Az alábbi írás eredeti megjelenési helye: Magyar Nyelv 92. évf. 1968., 457–462. oldal

Nyelvünknek ez az egyik legrégibb angol eredetű jövevényszava. Mielőtt szemügyre vennék beilleszkedését szókészletünkbe, érdemes lesz egy pillantást vetni jelentéstörténetére szülőhazájában is. A club szó valószínűleg az angol nyelvterületen keletkezett. Az első adatok a XIII. század elejéről származnak, amikor a szó főnévi jelentése ’bunkósbot, fustély, fütykös’, tehát olyanféle vastagabb végű bot, mellyel valakit verekedés közben agyabugyálnak, vagy valamit (pl. hokilabdát, golflabdát) a földön elütnek. Ez az alapjelentés mind a mai napig él az angol nyelvben.

Az angol kártyások nyelvében már a XVI. században a club lett a megjelölője a francia kártya treff figurájának (francia trèfle = lóhere), nyilván tárgyalaki hasonlóság folytán.

A club egyik jelentése az angolban: treff

A közelmúltban jelent meg a TINTA Könyvkiadó Iránytű sorozatában E. Bártfai László kötete, a Párbeszéd az Úrral. Ebből az alkalomból kérdezte a szerzőt Kiss Gábor, a kiadó igazgató-főszerkesztője.

Hogyan született meg a könyv ötlete?

Több mint egy évtizede dolgozom egy könyvön, aminek egyes fejezeteit folyamatosan írom. A munkacíme: Csend és hallgatás. Tipológiai vázlat. Ebben a tárgykörben már húsznál több tanulmányom jelent meg különböző folyóiratokban: a Dunatükörben, az Ezredvégben, az Irodalmi Jelenben, a Kortársban, a Valóságban. Maga a Párbeszéd az Úrral is egy hosszabb fejezete a szép lassan készülő, vastag könyvnek.

Magyarázná a könyv címét, és különösen az alcímet?

A cím és alcím összefonódik. Itt azt taglalom, hányféleképpen valósulhat meg ez a párbeszéd. A sajátszerűségét az adja, hogy a megszólaló nem egy vagy több emberhez beszél, hanem az Úrhoz, őt szólítja meg – esetleg az Úr szólítja meg őt.

Sokáig dolgozott rajta?

Legalább másfél esztendeig, de már hét-nyolc évvel ezelőtt is írtam néhány oldalt, ami végül belekerült a könyvbe.

Az írás eredeti megjelenési helye: Magyar Nyelv 118. évf. (2022) 1. szám, 94-101. o.

1. A Tinta Könyvkiadó a Magyar szókincstárral történt debütálása óta szívén viseli a magyar nyelv szókészletének minél sokoldalúbb bemutatását. Korábban A magyar nyelv kézikönyvei sorozatban jelentetett meg különböző profilú szótárakat (Értelmező szótár⁺, Idegenszó-tár, Etimológiai szótár, Alakzatlexikon stb.). Ezek között több frazeológiai szótár is napvilágot látott (Bárdosi Vilmos Magyar szólástár és Forgács Tamás Magyar szólások és közmondások szótára című műve 2003-ban, T. Litovkina Anna Magyar közmondástára 2005-ben, Balázsi József Attila Hasonlatszótára pedig 2017-ben). A kiadó Tinta szótárak címmel egy új sorozatot is indított, ennek eddigi tagjai inkább diákoknak szóló értelmező szótárak voltak. A sorozat 5. tagjaként azonban egy frazeológiai tájszótárral jelentkeztek, a szerkesztőknek az Előszóban megfogalmazott célja szerint azért, hogy anyanyelvünk elavult, kiveszett, de legfőképpen szűkebb területen használt állandósult kifejezéseit megismertessék a szélesebb közönséggel, s bemutassák azok jelentését és használati körét (i. m. 5). A gyűjtemény elsősorban az Új magyar tájszótár (1979–2010) öt kötetének gazdag anyagát dolgozza fel, ám a szerkesztők szándéka szerint „emészthetőbb” formában. Míg ugyanis az ÚMTsz. főként nyelvész szakemberek számára készült, ezért az adatközlők ejtésmódját is igyekszik mellékjelekkel feltüntetni, Balázsi és Kiss szótára nem használ fonetikai mellékjeleket, s a nyelvjárásias ejtésmódot csak elvétve jelöli, pl. olyankor, „ha a szólás a rím eszközével élt: Vagy a kasza, vagy a kű, vagy a kaszás, vagy a fű <arra utaló szólásként, hogy mi oka lehet, ha a kasza nem jól vág>. Itt természetesen a kű nem cserélhető fel kő-re” (5).

