Anya-nyelv-csavar alátét nélkül.

TINTA blog

Egymilliárd betű nélkül

Az analfabéták aránya csökken, a számuk azonban szaporodik a világon

Megjelent: Népszabadság, 1997. szeptember 6.

Az ENSZ nevelési, tudományos és kulturális szervezete, az UNESCO 1965-ben világkongresszust hívott össze. A résztvevők – tudván, hogy az analfabetizmus mennyi nehézséget, kényelmetlenséget okozhat az egyénnek és a társadalomnak, mennyi nemzeti jövedelemtől, bevételtől, haszontól esik el miatta soktucatnyi ország – elhatározták, hogy szeptember 8-át az írástudatlanság elleni küzdelem (alfabetizálás) nemzetközi napjává nyilvánítják. Azóta néhány százmillióval több analfabéta él a Földön. Igaz, jócskán megszaporodott bolygónk lakóinak száma is.

Valaha – és nem is kell túlságosan régi időkre, csupán néhány évszázadnyira visszatekinteni a történelemben – a kevésnél is kevesebb ember titka volt az írás és az olvasás (nagyjából tízezer esztendeje pedig egész bolygónkat a hamarosan ősírásokat feltaláló analfabéták lakták). És nem mondhatjuk, hogy a betű nem ismerése miatt a többiek okvetlenül ostobák voltak. Hiszen gondoljunk csak bele: négyszáz év Árpád-házi uralkodói közül egyetlenegy sem volt betűvető ember, olvasni is legföljebb Könyves Kálmán tudott valamicskét. Mégsem voltak tudatlanok – ráadásul szükség esetén bármikor igénybe vehették papjaik, lovagjaik és más hivatalviselőik segítségét. És hát analfabéták voltak-e kétszáz éve csomóírással bármelyik társuknak hosszú üzeneteket küldő indián főnökök vagy néhány évtizede a beszélt nyelvek sokfélesége ellenére is kontinensszerte megértett dobnyelven kommunikáló afrikaiak?

https://upload.wikimedia.org/wikipedia/commons/thumb/d/de/Coloman_%28Chronica_Hungarorum%29.jpg/800px-Coloman_%28Chronica_Hungarorum%29.jpg
Az Árpád-háziak körében kivételnek számító betűvető, Könyves Kálmán ábrázolása a Thuróczi-krónikában

De hogy frissebb példákkal éljünk: a fekete földrészen évtizedünkben is akadt írástudatlan államalelnök. Néhány hete pedig azt kürtölték világgá a médiák, hogy a maga szakmájában – éppen abban! – írás- és olvasástudatlan a világ egyik legnagyszerűbb énekese is. Maga mondta el, hogy nem ismeri a kottát. Mi ez, ha nem analfabetizmus?! Igaz, állandó zongorakísérője hozzátette (és okkal tette hozzá): „Pavarotti éneklése ennek ellenére fényévekkel haladja meg azokét, akik a kottából mechanikusan leéneklik a hangjegyeket.”

Azzal a szülővel sem könnyű vitatkozni, aki a figyelmét a gyerek gyönge helyesírási készségére felhívó tanárt azzal inti le, hogy lesz majd a fiúnak titkárnője, aki tudni fogja, mikor kell egy és mikor két t-vel írni a múlt időt.

A mindennapok során jó néhány pénzkereső szakmában, társadalmilag szükséges tevékenységben elegendő, ha valaki a nevét rá tudja írni a fizetési borítékra. És hány helyen – gondoljunk megint a dél-amerikai őserdőkre, az afrikai félsivatagokra, az ázsiai falvak nem csekély hányadára – még aláírni való fizetési boríték sincs. Ahhoz persze, hogy valaki az apjától tanulva ásóbottal meglazítsa a magnak a földet, hogy szomjan halás ellen méteres mélységben is megtalálja a nedvdús gumógyökeret, elkerülje az egyszerű csónakját a mélybe sodró örvényt, adogassa a kőműves szakmunkásnak a téglát, nem okvetlenül kell kérvényt írnia, Bibliát vagy sportújságot olvasnia.

