Tótfalusi István most megjelent, Nyelvészeti ínyencfalatok c. könyve 54 fejezetet tartalmaz. Ínycsiklandozónak három fejezetet közreadunk blogunkon.

Ezt a szépségversenyt nem hirdették meg, mégis majdnem mindenki, tudva vagy tudatlanul, leadja benne a maga szavazatát.

Aki idegen nyelven beszélőket hall, különösen, ha nem vagy alig érti a nyelvüket, bizonyára tetszése vagy nemtetszése szerint fog véleményt mondani róla. Van, aki egyszerűen szépnek vagy csúnyának fogja mondani, más talán meg is indokolja az ítéletét: szép, mert lágy, dallamos, csengő, vagy: csúnya, mert kemény, kopogó, érdes és így tovább.

Kérdezzünk meg több embert, és meglepően eltérő véleményeket fogunk hallani. Egyiknek tetszik az olasz a könnyed, dallamos lejtése miatt, másik meg talán éppen túl sima pergését és csicsergését fogja felróni neki. Van, aki a németet kellemetlenül sziszegőnek, darabosnak érzi, s akad, akinek tetszik férfias keménysége és határozottsága.

Vajon hol végezne a magyar a nyelvek szépségversenyén?

A régi jó latin mondás szerint de gustibus non est disputandum, azaz ízlés dolgában nincs helye vitának. Hogy egyebet ne mondjak, a női szépségről vallott felfogás nemcsak egyénenként, de koronként is nagymértékben változhat. Épp ilyen bajos volna szabályokat felállítani a művészi ízlésre vonatkozólag. Nem csoda, hogy a nyelvi szépségről is általában eltérnek a vélemények.

Nemritkán valódi versengést hirdetnek egy szűkebb nyelvi kategóriában: tessék szavazni, hogy melyek a legszebb magyar szavak! (Ezzel kapcsolatban lásd korábbi bejegyzésünket!) Ezekre a vetélkedőkre Kosztolányi adta az ötletet, aki maga jelölte ki Erős várunk a nyelv című esszéjében azt a tíz magyar szót, amelyeket ő a legszebbnek tartott. Íme az ő listája: láng, gyöngy, anya, ősz, szűz, kard, csók, vér, szív, sír. Költőileg is fontos, erőteljes szavak, sajátos módon egy szótagos mind, egyetlen kivétellel. A későbbi szavazásokon rendre az élcsoportba tartoztak még a pillangó, hajnal, szerelem, dallam, hullám, álom, felleg, elillan is. Ezekből kitűnik, hogy az l, m, n, ezek a valóban könnyű ejtésű mássalhangzók a legtöbb ember fülében kellemesen csengenek, de közben gyanúnk támadhat, hogy ezekre a választásokra nem csak az akusztikus érték indította a szavazókat. Ezek egytől egyig kellemes, gyengéd képzeteket keltő szavak. Nem véletlen, hogy senki sem ajánlotta a kelevény, alom, hulla, varangy, elálló, fülled szavakat, holott ezek épp oly kellemesen csengenének egy idegen fülének, csak mibennünk éppen taszító, kellemetlen képzeteket keltenek. Ezt bizonyítja, hogy egyszer magyarul nem tudó idegenektől kértek e tárgyban véleményt, és ők nagy többséggel választották a legszebbnek a cipőfűzőt, a második helyre pedig a fülolaj került.

Tényleg a cipőfűző lenne a legszebb szavunk?

Ha tehát valamelyest is megbízható véleményt akarunk hallani az idegen nyelvek által keltett benyomásról, olyat kell kérdeznünk, aki nem ismeri a szóban forgó nyelvet. Mert minél alaposabban megismerünk egy idegen nyelvet, annál jobban feloldódik esetleges idegenkedésünk, és annál jobban ráérzünk szépségeire.

De van-e egyáltalán értelme, hogy komolyan vizsgálódjunk egy ilyen ingatag és egyéni szeszélyektől függő kérdés körül, mint amilyen egy nyelv szépsége?

Nos, akad nyelvész, akit komolyan érdekel a dolog – persze nem az, hogy mitől szép egy nyelv, hanem az, hogy miért tartják egyesek valamelyik nyelvet szebbnek egy másiknál. Ez a kérdés pedig már megér némi tudományos vizsgálódást.

A tiszta zenei hang mindig kellemesebb a zeneietlen zörejnél, ez különösebb vizsgálat nélkül is nyilvánvaló. Az emberi beszédben a magánhangzók ilyen zenei hangok – a koloratúrázó énekesnő magánhangzók sorozatából alkotja meg a dallamot. A mássalhangzók úgy keletkeznek, hogy a kiáradó levegő valamilyen akadályba ütközik, bennük ezért már a zörej is fellelhető kisebb-nagyobb mértékben. Ebből következik elméletileg, hogy annál zeneibb hangzású, tehát annál kellemesebb a nyelv, minél több magánhangzót és minél kevesebb mássalhangzót ejt ki a beszélőjük adott idő alatt. Az európai nyelveket ismételten megvizsgálták ebből a szempontból, és az eredményt táblázatokba foglalták. A lista élére a finn nyelv került, amely több magánhangzót ejt ki, mint mássalhangzót: száz hangból 51-et. Nyomában jár az olasz 48 százalék magánhangzóval, ezt követi sorrendben spanyol 45, a latin 44, a török 43, a magyar és a francia egyaránt 41, az orosz 40 százalékkal; a sereghajtók a 36 százalékos német és a 35 százalékos cseh. Kár, hogy más világrészek nyelveiről nem közöltek ilyen arányokat, mert bizonyos, hogy a japán vagy a maláji komolyan veszélyeztetné a finn elsőségét, és bizonyára akadna több nyelv, amelyben a csehnél is nagyobb mássalhangzóarány mutatkozna.