Vagy a kasza, vagy a kű, vagy a kaszás, vagy a fű (FORTEPAN / Magyar Földrajzi Múzeum / Erdélyi Mór cége)

2. A terjedelmes gyűjtemény (468 lap) a Népies szólások, közmondások és életbölcsességek enciklopédiája címet viseli. A címadást nem egészen tartom szerencsésnek.

Az alábbi írás eredeti megjelenési helye: Magyar Nyelv 67. évf. 1971., 469–471. oldal.

1. Kamaszkori olvasmányaink alapján hajlandók vagyunk azt hinni, hogy a megölt ellenfél fejbőrének lenyúzását az amerikai indiánok találták ki, és gyakorolták mint jellegzetes harclezáró cselekedetet. A valóságban korántsem ez a helyzet. Sem a művelet, sem annak közkeletű neve, a skalpolás nem a rézbőrűek leleménye. A trófeák gyűjtése évezredes emberi szokás. A vadász mindmáig jelképes zsákmányként őrzi meg az elejtett nagyvad agancsát vagy agyarát, preparált bőrét, néha a kitömött fejét. Hasonlóképpen járt el a primitív ember, amikor legyőzött ellenfelének levágott fejét hazavitte emlékül vagy dokumentumnak. Hérodotosz IV. 64. az időszámításunk előtti IV. században leírta, hogy a szkíták (az eleink által oly büszkén őseiknek vallott szittyák) a harcban megölt ellenfél fejét kapták jutalomképp. Ezt a következőképpen nyúzták meg: „Körülvágván a füle körül a fejet és azt megfogva jól kirázza, majd utána kihúsozza marhabordával, gyúrja a kezével, végül pedig kicserezvén kéztörlőnek használja és lovának kantárszárára akasztván büszkélkedik vele. Mert akinek a legtöbb ilyen kéztörlő bőre van, azt ítélik a legkülönb férfinak.” Hasonló gyakorlatot írt le Livius XXIII. 24. a keltákról (Borzsák István szíves közlései és fordítása).

Más népeknél a fül, kar, kéz volt a trófea, s egyben a győzelem bizonyítéka. A tatárokról tudjuk, hogy a liegnitzi csata után (1241) zsákszámra gyűjtötték össze az elesett németek fejéről levágott füleket. Az efféle eljárásban már a praktikusság szempontja érvényesült. Ha a pars pro toto elv alapján a fej helyettesíthette a holttestet, akkor eggyel tovább lépve a fül vagy a fejbőr helyettesíthette a fejet. Elvégre akár csupán egyetlen több kilós levágott fej hazacipelése is elég fárasztó munka lehetett.

Az alábbi írás eredeti megjelenési helye: Magyar Nyelv 66. évf. 1970., 87–90. oldal.

1. E szónak nyelvünkben ma már csak egyetlen jelentése él, éspedig az, melyet az ÉrtSz. az első helyen közöl: ’valamely vidéknek, tájnak rendsz. magasabb helyről akadálytalanul a néző elé táruló nagy méretű képe: kilátás, látkép’. Élt ugyan nyelvünkben a szónak néhány más jelentése is, ezek azonban a technikai haladás és a művészi ízlés változása következtében egytől egyig kihaltak, így járt egyebek között a szónak eredeti, legrégibb jelentése is.

Le panorama revue, vers 1900 © Mucem, Yves Inchierman

2. A múlt századi lexikonok és Germain Bapst monográfiájának (Essai sur l’histoire des panoramas et dioramas. Paris, 1891) tanúsága szerint Johann Adam Breysig (1766–1831) danzigi díszletfestő 1787-ben vetette fel az ötletet, hogy egy nagyobb kerek építmény henger alakú belső falán teljesen körbe futó festményt lehet elhelyezni. Ez a térben és témában zárt egészet alkotó kép tág horizontú tájakat vagy egymáshoz kapcsolódó eseményeket ábrázol, s a kör alakú tér közepéről mesterséges megvilágításban szemlélve a valóság nagy távlatú, többé-kevésbé fotografikus hűségű látszatát kelti.

Panorama de Edimburgo, Robert Barker

Breysiget az ötlet megvalósításában az Oxford English Dictionary szerint egy Robert Barker nevű (1739–1806) ír festő előzte meg, aki német kortársáról, úgy látszik, nem is tudott. Barker 1787-ben szabadalmaztatta az illuzionisztikus eszközöket alkalmazó festményfajtát, s annak első példányát két év múlva panorama névvel Edinburgh-ban fel is állította. Később két fiával együtt még számos panorámát festett és állított ki Nagy-Britannia városaiban. Barker a görög pan (= minden) és horáma (= látvány) szókból alkotta meg találmánya nevét.

