2002 augusztusában a svéd Ove Berglundnak jutott a Tóth Árpád-díj, amelyet egy budapesti kerület önkormányzata adományoz műfordítóknak. Páros években olyan külföldieknek ítélik oda, akik magyar műalkotások népszerűsítésében szereztek fordítói érdemeket. Berglund kiváló biológus és kutató orvos, aki pályája vége felé beleszeretett a magyar költészetbe, és önálló kis kötetben József Attila verseiből adott közre válogatást svéd nyelven, emellett Babits, Radnóti és Kányádi verseiből is fordított.

Ove Berglund merő ügybuzgalmáért is kiérdemelte a magyar kitüntetést, vagyis azért, hogy hazájában magyar költőknek és magyar verseknek híveket szerzett. (Inkább úgy mondhatnánk, hogy további híveket, mert oda emigrált honfitársaink, Csatlós János és Thinsz Géza a múlt század hetvenes-nyolcvanas éveiben már elvégezték az úttörés nagy munkáját, és sok kötetben megjelent versfordításaikkal a svéd kritikusok elismerését is kivívták.) És kijárt Ovénak a sajtó szerény figyelme is idehaza.

A Magyar Nemzetben egy interjú jelent meg vele, amelyben az érdemes svéd fordító elmesélte, hogyan született a vonzalma a mi költészetünk iránt. A riporter megkérdezte tőle egyebek közt, hogy mi a véleménye a magyar nyelvről. „A magyar az istenek nyelve, és azért teremtették, hogy az emberek költeményeket írjanak rajta” – felelte Berglund mosolyogva, majd kevésbé poétikusan így fogalmazott: „Ma már, hogy van fogalmam a nyelv struktúrájáról, az a véleményem, hogy a magyar nyelv az emberi logika csúcsterméke.”

Annak idején a sajtóban és az elektronikus nyilvánosságban is sokan hivatkoztak büszkén erre a nyilatkozatra. Többen idéztek fel hasonló értelmű kijelentéseket más neves külföldiektől is a régebbi időkből. Ilyen idézetekből, amelyek a magyar nyelv szépségét, erejét, gazdagságát és lenyűgöző hangzását magasztalják, egy impozáns gyűjtemény található az interneten. E kijelentések közül a mi szempontunkból egy érdemel figyelmet, már csak azért is, mert a legnagyobb német nyelvészek egyikétől származik: Jacob Grimmtől, akinek a nevét sokan inkább a német népmesék nagy gyűjteményéről ismerik, azt ugyanis öccsével, Wilhelmmel együtt szintén ő adta ki.

„A magyar nyelv logikus és tökéletes felépítése felülmúl minden más nyelvet”, mondta vagy írta Grimm – állítólag, mert hogy hol vagy kinek, azt mindmáig nem sikerült kideríteni.

Jacob Grimm

Hosszú és többrétű pedagógus pályámon nem kevésszer találkoztam a diákok megmosolyogtató elírásaival, tévedéseivel és tévesztéseivel. Gyűjteni kezdtem őket a dolgozatokból, az érettségi munkákból, a felvételi vizsgák anyagából. Aztán a mások által közzétetteket is csatoltam a szépen gyarapodó anyaghoz. A hibák sokfélesége a pedagógusokat szembesítheti tanításuk hiányosságaival; a tanulókat figyelmeztetheti a pontosabb gondolkodásra, kifejezésre, stílusra; az olvasónak néhány derűs percet adhat ebben a szomorúan kavargó világban.

