Noha még nem a tél, hanem csupán az ősz felé lépdelünk, úgy érzem, nem időszerűtlen dolog meghányni-vetni azt a kérdést, amelyet Csiszár Károly küldött nekünk a Kolozs megyei Kackóról. Mint írja, amikor csak otthon, a lakásában tartózkodik, mindig hallgatja a Kossuth Rádiót, s az Édes anyanyelvünk műsort is nagyon szereti. Levelében számos nyelvi észrevételt is tett, s ezek között ott található a következő is:

„Ha már rávettem magam, hogy írjak Önöknek, megemlítek még egy érdekességet, mégpedig a hull és az esik használatára vonatkozólag. Erdélyben a kisebb fajsúlyú tárgyak általában hullnak, míg a nagyobb fajsúlyúak esnek. Vagyis a nálunk szokásos használat szerint a levél, a pihe, a toll és főleg a hó hull, ellenben az eső, a kő, a jég stb. inkább esik. Azt vettem észre, hogy akik az időjárási előrejelzést adják a Kossuth Rádióban, többnyire nem azt mondják, hogy hull a hó, hanem hogy esik a hó. Ez sem rossz, de ezt hallván mindig eszembe jut régi tanárom, Daday Loránd író, aki a megfelelő »jó szóért«, vagyis a helyes, valahova legjobban illő szóért mindig 10-est adott a tanulónak. Az esik a hó-ért, azt hiszem, nem adott volna 10-est.”

Humor nélkül nincs tudomány és élet. Ezért is válogattunk a régi Ludas Matyi számaiból olyan kis írásokat, amelyek témája a szótár.

Rómában, a Strada Rosso egyik házának harmadik emeletére furcsa, külföldi levéllel csengetett be a postás. A címzés így hangzott:

Feladó: Kovács Péter, Budapest, XIII., Pipacs utca 6.
ANETTA RICCI részére
RÓMA
St. Rosso 125. III. 2. 

A szép Anetta vette át a levelet, aki nemrégiben Magyarországon járt egy sportküldöttséggel és megtanulta törni a magyar nyelvet. Felbontotta és mohón olvasni kezdte:

Az alábbi interjú Kiss Gáborral 2012-ben készült a szótárakról, a számítógépes beszéd-előállításról és arról, hogy miben különböznek a gyöngyszemek a gyurmagolyócskáktól. A TINTA Könyvkiadó Lőrincze Lajos-díjas igazgató-főszerkesztőjével a tomboló forróságban (egy korsó sör mellett) Cserháthalápy Ferenc készített interjút.

Cserháthalápy Ferenc: Bevezetésként, honnan ered a forró szó?

Kiss Gábor: A forró szó a forr szó származéka. Első írásos említése 1181-ből való. A forr szó szóhasadással keletkezett a fordít ige tövéből a szóvégi r megnyúlásával. A szó eredetileg a forrásból előtörő víz forgó, örvénylő mozgására utalhatott. A forr szó származéka még a forral, forráz és a forrong szavak.

Cs. F.: És mi az eredete fenti szó ellentétének, a hideg szónak?

K. G.: A hideg szó eredete bizonytalan, valószínűleg egy önállóan nem adatolható relatív tő származéka. E relatív tő végződése a -d gyakorító képző lehetett. Az abszolút szótő ismeretlen eredetű, összefügghet a hűl, hűvös szavak töveivel is. A hideg szó végződése a -g névszóképző, úgymint beteg és a meleg szavak esetében. Csak közbevetőleg jegyzem meg, hogy a magyar szavak ellentéteit a TINTA Könyvkiadónál nemrég megjelent Magyar ellentétszótár veszi számba elsőként, a szótárt Temesi Viola állította össze.

Tótfalusi István most megjelent, Nyelvészeti ínyencfalatok c. könyve 54 fejezetet tartalmaz. Ínycsiklandozónak három fejezetet közreadunk blogunkon. (Ez a harmadik; az elsőt, amely a nyelvek szépségversenyéről szól, itt találjátok, a másodikat pedig, amely a "magyar" népnév eredetéről, itt.)

Nem a közlekedés vagy az utazás világába készülök elkalauzolni olvasóimat, de néhány jármű azért fel fog bukkanni fejtegetésünk során. A vége felé egy olyan jármű is, amelyhez a magyar embert kitüntető kapcsolat fűzi.

Hadd kezdjem azzal a kérdéssel, hogy magyar szó-e a trén?

Ma bizonyára kevesen gondolják annak, de szinte pontosan száz évvel ezelőtt fordítva állt a helyzet: kevés magyar akadt, aki ne hallott volna a trénkatonákról, akik a trén legénységéhez tartoztak. Mert száz éve az első világháború a közepénél tartott.

A trén pedig a katonáknál a hadtáp szállító részlege volt. Lovas szekerek tízezrei tartoztak ide, amelyek a hadra kelt ármádia ennivalóját, felszerelését és fegyveres munícióját szállították. Szekérhajtók, lógondozók, rakodók és persze a szállítmányt védelmező gyalogos katonák tartoztak ehhez az állományhoz.