Csakhamar Londonban is felállítottak ilyenféle panorámákat, majd Párizsban és a kontinensen is. A panoráma típusú festmény legismertebb hazai példája Feszty Árpádnak a millennium ünnepére 1892–1894-ben nagy művészi gonddal festett „A magyarok bejövetele” című, 120 méter kerületű, 15 méter magas körképe volt. Pesten állt a Városliget szélén egy külön épületben, s a város ostromában, 1944–1945 telén elpusztult. Feszty művét tudomásom szerint kezdettől fogva is csak körképnek hívták, s nem panorámának, habár e festménytípust múlt századi irodalmunk többnyire panoráma néven emlegette.

A Feszty-körkép részlete

3. Az első magyar, aki festett körképet (akkor még panorámá-t) látott, s az idegen szót le is írta, alighanem Wesselényi Miklós volt. 1822. április 1-én Párizsban ezt jegyezte naplójába: „A panorama passage-on keresztül akartam menni egyenesen [a salle d’armes-ba]” (A Napló 1925-ös kolozsvári kiadása, 89). A Wesselényi említette sikátor a Montmartre boulevard-on a 11. házszám alatt nyílik, s ma is ugyanezt a nevet viseli, annak emlékére, hogy Robert Fulton, a gőzhajó amerikai feltalálója 1804-ben e helyen állította ki európai nagyvárosokról festett körképeit. Ily módon akart tőkét teremteni egy gőzhajó és egy tengeralattjáró építéséhez.

Reformkorunk nagy utazói közül többen emlegették a London látnivalói között számontartott körképeket. Bölöni Farkas Sándor londoni útinaplójában 1831. május 11-én ezt írta: „Londonnak mint Párizsnak is számtalan panorámái, diorámái, cosmorámái s microcosmosai vannak, de azok között legnevezetesebb a Collosseumban való panoráma, mely Londont és vidékét ábrázolja Szent Pál tornyából felvéve” (az 1966-i bukaresti kiadás, 322. vö. még a június 28-i bejegyzést a 373. lapon). Ugyanezt Szemere Bertalan is megemlítette 1840-ben: „Londonnak és vidékének 40,000 négyzetlábnyi vászonra festett panorámaképe” (Utazás külföldön II. 103–4). Tóth Lőrincz is megemlékezett róla (Uti Tárcza 1844. V. füzet 61). Szakszerű leírást már 1833-ban, tehát hamarosan Bölöni után adott a Közhasznú Esmeretek Tára: „PANORAMA kerek festemény (a’ gör. Orama átnézet szótól) egy városnak vagy tájnak perspectivai vizarányos ábrázolatja, a’ szines és világított perspectivai ábrázolásnak legcsalókább neme, mellyet – mint mondják – Angliában Panker Robert talált, ’s legelőször Edinburgban 1787 állitott fel... Ha... a panoramának minden része elkészült, az egy e’ végre alkotott kerekfesteményben ugy állittatik össze ’s ugy függesztetik fel, hogy a néző középben egy folyosóval körülvéve ugy áll, mintha épen azon a ponton volna, honnan az egész rajzoltatott... A panoramában a világosság köröskörül csak felülről esik rá, a’ nélkül hogy a’ néző szemét vakitaná...” (IX, 42; vö. még V, 225.) A Gyalulat pedig két évvel később a többféleképp értelmezhető környékrajz szóval magyarította.

4. A fogalom s tárgy ismertté válásának és a szó divatba jöttének, elterjedésének csakhamar szétágazó irányú jelentésfejlődés lett a következménye. Közvetlen átvitel útján alakult ki az a jelentése, mely mindmáig él: ’nagy távlatú, széles látószögű kilátás egy magaslati pontról, látkép’. Ez tehát a teljes, 360 fokos körképi látványnak csupán egy része, pars pro toto. Már Bölöninél is megtaláljuk ezt 1831. május 11-én: „Egy kabinetbe [= liftbe] lépünk, hol az egész épület mozgása alatt felemelkedünk a toronyba, honnan van London legszebb panorámája” (323). Kazinczy Gábor 1843-ban: „Megállítjátok kocsitokat az álmodozó fenyvek és bükkök árnyaiban, ’s szemetek elúszik e’ panoráma festői édenváltozatain” (Életképek II. 89: NSz.). Tóth Lőrincznél többször is olvasunk nagyvárosok magaslati pontról látott „élő ’s mozgópanorámjá”-ról (61, 229), valamint ’szép tájak, megfestésre kínálkozó látképek sora’ jelentésben (85).