Másfelől pedig: bizonyos tekintetben az átlagosan művelt állampolgár, sőt a nyelvtanár is analfabéta. Hányan tudunk németül és oroszul és portugálul és kínaiul és hindiül és szuahéliül (ráadásul és többek között kecsuául és nganaszánul is). Márpedig ezek híján értetlen kisgyerekek vagyunk a fél világon, legföljebb a McDonald’s- meg a metróábrát ismerjük föl az idegen város főterén, találunk – ha találunk idejében – jegyünket lengetve segítséget a távoli repülőtéren, vonszolhatjuk kétségbeesett arckifejezéssel lerobbant autónkhoz az idegen nyelvű közeg valamelyik hozzáértőnek látszó „bennszülöttjét”. Az angol persze nagyon sokszor segít, de az sem csodaszer – minden harmadik ember ismeri csupán valamilyen fokon. Három földlakó közül kettő a világ tízezer nyelve közül csak egy vagy több másikat használ. Azt is általánosan inkább beszédre (olvasásra és írásra – ha van annak a nyelvnek, azoknak a nyelveknek írása! – csak többéves tanulás után).

Kell-e nekünk az írás?

Ezek a sorok semmiképpen sem akarják mentegetni, szalonképessé tenni az analfabetizmust! Még csak nem is „elkenni” próbálják a fogalom lehangoló tartalmát, pejoratív színezetét.

Csupán megértést kívánnak ébreszteni a valamilyen okból – sokszor egyáltalán nem önhibájukból! – írástudatlanok iránt. Az e területen való járatlanságuk sokkal inkább társadalmuk szégyene. Azé a társadalomé vagy inkább azé a gazdasági és politikai hatalomé, amelyiknek önnön működéséhez, elégedettségérzéséhez szükségtelen a képzettebb munkaerő, a tartalmasabb, gazdagabb közkultúra. Az erre figyelőben nemegyszer ébredhet gyanú: az analfabetizmus felszámolásáért sokszor csak szavakat sorakoztatnak fel a tenni hivatottak, a tenni képesek. És a maguk szűk szempontjából ez bizonyos mértékben érthető. Az életük hátralévő húsz, harminc vagy ötven esztendejében nekik szinte mindegy, hogy az utcaseprő értőn pillant-e a szélhordta újságfecnire vagy sem.

Nem szabad, persze, figyelmen kívül hagyni a hosszú távú adatsor másik felét sem. Mert igaz ugyan, hogy az analfabéták és a félanalfabéták, funkcionális analfabéták száma az UNESCO becslése szerint 1985 és 1990 között százmillióval szaporodott, az tagadhatatlan, hogy arányuk a Föld rohamosan növekvő embertömegében az 1970-es 38,5 százaléknyival szemben 1990-ben már csak 25 százaléknyi volt, az ezredfordulón pedig már csak 21,8 százaléknyian lesznek megfosztva a betű hasznától, gyönyörűségétől.

A teljességhez tartozik: a ma írástudatlan több mint egymilliárdba nemcsak a Fekete-Afrikában, a Dél-Ázsiában élőket kell belesorolni, hanem az Egyesült Államokban vagy Németországban lakó állampolgárok némelyikét is – még a mi honfitársaink közül is sokakat.

A Newsweek magazin egy tavalyi számában azon döbbenhettek meg az olvasók – írja az MTI-Panoráma –, hogy az Egyesült Államokban évenként 15 millió postai küldemény az olvashatatlan címzés miatt sohasem érkezik meg a rendeltetési helyére, hogy a grafológusok alig találkoznak nem nyomtatott betűs kézírással, hogy a toll elszakadóban van eredeti feladatától, és egyre inkább drága anyagú dísztárggyá züllik. Igaz, ezenközben gyorsan teret nyer a szövegszerkesztő, néhány szoftvergyártó pedig a számítógép gazdájának írásmintájára készített programokat kínál vevőinek. Az olvasási készség romlása egyelőre nem végzetes. A legfrissebb adatok szerint az átlagos amerikai polgár évenként több mint 100 órát tölt könyvek, 250 órát napilapok, magazinok társaságában, és 8 órát fordít internetolvasásra. Összehasonlításul: évenként 1500 órát ül a televízió képernyője előtt.

https://az744304.vo.msecnd.net/articlepictures/large/7-betegseg-melyre-a-megvaltozott-keziras-utalhat-felidezo?v=636267288545200000

Századik vagy tizedik?

