A kötet szerzője „egykönyvű nyelvész”, az elsősorban könyvtárosként, a könyvtárügy megbecsült fejlesztőjeként ismert Sebestyén Géza (1912. március 14. Nagyvárad – 1976. április 5. Budapest). A gimnáziumot Veszprémben, az egyetemet Budapesten végezte el, itt szerzett magyar–német szakos tanári oklevelet. 1936–37-ben ösztöndíjjal a bécsi Collegium Hungaricumban tanult. 1937-ben az Országos Könyvforgalmi és Bibliográfiai Központba került, a könyvtárosi gyakorlatot az intézménnyel egy épületben levő Egyetemi Könyvtárban szervezte meg. Eredetileg általános nyelvészettel akart foglalkozni, de hamarosan megszerette a könyvtárosi pályát. 1944-ben átszökött a fronton, és Debrecenben szolgálatra jelentkezett az Ideiglenes Nemzeti Kormánynál. Egy ideig ő volt a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium egyetlen tisztviselője. A kormány Budapestre költözése után a művelődéspolitikai osztályt vezette – itt kidolgozta a demokratikus művelődéspolitika alapelveit –, majd az újonnan szervezett könyvtári osztály vezetője lett. Megpróbálta az egymástól elszigetelten működő könyvtárakat hálózatban egyesíteni, és 1947-ben elkészítette az első könyvtári törvényt, amely azonban nem került országgyűlési tárgyalásra. 1948–49-ben az Országos Könyvtári Központ osztályvezetője volt. 1949-től a Műszaki Egyetem könyvtárában dolgozott, irányította a teljes anyag újbóli katalogizálását, megtervezte a tájékoztató munkát, és megkezdte a tanszéki könyvtári hálózat megteremtését. Ennek érdekében készítette el az Útmutató tanszéki könyvtárosok számára (1953) című füzetét. Közben az Eötvös Loránd Tudományegyetemen könyvtártant adott elő, ennek anyagából állította össze a Sallai Imrével közösen írt A könyvtáros kézikönyve (1956) című alapvető művet. 1958-ban kinevezték az Országos Szécsényi Könyvtár helyettes főigazgatójának. Itt megszervezte és egy ideig vezette a Könyvtártudományi Módszertani Központot, ahol elméletileg tanulmányozták a helyes módszereket, tanfolyamokat szerveztek, kiadványokat jelentettek meg és általában koordinálták a könyvtári munkát. 1959-ben határozta el a minisztertanács, hogy az Országos Szécsényi Könyvtár az újjáépítendő budavári palotában kap új otthont. Sebestyén terveket készített a várbeli elhelyezésre (Új nemzeti könyvtárunk a Várban, Farkas Lászlóval, 1960), és felkészítette a könyvtárt a költözés után igényesebb szolgáltatásokra. Az építkezés elhúzódása miatt a részlettervekkel haláláig foglalkozott. Sokat tett a nemzeti bibliográfia rendszerének kibővítése érdekében, megindította a Magyar Folyóiratok Repertoriuma mellékleteként a Hungarica. Külföldi Folyóiratszemlét és a Külföldi Magyarnyelvű Folyóiratok Repertoriumát. Sok éven át elnöke volt az Országos Dokumentációs és Könyvtári Szabványosító Bizottságnak, tagja a Nemzetközi Tudományos és Műszaki Információs Rendszer magyar tanácsának és főszerkesztője a Könyvtári Figyelőnek. Számos tanulmánya jelent meg a szakfolyóiratokban. További, a könyvtártan szempontjából jelentős művei: A könyvtári utasítások problematikája a külföldi szakrendszerek tükrében (1962) és Könyvtártan (Sallai Istvánnal, 1967).

Sebestyén Géza

Sebestyén doktori disszertációja jelen könyv, a Nyelv és nyelvtudomány (1939) című munkája volt. Ezen értekezés témavezetője pedig a magyar strukturalista nyelvészet első nagy alakja, maga Laziczius Gyula volt. Sebestyén nyelvtudományi munkásságát, jelen könyv utószavának (121–131. o.) szerzője, Simoncsics Péter értékelte. Simoncsics egy korábbi, tudománytörténeti könyvében az 1930-as évek magyar nyelvészetében egy 1930-as évekbeli „paradigmán kívüli” csoportot tárgyalt, amelynek Karácsony Sándor, Laziczius Gyula és Lotz János voltak a tagjai, s negyedikként éppen az „egykönyvű” Sebestyén Géza munkásságával foglalkozott (Paradigmaváltás légüres térben. Karácsony Sándor, Lotz János és Laziczius Gyula kísérletei a magyar grammatika megújítására a XX. század 30-as éveiben. Bp.: TINTA Könyvkiadó 2005: 100–110).

Sebestyén a nyelvtudomány korabeli válságát két, az 1860-as években Németországban jelentkezett szemléletmód vitájából eredeztette. Ezek egyike a nyelvet a természeti jelenségek közé soroló „naturalizmus” (fő képviselője August Schleicher), másik a nyelvet „saját belső meghatározottságából” magyarázó „szubjektivizmus” (fő képviselője Heymann Steinthal). A szerző a „naturalizmus” és „szubjektivizmus” ellentétpárjával értékelte a korabeli nyelvészeket és a nyelvelmélet kérdéseihez is hozzászóló filozófusokat, így a német Erdmund Husserlt és Ernst Cassirert. Az 1930-as években fokozatosan teret nyerő strukturalizmus vezéralakjának, a svájci Ferdinand de Saussure nézeteit Sebestyén szerint „szubjektivizmus” jellemezte (17–18. o.). A szerző széles körű tájékozottságára jellemző, hogy még a korabeli afáziakutatás eredményeit is hasznosította (23–26. o.).

Sebestyén Géza: Nyelv és nyelvtudomány

A szerző mesterének, Laziczius Gyulának a nézeteivel összhangban a strukturalizmusnak először rendszeresen a fonológiában alkalmazott elveit is példának hozta. „A fizikust is érdekli a hang, de a nyelvészt egészen másként érdekli. A nyelvész számára nem a materialitása a lényeges, hanem a szervezettsége, szóval a benne megnyilvánuló szellemi rend. A fonológia hatalmas érdeme, hogy a régi hangtan materializmusával szemben a nyelvi hangok szervezettségét kezdte kutatni. Ezt az eljárásmódot kell kiterjeszteni a nyelv testének egész vizsgálatára” (77. o.). Ez a program meg is valósult a XX. század nyelvészetében. Sebestyén a korabeli nyelvtudományból többször említette a német Leo Weisgerbert (71., 77., 81., 115. o.), aki a jelentéstanban juttatta érvényre a strukturalista elveket.

Sebestyén egy másik, további programja a mai nyelvészek számára is megszívlelendő. „A nyelvészetben a nagy belső összefüggéseket keresni, ez a nyelvészetnek talán legméltóbb, de egyben legnehezebb feladata. Hallatlan nehézségének az az oka, hogy egyszerre két dolgot követel meg a tudóstól: igen nagy anyagismeretet és igen nagy áttekintő, szintetizáló képességet. Az utóbbi szárnyakat ad, az előbbi megment az üres spekulációktól” (98. o).

Kicsi Sándor András