Paul Helbronner, Le mont Blanc depuis le sommet du mont Maudit, 1921, photogravure © Collection C. Corgnet Ph. Marc Heller

5. A másik, az előzővel úgyszólván egy időben kialakuló jelentésváltozat átvitt, képletes értelmű volt, így lehetne körülírni: ’valakinek lelki szemei előtt elvonuló emlékképek sora’. Talán legkorábbi előfordulása Petőfinek „Katona barátomhoz” (ti. a soproni Kuppis Vilmoshoz) 1844-ben írott verse:

Ha előttem a multat kitárja
Képreményim hű panorámája:
Katona barátom! Tévelygő szememnek
Elfáradt sugára
Képeden pihen meg.

A nagyszótári gyűjtésben további adatok is vannak: „Látom szerelmednek ragyogó képeit, Átmennek előttem, mint egy panoráma” (Szász Károly, 1867); „Mint valami panoráma képei tűnnek föl hányatott életének egyes jelenetei” (Vértesi A., A nyomorúság iskolája, 1878. 53); „Múltjának... képei... zsibbasztó gyorsan, változó panorámában gördültek le előtte” (Pekár Gyula: Az esztendő legendája, 1899. 165).

6. Emez átvitt jelentésnek – mely egyébként a XX. századra kiveszett irodalmi nyelvünkből – érdemes lehet az eredetét nyomozni. Felmerülhet a kérdés: nem tükörfordítás, semantic borrowing-e. Az angol nyelvben ugyanis, az OED. tanúsága szerint, ez az átvitt jelentés 1836-tól kezdve nem ritka. Tekintve a panoráma szó britanniai eredetét, ezt a lehetőséget nem szabad kirekeszteni, habár alighanem közelebb jutunk a jelentésbővülés okához, ha mint forrásra a technikai fejlődés egy mozzanatára gondolunk. A teremnyi méretű hengerbelsőre mint falfelületre festett körképnek ugyanis korán kialakult egy lényegesen szerényebb méretű, könnyebben előállítható s ezért lényegesen olcsóbb változata is, melyet itt-ott kozmorámá-nak is neveztek. A körkép esetében a kép rögzített volt, s ha a néző az egészet látni akarta, akkor kénytelen volt lassan körbe fordulni. A kozmorámánál a helyzet éppen fordított volt: a néző egy kis ablak előtt állott, mely mögött egy erősen megvilágított, lassan tovább gördülő festett képszalag húzódott. A kép rendszerint egy nagyobb, változatos tájegység sávját (pl. egy nagyváros folyóparti képeit, kikötői életét) mutatta be folytatólagos jelenetek alakjában. Némelykor több képsorozat is követte egymást. Ilyenféle kozmorámát hirdetett a Honderű is 1846-ban (II. 118). Ebben „Budapest, A puszta, Salzburg’ vidéke, A tengeri vihar, Egy téli vidék, Freyburg, Berlin” voltak „legkitűnőbbjei az első osztálynak s a’ nézőt teljesen a hely szinére varázslók”. Nem lehetetlen, hogy a Petőfitől Pekárig használt képes értelem ebből a kozmoráma típusú panorámából ered.

Vue de Santa Lucia à Naples, 1810 © A. Guillard

A panoráma nevet viselő oktató és szórakoztató intézmény alakulása nem állott meg e kozmoráma fajtája, a mozgókép, a némafilm szerény előfutáraként tekinthető látványosságnál. Messze eltávolodva az eredetileg művészi szándékú és kivitelű nagy körképekben testet öltő alaktól, a panoráma a XIX. század második felében lesüllyedt az olcsó vásári mutatványos bódék színvonalára. A Nagyszótár cédulái között található idézetek elmondják, hogy ebben a 3. vagy 4. értelemben vett panorámában „a mázolások csak azért szépek, mert távolító kristályokon át nézzük azokat” (Camera obscura, 1844. 47), hiszen „a jó panorama... optikai csalódást tüntet elő” (Aszalay J.: Szellemi omnibus kéjutazásra, 1856. II. 40), s az ember kis üvegablakokon kukucskálhat be az immár nem is mozgó, hanem állóképeken szemlélhető látványosságok közé. Ennek a látványosságnak egy kifinomult változata századunk elején, még az első világháború alatt is, szemlélhető volt a budapesti Belvárosban, a Curia utcában. Ahogy Granasztói Pál emlékirataiban leírja (Vallomás és búcsú. 2. kiadás, 1965. 686–7), ebben az Univerzum Világpanoráma nevű intézményben a külföldi táj- és városképeket sztereoszkopikusan, térláttató eszközökkel mutatták be. Különös hiányossága lexikográfiánknak, hogy a panoráma szó e jelentését szótáraink nem regisztrálták (még az idegen szavak szótárai sem). Csupán Csűry Bálint 1908 és 1915 között gyűjtött nagy szamosházi adatfelvétele (SzamSz. II. 214) tartalmazza, ez azonban példamutató alapossággal: „vásári képmutogató sátor vagy bódé, melyben belépődíjért nagyítóüveggel felszerelt likakon át különféle nagyított képeket láthat az ember”.