Elemzendő feladat volt:

Esterházy: Bevezetés a szépirodalomba, részlet: „Besze János hentes és mészárosnak a legerősebb hangja volt a szerepvivő egyéniségek között. Ha egyszer beszélni kezdett, megdördültek a falak. Kiváló népszónoki erényeit értékesíteni vágyta a Fordulat Éva Intéző Bizottsága, sic!, s evégből azzal bízták meg Besze Jánost, hogy a Nemzeti Múzeum lépcsejéről szónokoljon a spontánul összegyűlt tömegnek. Besze készséggel vállalkozott is. Felállt a lépcső tetejére — rezes orra messzire piroslott, egyszerű kockás ingét, melyet hétszámra nem vetett le, meg-meglobbantotta a szél —, s kiengedte dörgedelmes hangját. Akartok-e rabok lenni? A tömeg nem várta be a mondat végét, hanem egyhangúlag rázúgta: Akarunk! Akarunk! A szónoklatnak vége volt.”

A szereplő rezes orra állandósult alkoholmámort feltételez.

Besze János neve a beszél igével van kapcsolatban, Esterházy ezzel is utal az egyetlen pozitív tulajdonságára, hogy hangosan tud beszélni.

Besze János mint hentes is kiabálhatott, de ott senki nem vette észre.

Besze János erkölcsös ember, mivel mondanivalóját megfelelő keretek közé rejti.

Az irónia legnagyobb hatása a szövegben a sic szó belefolyása.

Egy dörgedelmes mészáros soha nem fogja tudni megismételni, amit egy forradalmár költő, Petőfi véghez vitt.

Besze jelkép. A jellegtelenség szürke sugara nyomasztja és jellemzi a kor társadalmát és a már említett hatalmi ambíciókat.

A nép megszokta, hogy szájába tegyék a saját sorsát.

Besze szónoklata törvényes, hiszen felkérték rá. Öltözködése, külső megjelenése nem bizalomgerjesztő, ugyanakkor groteszkül vadregényes.

Besze János becsületessége már onnan is látszik, hogy egyszerű ember, nem körmönfontan beszél, és az orra nem borvirágos.

Petőfi útleírásainak és prózájának jellegzetességei

A nagy költők prózáját általában csak úgy mellékesen, adalékként szokták tárgyalni. Petőfivel nem így vagyunk: prózai művei ugyanolyan jelentősek, mint költői alkotásai. Az olvasókhoz közelebb hozzák az embert, magyarázzák, elmélyítik művei eszmeiségét, és fontos adatokkal örvendeztetik meg életének kutatóit.

Akárcsak költői nyelve, prózája is az élőbeszéd természetességével friss. Közel érezzük mai nyelvünkhöz, nem tűnik elavultnak. Mindezek igazolására most az 1845-ben, majd három hónapos felvidéki útjáról írt Úti jegyzeteit és a fél éven keresztül Kerényi Frigyeshez, barátjához és költőtársához 1847-ben írt erdélyi és felvidéki Úti leveleit tárgyaljuk.

Volt-e valaha egyetlen közös nyelve az emberiségnek?

A Biblia határozottan ezt állítja: Mind az egész földnek pedig egy nyelve és egyféle beszéde vala (Ter 11,1), ám ezt az előnyös helyzetet az emberiség eljátszotta, mert istenkísértő vállalkozásba fogott Sineár földjén, és a féltékeny Úr összezavarta a nyelvüket. A naiv hiedelmek mindenhol a világon és minden korban úgy tartották, hogy a boldog ősidőkben egy nyelvet beszélt a világ, és csak istenek vagy démonok büntetése folytán szenved az emberiség a többnyelvűségtől. Ezek a hiedelmek abban is megegyeznek, hogy szinte minden egyes nép a maga nyelvét tekinti a legősibbnek.

Az elfogulatlan, tudományos igényű vizsgálódás legelső lépése az a kísérlet volt, ha megesett valóban, amelyet Hérodotosz elbeszélése szerint egy Pszammetikosz nevű fáraó rendelt el. Két árva gyermeket születésétől fogva elzártan neveltetett néma rabszolgák felügyeletével, és figyeltette, milyen nyelven szólalnak meg legelőször. Állítólag az első szavuk bekosz volt, ami fríg nyelven kenyeret jelent. Ilyesmikkel mások is próbálkoztak az idők folyamán. Eredményeiket persze nem lehet komolyan venni, legfeljebb a bennük megnyilvánuló elfogulatlanság érdemel elismerést.