A TINTA Könyvkiadó Ékesszólás kiskönyvtára sorozatának népszerű tagja a Küllős Imola és Laza Dominika nevével fémjelzett könyv, a Népi mondókák. E kötet születéséről, a hagyományos paraszti világ és a mondókák kapcsolatáról, a gyermekfolklórról, az anya-gyermek kapcsolatról és sok minden másról beszélgetett a szerzőkkel Cserháthalápy Ferenc, a TINTA Könyvkiadó munkatársa. (Az interjú eredeti megjelenési helye: royalmagazin.hu)

Cserháthalápy Ferenc: Honnan származik a kötet készítésének az ötlete?

Laza Dominika: 2012 júliusában gyakornokként dolgoztam a Tinta Könyvkiadóban, ahol Kiss Gábor, a kiadó vezetője már régóta tervezett megjelentetni egy népi mondókákat tartalmazó kötetet. Én is lelkesedtem az ötlet iránt, így a mondókák gyűjtését és rendszerezését kaptam meg első feladatomul, s végül munkámmal végigkísérhettem a könyv születésének egész folyamatát.

Cs. F.: Honnan gyűjtötték a mondókákat? Elmentek óvodákba, és kikérdezték az óvónőket?

L. D.: Ilyen széles körű kutatásra nem nyílt lehetőségünk. Ehelyett megbízható, már nyomtatásban megjelent forrásmunkákból dolgoztunk, és ezek praktikus, hétköznapokban is használható kivonatát tárjuk most az olvasóközönség elé. Persze a saját élményeim is közrejátszottak a válogatásban, melyik mondókára emlékeztem én is, hogy mondtuk óvodában, iskolában...

Tótfalusi István most megjelent, Nyelvészeti ínyencfalatok c. könyve 54 fejezetet tartalmaz. Ínycsiklandozónak három fejezetet közreadunk blogunkon. (Ez a második, az elsőt, amely a nyelvek szépségversenyéről szól, itt találjátok.)

[...] A nyelvek között van néhány, amelynek egy név is elég, de a legtöbbnek kettő is jutott. Az egyik a saját név, amelyet önmaguk örököltek történetük kezdeteitől, a másik pedig a külső név, amelyet a környező népek adtak nekik, amelyen a világ más-más részein emlegetik őket. A saját és a külső név néha egészen közel áll egymáshoz, néha pedig feltűnően különböznek. [...]

Nekünk, magyaroknak egy saját nevünk van, és lényegében egy külső. Azért mondom, hogy lényegében, mert azok a népek, amelyek a történelmi Magyarországon éltek évszázadokig, természetesen átvették a mi saját nevünket, ha rólunk beszéltek: a magyar a románban Maghiar [magjar], a szerbben és a horvátban mađarski, a szlovákban és a csehben maďarský, ezeknek mind [magyarszki] a kiejtése.

A többi nyelvek viszont mintha összebeszéltek volna, egy ettől egészen eltérő, de egymáshoz nagyjából hasonló megnevezést használnak ránk, mintha mind a latin Hungarus alakot vették volna mintának.

Németül ungarisch, olaszul ungherese a magyar, franciául hongrois, spanyolul, portugálul húngaro, hollandul hongaar, bolgárul ungarszki, svédül, norvégül ungersk, finnül unkarilainen, lengyelül węgier, oroszul vengerszkij – ennyi talán elég mintának. (A két utóbbi szláv alak az elején kissé eltér a többitől, de az ngr mássalhangzócsoport jelzi, hogy ők is ugyanabból a forrásból merítettek.)

A közelmúltban jelent meg Nagy György Magyar-angol közmondásszótár című kötete. Ebből az alkalomból idézzük föl a vele készült interjúnkat, amelyben Kiss Gábor, a Tinta Könyvkiadó igazgató-főszerkesztője kér­dezgette az Egyesült államokban élő szerzőt gyűjtésről, szenvedélyekről és háttérben maradt életéről. (Az interjú eredeti megjelenési helye: olvassbele.com)

Hogy került Albanyba, New York állam fővárosába egy magyar szótáríró?
1963-ban, a stockholmi súlyemelő világbajnokságon voltam a magyar csapat angol és német tolmácsa. A verseny után nem tértem haza, hanem Németországba utaztam, és politikai menedékjogot kértem. Egy évvel később, 1964 júliusában kivándoroltam az Egyesült Államokba.