7. Az utolsó századforduló idejére e krajcáros vásári látványosságok nevéhez az ott bemutatott képek alapján a „szokatlanul idegenszerű, bizarr jelenség” hangulati eleme is hozzátapadt. Talán azért, mivel némelykor nemcsak tájképeket mutattak ott be. „[Kamill] lábán vörös nyers-bőr czipő és kamásli. Maga az apja is alig ismert rá ebben a panorámába való öltözetben” – írta 1886-ban Rákosi Viktor (Verőfény 19: NSz.). Két évvel később Szűry Dénesnél „panorámák sora következik súlyos hölgyekkel a kirakatban” (Mosolygó ég 3: NSz.). A panoráma tehát már bármiféle vásári látványosság lehet. Tóth Béla 1892-ben a Tárcalevelekben (75: NSz.) a panorámás-ról írt, aki „nyolclábú borjút mutat a fejvakarva bámuló parasztoknak”. Bródy Sándortól pedig megtudjuk, hogy a közönségcsábítás hagyományos, ma is élő eszközeit e mutatványosok is alkalmazták: „mellén panorámában nyert melltű” (Nyomor 1884. 35: NSz.).

A panorámák e faja a XX. század elején csatát vesztett a gyorsan terjedő mozival szemben, és az első világháború végére már a vásárokról is eltűnt. Vele a szónak e jelentése is, mely később már csak nosztalgikus hangulatú visszaemlékezésekben bukkant fel nagy néha, így például Krúdy Gyulának ,,A XIX. század vizitkártyái” című sorozatában, a Magyarság napilap 1926. szeptember 12-i számában Beniczkyné Bajza Lenkéről írva: „Én, aki valamit láttam a Jókai korából (amennyit egy gyermek a panoráma kerek ablakán láthatott)...” (új kiad. 1961. „A tegnapok ködlovagjai” köt. 326).

8. A szó a múlt században többnyire panoráma, néha panorama betűképpel élt. A szabadságharcig elvétve panorám alakban is előfordult. Ritka melléknévi származékát panorámai alakban Szemerénél (I. 78) és Tóth Lőrincznél (V. 85) találjuk. A vásári fajta mutatványosbódét századunk elején Göre Gábor-i szinten pannorámá-nak ejtették. A szó egyetlen ma élő jelentésében gyakori ebben a klisészerű szókapcsolatban: „nagyszerű (elragadó, fenséges stb.) panoráma tárult fel szemeink előtt”.

9. Figyelemre méltó, hogy míg az amerikai angolban Lotz János (Am. Sp. 1954: 156–8) és a franciában Östen Södergård (Neuphil. Mitt. 1959: 348–53) szerint a panorama szóból levált a rama (< orama) elem, s már a múlt század közepén divatszóvá lett, mely az idők folyamán a legkülönfélébb előtagokhoz kapcsolódva új összetételek egész sorát alkotta meg (ezek egy töredéke ma is él), addig nálunk ez a jelenség nem következett be, -rama végű szavaink száma hazai termékekkel észrevehetően nem gyarapodott (vö. VégSz. 67).

A visegrádi Panoráma étterem reklámfotója

10. Ez a skót földön született álógörög szó több mint száz éve tulajdonnévként is él nyelvünkben. Már a múlt század közepén így nevezték a budai Várnegyedben levő, Fortuna utcai hajdani Fortuna vendégfogadónak és étteremnek kerthelyiségét, az onnan kínálkozó szép kilátás miatt. A Panoráma név ma is él (sőt terjed) kilátóponton levő vendéglő neveként, így hívnak egyebek között egy nagy kerti vendéglőt Dél-Buda egyik dombtetőjén, a balatoni műúton, valamint Kőszegen egy 1968-ban megnyílt magaslati szállót.