Hosszú és többrétű pedagógus pályámon nem kevésszer találkoztam a diákok megmosolyogtató elírásaival, tévedéseivel és tévesztéseivel. Gyűjteni kezdtem őket a dolgozatokból, az érettségi munkákból, a felvételi vizsgák anyagából. Aztán a mások által közzétetteket is csatoltam a szépen gyarapodó anyaghoz. A hibák sokfélesége a pedagógusokat szembesítheti tanításuk hiányosságaival; a tanulókat figyelmeztetheti a pontosabb gondolkodásra, kifejezésre, stílusra; az olvasónak néhány derűs percet adhat ebben a szomorúan kavargó világban.

Ady a szekéren lejjebb higgadva rájön, hogy nem így kell egy nővel szakítani.

Helyezze mondatba a szederjes szót!

• Tegnap megműveltük a szederjest.
• Gyakran mondogatják barátaim, hogy menjek idegorvoshoz, pedig nem is vagyok szederjes.
• Szedj gyümölcsöt a szederjesben!
• A mackó a szederjesben málnázik.

Finom érzéki érzékeltetésekben bővelkedik a vers.

A Kurázsi mamát úgy érthetjük meg, ha közben olvassuk a Schindler listáját.

A Nefelejcs utca neve legyen Balassi Bálint, mert arról mindenkinek azonnal eszébe jut, hogy itt lakott Juhász Gyula, Mikszáth Kálmán és a Stein Kávéház.

Kölcsey is költeni próbált, de ebben a családi háttér gátolta.

A szúzai menyegző eskükomplexum: a makedón férfiak helybéli nőket vettek feleségül, azaz, a békés egymás mellett élés és a termékeny összetartozás érzését fejleszti, ami a mai akciófilmekkel dúsított világban felettébb becsülendő.

19. századi metszet a szúzai menyegzőről

2022. november 22-én kedden 13 órától az MTA KIK-ben közös erőfeszítéssel rendezte meg három szakmai szervezet, jelesül a MKE Tudományos és Szakkönyvtári Szekció, az EKE és az Egyetemi Könyvtárigazgatók Kollégiuma azt a kerekasztal-beszélgetést, amelynek témája mindhárom szervezet számára égető és sürgető: a hazai szakkönyvkiadás helyzete, aminek az egyetemi és szakkönyvtári könyvkiadás nem elhanyagolható része.

A kerekasztal-beszélgetés előzménye a 2022. évi MKE Vándorgyűlés egy előadása, amelyet Gombosné Szabó Sára kutatástámogató könyvtáros, a MATE Egyetemi Könyvtár és Levéltár Kiadói Irodájának vezetője tartott intézményük szakkönyvkiadási tapasztalatairól. A szakkönyvkiadás régóta ismert nehézségei az elmúlt időben megszaporodtak például a növekvő papírárak, a csökkenő pályázati források miatt. Az is közös tapasztalatunk, hogy a nyelvi korlátok vagy egy-egy szakterület művelőinek kis létszáma miatt a felsőoktatási vagy a szakkönyvtári intézmények mint nem profitorientált szereplők nehezen tudnak piacra lépni, és bevételeikből fenntartani magukat, miközben a tudományos eredmények disszeminációja általában, a publikálási kényszer pedig sajátos módon mégis kiadói tevékenység művelésére és fenntartására kényszeríti őket.

Kiss Gábor, a MATE Egyetemi Könyvtár és Levéltár igazgatója felvezetőjében bemutatta Magyarország több campuson működő legfiatalabb egyetemét, és ezzel felvázolta azt a kontextust, amelyben a bemutatásra kerülő szakkönyvkiadói tevékenység megvalósul. Az intézmény újonnan való alapítása magyarázatot ad az új lendületre: a jogelődök különböző szakterületeit (agrár- és élettudományok) és hagyományait kellett úgy egybeforrasztani, hogy egységes és eredményességét tekintve megkerülhetetlen, hangsúlyos szellemi jelenlétet és munkát mutassanak fel. Kiss Gábor kertelés nélkül megvallotta a titkot: ezt csak erővel lehet a szervezeten végigvinni, szigorú szabályokat alkotva, és hatékonyan be is tartatva.   

