Tótfalusi István most megjelent, Nyelvészeti ínyencfalatok c. könyve 54 fejezetet tartalmaz. Ínycsiklandozónak három fejezetet közreadunk blogunkon. (Ez a második, az elsőt, amely a nyelvek szépségversenyéről szól, itt találjátok.)

[...] A nyelvek között van néhány, amelynek egy név is elég, de a legtöbbnek kettő is jutott. Az egyik a saját név, amelyet önmaguk örököltek történetük kezdeteitől, a másik pedig a külső név, amelyet a környező népek adtak nekik, amelyen a világ más-más részein emlegetik őket. A saját és a külső név néha egészen közel áll egymáshoz, néha pedig feltűnően különböznek. [...]

Nekünk, magyaroknak egy saját nevünk van, és lényegében egy külső. Azért mondom, hogy lényegében, mert azok a népek, amelyek a történelmi Magyarországon éltek évszázadokig, természetesen átvették a mi saját nevünket, ha rólunk beszéltek: a magyar a románban Maghiar [magjar], a szerbben és a horvátban mađarski, a szlovákban és a csehben maďarský, ezeknek mind [magyarszki] a kiejtése.

A többi nyelvek viszont mintha összebeszéltek volna, egy ettől egészen eltérő, de egymáshoz nagyjából hasonló megnevezést használnak ránk, mintha mind a latin Hungarus alakot vették volna mintának.

Németül ungarisch, olaszul ungherese a magyar, franciául hongrois, spanyolul, portugálul húngaro, hollandul hongaar, bolgárul ungarszki, svédül, norvégül ungersk, finnül unkarilainen, lengyelül węgier, oroszul vengerszkij – ennyi talán elég mintának. (A két utóbbi szláv alak az elején kissé eltér a többitől, de az ngr mássalhangzócsoport jelzi, hogy ők is ugyanabból a forrásból merítettek.)

Bizonyára sok olvasómat érdekli, hogy honnan szereztük ezt a nevet, amelyen a világ legnagyobb része ismer minket. De én remélem, hogy ennél jóval többen kíváncsiak arra, mi miért hívjuk magunkat MAGYAR néven? Mert szomorú tapasztalatom az, hogy a sok millió ember közül, aki olyan nagyon büszke a magyarságára, igen-igen kevesen tudnának a fenti kérdésre válaszolni. Talán tízezerből egy? Nagy pénzben még erre se mernék fogadni. Ám honnan is tudhatnák? Megtanították nekik az iskolában? Megkérdezte valamelyikük a magyartanárától? És ha megkérdezte volna, vajon minden magyartanár e honban fel tudta volna világosítani ebben az ügyben?

Akkor hát tessék megfogódzni, mert időutazásra indulunk.

Négyezer-ötszáz évvel ezelőtt az uráli őshazában, pontosabban az Urál keleti lejtőin túl, az Ob és mellékfolyói mentén telepedett meg a finnugor népcsoport legkeletibb ága, az ugor. Ez pedig két közeli rokon népből állt össze, az egyiket hantinak, a másikat manysinak hívták a saját nevükön. Ahogy múltak az évszázadok, a főleg folyami halászatból élő népek lassan dél felé mozdultak el, tág mezőségeken telepedtek meg, és fokozatosan átálltak az állattartására. A délebbre lakó manysikból lovas nép lett, és valamikor kétezer éve, de talán már ötszáz évvel előbb egy nagyobb csoportjuk különvált, és lassan eltávolodott a többiektől. Ez a csoport egy idő után visszatért az Urálon túlra, és megindult délnyugat felé jó évezredes vándorútjára, amely a Kárpátok ölelte medencében ért véget.

Hogy nevezték magukat ekkor? Bizonyosan úgy, ahogy addig. Manysinak. Csak később – hogy mennyivel később, azt persze nem tudjuk – egészítették ki ezt a nevet az erj, azaz ’férfi’ szóval, amely máig jelen van férfi és férj szavaink elemeként. A manys-erj tehát ’manysi férfit’ jelentett, az ilyen szerkezetű önmegnevezés számos népnél megtalálható.

A múló századok során ennek a vándorló népnek a nyelve is alakult, fejlődött, egyebek között számos hangváltozás ment benne végbe. Ezek között egyetlen változás fontos igazán számunkra: az, hogy a nys mássalhangzó-kapcsolatból előbb dzs, majd végül gy lett. Erre van egy megbízható tanú: a vaddisznó félelmetes nagy tépőfogára a helyben maradt manysik ma is anysar nevet használnak, ez pedig a mi nyelvünkön agyar lett!

Honfoglaló őseink tehát magyer vagy magyeri néven érkeztek meg új hazájukba. A hét törzs közül volt egy, amelyik szintén ezt a nevet viselte. A magyer a magánhangzó-harmónia igénye folytán két irányban változott: a mély hangok irányában lett belőle magyar, amely aztán a teljes nép megnevezésére szolgált, a magas hangok felé pedig Megyer jött létre, amely az említett törzs szálláshelyein épült helyiségek nevében maradt fenn, mint Pócsmegyer, Káposztásmegyer és a Veszprém megyei Megyer község.

Milyen nép vagyunk tehát? Nyelvünk tanúsága szerint manysi férfiak népe. Sikeresen feltört leszármazottai annak a bátor, vállalkozó kedvű kis népcsoportnak, amely a messzi északról eljutott Európa középső vidékére, és történelme szerencsés pillanataiban a szerény középhatalom szerepét is eljátszhatta, a kevésbé szerencsés századokban pedig sikeresen megküzdött a fennmaradásáért. [...]