Országh László

Az alábbi írás eredeti megjelenési helye: Magyar Nyelvőr 95. évf. 1971., 633–367. oldal

Az így nevezett ruhadarabot, egy kurta kiskabátot manapság jégtáncosokon, némely elegáns étterem pincérein és jobb szállodák liftesfiúin lehet látni. Tánczenekarok zenészei is hordanak olykor ilyen fajta zekét. Gyakran találkozni a szóval női divattudósításokban is. Divatja Angliából terjedt el a XVIII. század végén (H. Weiss: Kostümkunde. Stuttgart, 1872. 1251). Mint minden új divatjelenséget, ezt is vegyes érzelmekkel fogadták az idősebbek annak idején, Gvadányi Józsefet ez a nagyon rövid, csupán mellény hosszúságú férfikabát épp annyira botránkoztatta és bosszantotta, mint napjaink nem egy öregjét a miniszoknya. A Falusi nótáriusban (1790) két ízben is kikelt az ifjak „kurta alsó hacukája”, az „ánglus rongy” ellen, anélkül azonban, hogy a ruhadarabot nevén nevezve a spencer szót leírta volna. A pest-budai hajóhídon egy Törő nevű fiatalember parádézott e zekében, aminek már módis voltában Gvadányi az ősi erkölcsök romlásának jelét vélte felfedezni. A későbbi nemzedéknek nem voltak ilyenféle aggályai. Széchenyi István keleti útja során 1819 táján Málta szigetén ruhatári jegyzéket készített, melyben egyebek között ez a tétel is szerepel: 2 Spenzer. (Kiadva a Viszota-féle Összes Munkákban, 1925. 10. kötet, Naplók 1: 831.)

Az alábbi írás eredeti megjelenési helye: Magyar Nyelvőr 100. évf. 1976., 234–240. oldal

1. A magyarban több mint hetven angol eredetű ruhanév, illetve textilanyag-elnevezés él vagy élt, ahogy előszámolva található nyelvünk angol jövevényeinek lajstromában (NytÉrt. 93). Ezeknek nem csekély része tulajdonnévi eredetű. Tudomásunk szerint csak egyetlen olyan van közöttük, mely vallásfelekezetről kapta nevét, s ez a kvekker. A vele jelölt férfi öltözetféle már több mint ötven éve kiment a divatból, s a még élő nyolcvan éven felüliek emlékezetéből is eltűnőben van. Pedig egy évszázad és annál több előtt is még sokat emlegették. Jókai, Mikszáth, Krúdy s más íróink ismert alkotásaiban s koruk időszaki sajtójában nemritkán találkozhatunk e szóval. Különös jelenség, hogy fénykorában többen ismerték nálunk a ruhafélét, mint a megnevezésének forrásául szolgáló angol quaker felekezetet, ma pedig úgyszólván ellenkezőképp áll a helyzet. Érdemes tehát kissé szemügyre venni, honnan eredt, mit is jelentett és meddig élt nyelvünkben ez a szó.

2. A kvekker ruhanév az Angliában 1648 táján George Fox prédikátor által alapított felekezet gúnynevéből, a quaker szóból származik. A ma is működő s az angol nyelvterületen jelentős társadalmi súlyú hitfelekezet hivatalos neve Society of Friends. A quaker, azaz ’reszkető’ megnevezést XVII. századi üldöztetésük során kapták, mert alapítójuk szentbeszédeiben nemegyszer előfordult a „Reszkessetek az Úr haragjától” szavakkal kezdődő fenyegetés, az istentelenekhez intézve. Ahogy a csoportnévadás történetében nemritkán előfordul (pl. jezsuita, impresszionista), a gúnynévi szándékú megnevezés idővel elvesztette pejoratív felhangjait, s köznyelvivé, stilárisan közömbös értékűvé vált. Világszerte sokkal többen ismerik a quakereket e néven – habár ők e megjelölést nem használják –, mint hivatalos nevükön.

E felekezet tagjai ma sincsenek többen, mint körülbelül kétszázezren szerte a világon, túlnyomóan az angol nyelvterületen. E csekély lélekszám ellenére az utóbbi három évszázadban egyéb országok műveltebb köreiben is többé-kevésbé ismertek voltak, részben hitelveik, részben magatartásuk, életformájuk különleges volta következtében.