Még idehaza hogyan került kapcsolatba a nyelvekkel? Egy korábbi beszélgetésből tudjuk, hogy a furcsa nevű Monimpexnél és Metalimpexnél dolgozott három évet. Utána kellett néznem, hogy az első az állami monopoltermékek (dohány, szeszes italok), a másik a fémek külkereskedelmével foglalkozott.
1960-tól ’62-ig a Monimpex borosztályán, majd ’62-től ’63 szeptemberéig a Metalimpexnél voltam angol-német bonyolító. Már középiskolás koromban is a nyelvészet és a nyelvek voltak fő érdeklődési területeim. Autodidakta módon tanultam meg mindkét nyelvet. Annak ellenére, hogy mind angolból, mind németből felsőfokú államvizsgám volt, nem vettek fel az egyetemre (ELTE). Azzal indokolták, hogy „népünk ellenségeinek nem adunk ingyenes felsőoktatást”. Ezért úgy döntöttem, hogy nyugaton próbálok egyetemre jutni.

Tótfalusi István most megjelent, Nyelvészeti ínyencfalatok c. könyve 54 fejezetet tartalmaz. Ínycsiklandozónak három fejezetet közreadunk blogunkon.

Ezt a szépségversenyt nem hirdették meg, mégis majdnem mindenki, tudva vagy tudatlanul, leadja benne a maga szavazatát.

Aki idegen nyelven beszélőket hall, különösen, ha nem vagy alig érti a nyelvüket, bizonyára tetszése vagy nemtetszése szerint fog véleményt mondani róla. Van, aki egyszerűen szépnek vagy csúnyának fogja mondani, más talán meg is indokolja az ítéletét: szép, mert lágy, dallamos, csengő, vagy: csúnya, mert kemény, kopogó, érdes és így tovább.

Kérdezzünk meg több embert, és meglepően eltérő véleményeket fogunk hallani. Egyiknek tetszik az olasz a könnyed, dallamos lejtése miatt, másik meg talán éppen túl sima pergését és csicsergését fogja felróni neki. Van, aki a németet kellemetlenül sziszegőnek, darabosnak érzi, s akad, akinek tetszik férfias keménysége és határozottsága.

Egy gondosan megszerkesztett, 12 gépelt oldalas levelet kaptam néhány hete a budapesti Katona Miklós ny. agrármérnöktől. A levél szerzője – hét fejezetre tagolva írását – napjaink nemkívánatos nyelvhasználati jellegzetességeit, a rádióban vagy a televízióban naponta hallható modorosságait, pongyolaságait gyűjtötte össze, még azt is megjegyezve, hogy mindezek főleg az utóbbi tíz évben terjedtek el. Maga az egész gyűjtemény, úgy, ahogy van, rendkívül érdekes, tanulságos még nyelvész számára is. Olvasásakor menten el is határoztam, hogy annak egyik legsikerültebb részét, azt, amelyben a rendszerváltozás óta eltelt időszaknak szóvirágait, dagályos kifejezéseit állította egymás mellé, mindenképpen bemutatom az Édes anyanyelvünk hallgatóinak, mégpedig levélírónk értékelésével együtt. A példasor, amelynek a beküldő a „Képes beszéd” címet adta, némi rövidítéssel a következő: már látszik az alagút vége; ez csak a jéghegy csúcsa; a torta felosztása; mekkora szelet jut a tortából; az már csak hab a tortán; mennyi jut a nagykalapból; rátett még egy lapáttal; ez is benne van a pakliban; a holdudvarához tartozik; szekértábor; fogyasztói kosár. Most pedig, ahogy ígértem, néhány sor hallgatónk értékeléséből is!

„Szeretem, ha valaki képes megfogalmazni és értelmesen előadni, amit mondani akar. Sajnos, az ún. közszereplők ritkán szereznek nekem ilyen örömet. Gondolom, az olvasás hiánya és az ebből eredő szókincsszegénység az egyik legfőbb oka annak, hogy sokan nem tudnak saját szavakkal színvonalasan és érthetően beszélni, s így kénytelenek a mások által kitalált új kifejezési módokat használni. Ezért van szükségük alagútra, jéghegyre, tortára, kalapra, lapátra, pakli kártyára és még sok egyébre. Akár így van, akár nem, számomra az ilyen divatos beszéd furcsa és indokolatlan.”

A 2013-as Ünnepi Könyvhétre jelent meg Sümegh László Albertfalvi történetek című könyve a TINTA Könyvkiadónál. Ebből az alkalomból kérdezte az írót Cserháthalápy Ferenc, a kiadó munkatársa.

Cserháthalápy Ferenc: Elsőre egy közhelyszerű kérdés. Örül?

Sümegh László: Nagyon. Minden könyvem, apró írásom megjelenésekor különös elégedettséget érzek. Így voltam ezzel egész életemben, egy jól sikerült tanóra vagy előadás szintén mindig örömmel tölt el. A jól végzett munka eredményét jelentette. Jelen esetben persze inkább majd az olvasók döntsék el, hogy jól végeztem-e a munkát.

Cs. F.: Hogy határozná meg a most megjelent könyv műfaját?

S. L.: Eléggé nehéz megmondani, mert riportok, beszélgetések, történetek, kis színesek, anekdoták vegyesen egyaránt vannak a könyvemben. A műfajon nem szoktam gondolkodni, talán legjobban az illik rá, ami a címe: Albertfalvi történetek.