A beszélgetés elindítására Gombosné Szabó Sára kibővített formában ismételte meg a nyári problémafelvető, figyelemfelhívó előadását. Kezdetben arról beszélt, hogy a magyar tudományos könyvkiadás a már említett nyelvi, gazdasági, társadalmi problémák miatt a kihalás szélén van, legalábbis olyan súlyos problémákkal kell szembesülnie, amelyek hatása a felsőoktatásra, a tudományos élet egyéb területeire, és végeredményben az ország sorsára is negatív hatással lesz. Állami támogatás nélkül, csak a piacról ezek a területek – úgymint oktatás, kutatás – nem tudnak megélni, és ennek csak egy vetülete a szakkönyv- vagy szakfolyóirat-kiadás. A tudományos könyvek példányszáma drasztikusan csökkent (1000 nagy példányszámnak számít, és az 50 mint alsó limit csak az ISBN iroda feltételeinek való megfelelésből teljesül, 200 példánynál pedig maradéktalanul megvalósultnak tekintett egy szakkönyv kiadása). A tudományos könyvek könyvpiaci részesedése 7,83%-a a teljes könyvforgalomnak (2019-es adat), a tudományos címféleségek is alig haladják meg a 12%-ot. Vagyis a tudományos könyvek előállításának költségei magasak, a példányszám kicsi, ez csak ráfizetéssel vagy veszteséggel finanszírozható.

Ebben vajon mi a téves?

A magyar valóban egyedülálló nyelv, ahogy a világ minden egyes nyelve az. Mert ha lenne egy másik, amelyik pontosan olyan lenne, mint a magyar, akkor azt hogy kellene hívni?

Na ugye, hogy mégis igaz az állítás? Akkor mi beszélni való van róla?

Igaz hát. És mégis volt egy magyar államférfiú a közelmúltban, aki éppen nem a hibátlan magyarságáról híresült el, és ő kardoskodott, hogy a frissiben összetákolt alkotmánynak a preambulumába be kellene venni a fenti állítást. Bele is került.

Az Alaptörvény preambulumának részlete az ominózus mondattal

Hosszú és többrétű pedagógus pályámon nem kevésszer találkoztam a diákok megmosolyogtató elírásaival, tévedéseivel és tévesztéseivel. Gyűjteni kezdtem őket a dolgozatokból, az érettségi munkákból, a felvételi vizsgák anyagából. Aztán a mások által közzétetteket is csatoltam a szépen gyarapodó anyaghoz. A hibák sokfélesége a pedagógusokat szembesítheti tanításuk hiányosságaival; a tanulókat figyelmeztetheti a pontosabb gondolkodásra, kifejezésre, stílusra; az olvasónak néhány derűs percet adhat ebben a szomorúan kavargó világban.

A hedonizmus nem más, mint hősiesség.

A szirének partra csalták a tengerészeket, majd felfalták őket.

A vers könnyekkel szórja meg az ember szemét.

A naturalizmusban a testiség, a csupasz ember kerül előtérbe.

Tóth Árpád mint egy magányos üstökös jelent meg a költészetben, és tündökölt a fölfedezésre várva.

Anonymus III. Béla névtelen jegyese volt.

2014-ben jelent meg a TINTA Könyvkiadónál Rácz Jánosnak a Gyógyhatású növények című könyve. A kiadót is meglepte a könyv iránti élénk érdeklődés. Cserháthalápy Ferenc beszélgetett a szerzővel. 

Cserháthalápy Ferenc: Miben más a most megjelent könyv a piacon lévő hasonló témájú könyvekkel összevetve?