„A hiúság, az önzés, az érdek nem csak erkölcsi rossz, de szellemi akadály is, s nem egy kitűnő alkotást fosztott meg attól hiú tökélye, hogy valóban közkincs, halhatatlan legyen.” (Pilinszky János)

Mint oly sok szavunk, a korlát is értelmezhető tárgyi konkrétumként, de fogalomként is. Első közelítésben alacsony kerítésre, falra emlékeztető, fából, vasból, téglából vagy kőből készült építmény valaminek elválasztására, elhatárolására, avagy kapaszkodásra, fogódzásra, leesés elleni védelemre. A sportban is használatos, annak a tornaeszköznek a neve, amely szabályozható magasságú alapra erősített két párhuzamos rúdból áll. A ’tilalom’ jelentés erősödik föl, ha a földbe vert karókra, cölöpökre erősített vagy tartókra fektetett rúdra, lécre, deszkára gondolunk, mely jelzi, hogy a vele elzárt területre lépni tilos, netán veszedelmes. Csokonai Vitéz Mihály leírásában: „Az erdők tilalmas korlát közt állanak, hogy bennek az urak vadjai lakjanak”. Arany János a Toldiban írta: „Mert míg az urakkal a király szót váltott, Háromszor kerülte az [= Toldi] meg a korlátot.” A határozottan tiltó jelleg érvényesülhet belső, például hivatali terek elválasztásában is.

Elvont síkon értelmezhető annak a gátnak, amely az egyén képességeinek határt szab. Berzsenyi versében: „Te megbosszulva méltóságtokat kihágsz nemednek szűk korlátiból”. Katona József drámájában: „Ember! Azt mondom, / ne törj túl a korlátidon!” Az értelmező szótár tartalmazza még a fogalom következő használati köreit is: egyrészt az a külső körülmény, tényező, amely az egyén akaratát, tevékenységét, vágyait, érvényesülését gátolja, rendszabályozza; másrészt valamely intézmény, mozgalom, időszak törekvéseit, megnyilvánulásait határok közé szorítja. Például: korának korlátaiba ütközik; a hős áttöri, ledönti, lerombolja a korlátokat; az indulatos nem ismer, nem tűr korlátokat; az idő korlátot szab a nagyarányú terveknek. Vörösmarty Mihály: „A lángész, mondják sokan, nem szorult törvényre s korlátra.”

Ezekből a jelentéskörökből épült be szókészletünkbe a befejezett melléknévi igenévi alak, mely melléknévi funkciót tölt be: korlátolt, fő jelentése szerint: határok közé szorított, véges, megszorított, mérsékelt, csekély, csökkentett, részleges; például: korlátolt hitel, korlátolt italmérési engedély, korlátolt mennyiség, korlátolt munkaidő, munkabírás, korlátolt hangterjedelem; de lehet korlátolt képzelet, lehetőség, mozgási szabadság is. A köznyelvben a szinonimái: bornírt, hatökör, maradi, nehézfejű, ostoba, rövidlátó, stupid, szemellenzős, szűk látókörű, vaskalapos - ahogyan rögzítette Kiss Gábor Magyar szókincstára (Tinta Könyvkiadó, 1998–2011. 9.kiadás).

A jogtudomány szakszavaként a korlátolt cselekvőképesség szószerkezetben rögzült. A gazdasági életben vált elterjedtté a korlátolt felelősségű társaság, a kft., amelynek alaptőkéje bizonyos összegnél nem lehet nagyobb, és tagjainak anyagi felelőssége csak betétjük összegéig terjed. Ha személy kapja ezt a jelzőt, gyönge értelmi képességre, szűklátókörűségre, merevült álláspontra, ostoba elfogultságra utal. Például: csak korlátolt emberek ülnek föl a rémhíreknek. Babits Mihály így jellemez: „Utálattal gondolt korlátolt és fukar fajtájára”. Móricz Zsigmond is él vele: „Ez a piros, kicsattanóan piros arcú és sajátságosan korlátolt testvér csak a legrosszabb tanulókkal barátkozott.”

Életünk számos síkon korátok közé szorított, hiszen társaink vannak, teret kell adnunk a magunkéi mellett a mások tetteinek, vágyainak, kívánságainak, erejének. Ezért alakultak ki a gyakorlati és az erkölcsi, illetve a szellemi élet területén is a megfelelő korlátok, amelyeket a törvények, a szabályok fogalmaznak meg. Természetesen ezek korlátozó, tilalmi ereje egyszersmind és elsősorban lehetőségeket, sőt kapaszkodókat, menedéket, biztonságot is képvisel, nyújt.

Tornyai János: A műterem ablaka

Eredeti megjelenés: Eruditio – Educatio, Vol. 17, Issue 2022 / 2, 126-131.