Bár a lista lényegében igazolja az átlagember véleményét – az olaszt valóban a legtöbben dallamosabbnak érzik, mint a németet vagy a csehet –, mégsem igazán megbízható. A legfőbb hibája, hogy a zeneiség szempontjából egy kalap alá veszi az összes mássalhangzót, holott igazában elég nagy a különbség közöttük Az orrhangok (m, n, ny) és a folyékony hangok (l, j, r) könnyen és hosszasan hangoztathatók, zenei értékük nem áll messze a magánhangzókétól; mint tudjuk, egyes nyelvek annak is tekintik őket, és szótagokat alkotnak a segítségükkel. A többi mássalhangzóban, a zár- és réshangokban a zörejelem dominál, de még ezekben sem egyformán: a zöngésekben (b, d, g, v, z, zs) a gégefőnk rezeg, tehát zenei hangot is ad, míg a zöngétlenek (p, t, k, f, sz, s) már pusztán zörejnek tekinthetők.

Tótfalusi István: Nyelvészeti ínyencfalatok

Márpedig ha mindezt figyelembe vesszük, mindjárt módosul a kép. A finn például nem ismeri a zöngés zár- és réshangok többségét, így a magánhangzói kedvezőbb arányát lerontja, hogy mássalhangzói közt többségben vannak a teljesen zeneietlenek. A magyarban épp ellenkezőleg, sok a zöngés hang, és a legzeneibb hangok aránya így kedvezőbb az átlagnál.

A zenei és zeneietlen mássalhangzók aránya önmagában még mindig nem ad megbízható értékelést a nyelv hangzásáról. Nem mindegy, hogy a mássalhangzók hogyan oszlanak el a beszédben. A magyar és az orosz között például a mássalhangzóarány különbsége csak egy százalék, de míg a magyar a szó elején még két mássalhangzót se könnyen tűr el, addig az orosz a vzgljad ’pillantás’ és szpljuscsity ’lapít’ szavak bizonysága szerint szereti ott bokorba gyűjteni őket, ami aligha válik a jó hangzás javára. Ugyanakkor a magyar beszédben elég gyakran kerül két mássalhangzó egymás mellé, hogy elejét vegye annak a monoton pergésnek, amely például a nálunk zeneileg biztosan kedvezőbben helyezett japánra jellemző. Itt ugyanis a mássalhangzók találkozása igen ritka, ahogyan az ilyen ismert nevek mutatják: Hirosima, Okinava, Hirohito, Sigemicu, Fukujama, Kavabata, Kenicsiro és mások.

A hangzó nyelv azonban nem merül ki hangjaiban. Akusztikus, azaz hallható elemeihez tartozik a hangsúly, amely zenei is lehet, a hanglejtés, vagyis a mondat dallama, a beszéd átlagos gyorsasága is. És végül ne felejtsük el, hogy a beszéd szépsége nagyban függ a beszélő személytől. Az olasz igazán gyönyörű egy Dantét szavaló színész ajkán, de kevésbé találjuk szépnek, ha a római piac kofáit halljuk rikácsolni egy felborult osztrigásláda körül.

A nyelvtudós nem panaszkodhat, szempontja már éppen elég van a vizsgálódáshoz, de ha munkához lát, akkor sem jó túl sokat várnia az eredménytől. A hangzóarányok számadatait nem érdemes többre tartanunk, mint a Miss Pirézia címért versengő hölgyek elbírálásánál a csípő-, derék- és kebelméretet, ami nem sokat árul el az arc komoly vagy szende, rejtelmes vagy nemes, pikáns vagy hideg szépségéről. Bármiként is szavazzon a különféle idegen nyelvekre, titkon vagy nyíltan mindenki a magáét tartja a legszebbnek. És joggal. Emlékek, érzelmek kapcsolnak minket anyanyelvünk minden szavához, általa ismertük meg a világot, általa fejezzük ki magunkat, gondolatainkat és érzelmeinket. „Az a tény, hogy anyanyelvem magyar, és magyarul beszélek, gondolkozom, írok, életem legnagyobb eseménye, melyhez nincs fogható. Nem külsőséges valami, mint a kabátom, még olyan sem, mint a testem. Mélyen bennem van, vérem csöppjeiben, idegeim dúcában, metafizikai rejtélyként” – írta Kosztolányi Dezső, és azt is ő mondta, hogy nyelvünk az édesanyánk, aki számunkra a legszebb asszony, ízléstelenség volna a szépségét a filmcsillagokéval összehasonlítgatni. [...]

(A fenti bejegyzés a Tótfalusi István Nyelvészeti ínyencfalatok c. könyvében szereplő egyik fejezet terjedelmi okokból rövidített változata. Szeretnéd elolvasni a teljes írást, illetve 53 hasonlóan érdekes fejezetet? A könyv megvásárolható a TINTA Könyvkiadó webshopjában 20% kedvezménnyel itt.)