Hogy nevezték magukat a honfoglaló magyarok?

Ezek után már érdemes utánanézni, hogy a más népek többsége miért nem követi közvetlen szomszédaink példáját, miért aggatja ránk ezt az ungár- vagy ongur-féle nevet. Ezt a nevet hosszú vándorútjuk századai alatt szerezték be elődeink, a manyserik, akik ekkorra már bizonyára magyeriknek, de az is lehet hogy inkább madzseriknek hívták magukat.

Mégpedig a hetedik században történt ez, amikor az Etelközként ismert vidéken volt egy bolgár-török törzsszövetség, amely magát on-ogurnak nevezte: ez a törökök nyelvén tíz ogurt jelent. Az ogur vagy oguz nép egy volt az Etelköz tágabb vidékének a lakói közül, és ennek tíz törzse alkotta ezt a bizonyos szövetséget. (Van olyan feltevés is, hogy a név, az on-oguz változatban, igazában tíz nyilat jelenthet, mert az ilyesféle elnevezés nem volt ritka a pusztai népek között.) Akár így volt, akár úgy, ezek az onogur-bolgárok elfoglaltak egy tisztes területet, és ott éltek addig, amíg egy nagyobb erő ki nem szorította őket. Már ahogy az ilyesmi gyakran történt a keleti tágas síkságon a nomád népek világában. Az erősebb jött, a gyengébb elvonult, és másutt szerzett helyet magának. Ebben az esetben a népes kazár birodalom képviselhette a túlerőt. Az onogur nevezetű bolgárok felkerekedtek, és Aszparuh nevű főnöküktől vezetve meg sem álltak a Duna alsó folyásánál fekvő síkságig.

A kazár birodalom ez időben magába foglalta a már elég népes magyeri törzseket, és feltehetőleg a bolgárok által üresen hagyott szállásterületét nekik engedte át. Mivel a magyeriek elég hosszú időre berendezkedtek itt, őrájuk maradt a korábbi lakókról az onogur elnevezés is, így írtak róluk különféle arab, perzsa és bizánci források. A bizánci krónikákban, ahol a birodalom határvidékén vándorló, hol feltűnő, hol eltűnő népeket, ezeknek többnyire rövid életű szövetségeit, illékony államalakulatait tartották nyilván és követték nyomon, ismételten szerepel a kilencedik századtól a görög többes számú ungroi név, de ezek eleinte biztosan nem a mi őseinkre vonatkoztak, hanem a „névadóikra”, a valódi onogurokra. A magyarok külső megnevezése egyébként még sokáig elég bizonytalan volt. Megint csak Bizánc jóvoltából tudjuk, hogy már bőven a honfoglalás után magyar fejedelmi küldöttség járt Bíborbanszületett Konstantin császárnál, Lél és Bulcsú vezetésével. A diplomáciai protokollban erről szerény, de alapos feljegyzés maradt, ám a küldötteket és fejedelmüket türkök (turkoi) megjelöléssel örökítették meg a gondos és bizonyára szakértő írnokok. Hogy miért, azt már sose fogjuk megtudni.

Hogy a görög ungroiból (már ha abból sarjadt ki) mikor és hol lett a latin Hungarus, sajnos azt sem tudjuk írásos bizonyítékokon végigkövetni. Az olasz ungherese – kiejtve [ungeréze] – megnevezés, amely talán a legkorábbi nyom ezen az úton, mintha azt mutatná, hogy a szókezdő H hiányzott a szó elejéről. Ez elég hihető, elvégre az onogurban sem volt ilyesmi. Bizonyítéknak mégis kevés, mert az olasz addigra teljesen kiküszöbölte a h hangot, nemcsak az ejtésből, hanem az írásból is. Akkor hogy került mégis H a latin szó elejére?

Tótfalusi István: Nyelvészeti ínyencfalatok

A latin ejtésben akkor már, legalábbis Itáliában, szintén eltűnőben volt a szókezdő h hang, az írás viszont hűségesen megőrizte. Az ilyen helyzetben, amikor a helyesírásban nem támaszkodhatnak már a hallásukra, az írnokok között óhatatlanul zavar támad. Egyre gyakrabban fordul elő, hogy oda is beírják az eltűnt hangot a szó elejére, ahol azelőtt sose volt. Különösen akkor, ha egy új, addig ismeretlen névről van szó. Az ilyen tévesztés másnak is ritkán szúr szemet, és előbb-utóbb a hibás lesz a mérvadó alak. Tehát a Hungarus gond nélkül ment tovább a többi neolatin nyelvbe, a francia, a spanyol és a portugál szintén úgy áll, hogy nem ejti a h hangot, de kiírni kiírja. Az angol, vagy például a holland pedig a latin mintát tekintette mérvadónak, és itt is megmaradt a h.

Figyelemre méltó kivétel a német ungarisch. A magyarokkal a németek kötöttek először ismeretséget a nyugat-európai népek közül, korántsem barátságos körülmények között. A nevüket latin forrásokból szerezhették be, de valószínűleg inkább szóban, mint írásban terjedt el a nevük, ezért a ritkán hallott kezdő h nem is lett része a német szónak.

Immár tudjuk a legfontosabbakat a mi népünk saját és külső nevéről. [...]

(A fenti bejegyzés a Tótfalusi István Nyelvészeti ínyencfalatok c. könyvében szereplő egyik fejezet terjedelmi okokból rövidített változata. Szeretnéd elolvasni a teljes írást, illetve 53 hasonlóan érdekes fejezetet? A könyv megvásárolható a TINTA Könyvkiadó webshopjában 20% kedvezménnyel itt.)