Rácz János: A fő különbséget elsősorban abban látom, hogy ez a könyv – röviden ugyan, de – tartalmazza az egyes gyógynövények neveinek történeti-etimológiai magyarázatait. A szerzők általában még érintőlegesen sem foglalkoznak a nevekkel, pedig a növénynevek világa rengeteg érdekességet rejt. A magyar szókészlet rétegeinek vizsgálatára, egy-egy kultúrkör kifejezéseinek szótörténeti, szóföldrajzi feldolgozására, a tematikus etimológiai elemzésekre szükség van továbbra is. Ilyen az ember számára fontos gyógynövények neveinek összefoglalása és vizsgálata. Ugyanilyen fontosnak tartom az egyes növények gyógyhatásain kívül a kultúrtörténeti vonatkozásaikat, a hozzájuk kapcsolódó tudományos, művészeti, néprajzi és vallási érdekességeket, hiszen a mitológiai, néprajzi források sokat segítenek a gyümölcs és a név azonosításában, a szinonimák közötti eligazodásban. 

Akik tisztes fáradozással megtanulták a német nyelvet, utazásaik során elég hamar szembesülnek a kellemetlen tapasztalattal: amit ők mondanak vagy kérdeznek, a helyiek jól megértik, de amit válaszolnak, vagy amit ők közölni akarnak, abból utasunk alig-alig ért valamit.

Nem kell messze mennie ezért az élményért, Bécs szélén, Alsó- vagy Felső-Ausztriában már nehézségei akadhatnak, Karintiában vagy Tirolban kezd csüggesztővé válni a dolog, és ez még csak Ausztria! Svájcban vagy Németország északi vidékein már komoly kétsége támadhat, hogy nyelvoktatói valóban németül tanították-e meg.

Szerencsés esetben előbb-utóbb művelt, iskolázott emberre akad, aki érzékeli az idegen zavarát, és igyekszik azon a német nyelven beszélni hozzá, amely különben a televízió vagy a rádió híradójában hallható, ő pedig megnyugodhat, hogy mégsem tanult hiába. Ha aztán hosszabb időt tölt el az adott német környezetben, felfedezi, hogy akivel olyan jólesően meg tudta értetni magát, voltaképpen kétnyelvű. Beszéli a hivatalos vagy standard nyelvet, ha a helyzet úgy kívánja, de családi vagy baráti körben, munkatársaival és a környéken lakókkal fesztelenül a dialektuson cseveg.

Aki túljutott az első megrázkódtatásokon, már talán nem háborog azon, hogy németek vagy osztrákok tízmilliói miért nem képesek tisztességes német nyelven megtanulni, vagy ha már megtanultak, mert végre is az iskolában a legtöbben megtanulják, miért csak kitüntetett alkalmakkor használják, miért jobb nekik a hétköznapokon a slamposnak, bárdolatlannak ható „helyi hadovát” használni. Lassan megérti, hogy a nyelv helyi változatai párhuzamosan is élhetnek hosszú időkön át a standard nyelv mellett.

Ha emberünk angolból szerezte meg a tisztes nyelvi szintet, és a jó öreg Albionban indul nagyobb túrára, ezen a téren is bőségesen vár rá meglepetés. Sose felejtem el, hogy amikor angol diplomám birtokában először kászálódtam le a vonatról jókora bőröndömmel a Victoria Stationön, egy hordár hozzám lépett, szalutált, és kedvesen megkérdezte: „Keni minizsasze?” Azt sem tudtam, hogy yes vagy no-e a helyes válasz annak jelzésére, hogy nem igénylem a szolgálatát, ezért csak konokul elindultam a peron vége felé. Némi töprengés után sikerült dekódolnom a derék ember kérdését: Can you manage it, sir?, azaz ’Boldogul-e vele, uram?’

Értsd: mert ha nem, szívesen segítek.

A londoni Victoria Station