A Tinta Könyvkiadó gondozásában megjelent etimológiai kéziszótár két kiadása között tizenöt esztendő telt el, míg a szintén tudományos, egyben ismeretterjesztő igényű Szlovák nyelv tömör etimológiai szótára (SESS) már négy évvel az első kiadás (Králik 2015) után megjelent nagyobb részt javított és csupán pontszerűen bővített változatban (Králik 2016). A SESS és Zaicz Gábor Etimológiai szótára (Esz) is kb. 10-10 ezer szócikket tartalmaz, mindkét szótár szerkesztési vezérelve volt a tudományos-ismeretterjesztő kézikönyv jelleg és a köznyelvi szókészlet feldolgozása. Ismeretterjesztő jellegű megjegyzés olvasható például a mássalhangzó-torlódás feloldásáról kár szavunk példáján, máshol utal a szóképzés analogikus voltára, pl. -li: hecsedli, cetli, valamint az archaizálódás folyamatát is jelöli, kiveszőben lévő szó pl. a német eredetű gigerli ’piperkőc’ jelentésben.

Az újonnan megjelent kötet, Zaicz Gábor Etimológiai szótárának bemutatása mellett érdemes kitérni egy areális szomszédunk, a szlovák nyelv etimológiai lexikográfiájára is. A szlovák etimológiai szótárban a szláv és idegen eredet elemzése dominál, kevésbé foglalkozik a szóképzéssel, a képzők etimológiája pedig olyan önálló formában, ahogy azt T. Somogyi Magda elkészítette, teljes mértékben hiányzik.

A szlovák Etimológia és nyelvjárási lexikográfia (Králik 2020) című monográfia rámutat a dialektusok és az etimológia kölcsönös összefüggéseire, általános ajánlásokat fogalmaz meg a lexémák feldolgozása kapcsán, elindul a nyelvjárási szavak eredetének elemzése útján, és 130 példa segítségével mutatja be, hogy a Szlovák nyelvjárási szótár eddig megjelent két kötete milyen szélesebb szláv és közép-európai összefüggéseket rejt.

Az Etimológiai szótár mindkét kiadása (Zaicz 2006; 2021) A magyar nyelv kézikönyvei sorozat köteteként jelent meg, az egyes szócikkek elkészítését azonos szerzői gárda között osztották fel, ám a 2. kiadáshoz új lektor csatlakozott Balázsi József Attila személyében. A kiadó lexikográfia iránti elkötelezettségét mutatja, hogy Kiss Gábor sorozatszerkesztő állította össze a szavak első írásos előfordulásának sorrendjét és eredet szerinti csoportosításukat. Eltekintettek a bevezető római számos oldaljelölésétől, a szótárrészen nem kezdődik újra az oldalszámozás. Az előszó változatlan, a 2. kiadáshoz különálló előszót írt Zaicz Gábor.

Zaicz Gábor (fõszerk.): Etimológiai szótár

Az alábbi írás eredeti megjelenési helye: Magyar Nyelvőr 98. évf. 1974., 502–504. oldal.

Az amerikai angol nyelvben, melyből ez a szó hozzánk került, nem létezett és ma sem létezik ilyen köznév. Az angol nyelvterület más tájegységeiben sem. Bármely angol egy- vagy kétnyelvű szótár tanúsíthatja ezt. Ellenben létezett egy King Camp Gillette nevű amerikai feltaláló és vállalkozó (1855–1932), akinek családneve az angol nyelvterületen kívül közszó lett.

King Camp Gillette

A wisconsini származású, fejlett gyakorlati érzékű Gillette egy műszaki árukat forgalmazó kis cég utazó ügynöke volt az 1890-es évek elején. Főnöke arra biztatta, találjon fel valamit, amit egyszeri használat után el lehet vagy el kell dobni, de amire minduntalan szükség van. Csak ilyesmiből lehet gyorsan meggazdagodni. A találmány mint ötlet 1895-ben született meg: egy mindkét szélén éles, vékony acél lemezke, valamiféle tartóba foglalva, borotválkozás céljára. Az ötlettől a megvalósításig hat keserves év telt el technikai és pénzügyi akadályok leküzdésével. A fő nehézség a megfelelő vékonyságú, simaságú, keménységű, élességű és főleg olcsóságú acéllemezek kihengerlése volt. E kérdések megoldása után a feltaláló 1901 decemberében nyújtotta be Bostonban szabadalmi kérvényét és még még ugyanazon évben tőkeerős támogatók segítségével megalapította az American Safety Razor Companyt. (A cég később a Gillette Safety Razor Company nevet vette fel.)