E tekintetben sem érdektelen belepillantani a Pallas lexikon 1893-ban megjelent első kötetébe. Az írástudatlanságról szóló szócikk szerint 1881-ben Magyarországon (Horvátországgal együtt) a 11-15 évesek 40,9, a 16-20 évesek 46,1, a 21-30 évesek 48,2, a 31-41 évesek 52, a 41-50 évesek 56,8, az 51-60 évesek 59,3, a 60 éven felüliek 60,6 százaléka volt analfabéta – a nemzetiségek szerinti összehasonlításban a németeknek jutott az első hely (19,3 százalék írástudatlan), a magyaroknak 33,2, az akkori szóhasználat szerint a tótoknak 37,9, a szerbeknek 73,2, a ruténoknak 84, az oláhoknak pedig 87 százaléka volt analfabéta.

A budapesti napszámosoknak a fele – folytatódik a szócikk –, az őstermelőknek 27, a napszámos nőknek 41, a mosónőknek 47, a szakácsoknak és a kofáknak 60, a nőcselédeknek pedig a 73 százaléka tudott írni.

És még mindig a lexikon: az 1880-as évek végén az újoncok közti analfabéták aránya Svédországban 0,3, Németországban 0,6, Poroszországban 0,8, Svájcban 1,1, Dániában 2, Németalföldön 7,2, Ausztriában 23,6, Magyarországon 34, Olaszországban 42, míg Oroszországban 70,8 százalékra rúgott.

A tízkötetes Magyarország története hatodik kötete szerint 1890-ben az iskolaköteles korúak 81,1 százaléka járt iskolába, írni a teljes népesség 44,5 (a férfiak 50,1 és a nők 39,9) százaléka tudott – a magyarok megfelelő adatai: 53,6 (59,1 és 48,2) százalék.

A M. Kir. Központi Statisztikai Hivatal a Magyar Statisztikai Szemle 1938. májusi számát Szent István király emlékezetének szentelte, és Hungária címmel a szokottnál nagyobb terjedelemben adta ki – történelmileg is összefoglalva – az ország állapotát rögzítő jelentését. Egyebeken kívül az olvasható benne: 1930-ban sem írni, sem olvasni nem tudott a 7 millió 622 ezres népesség 8,8 százaléka (a férfiak 7,5 és a nők 10,1 százaléka), összesen 673 ezer ember. Csak olvasni tudott 0,8 százalék (a férfiak 0,4 és a nők 1,2 százaléka), összesen 623 ezer ember.

Azóta sokat javult az ebbéli hazai helyzet. Míg a tízévesnél idősebbek között 1940-ben 6,4 százalékra tették az analfabéták arányát, 1960-ban már csak 3,2 százaléknyian, tíz év múlva 1,9 százaléknyian, 1980-ban 1,1 százaléknyian, a kilencvenes évek legelején kereken 1 százaléknyian voltak, akik nem tudtak írni-olvasni (más kérdés, hogy 1997-ben nem fájóbb-e a sokkal kisebb szám). A Központi Statisztikai Hivatal 1996. évi mikrocenzusának eredménye: a tízévesnél idősebbek közül 0,7 százaléknyian egyetlen iskolai osztályt sem végeztek el – hogy mennyi a félanalfabéták, a funkcionális analfabéták száma, aránya, az pontosan kimutathatatlan (vannak olyan becslések, amelyek országosan minden tizedik embert sorolnak ebbe a kategóriába).

Megelőzöm a diszlexiát!

Marad a rajzocska?

A legkedvezőtlenebb a helyzet Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében, ott 1,4 százaléknyi az első osztályt sem elvégzők aránya. És legalább ekkora gond – ahogyan ezt Pataki József, a megyei önkormányzati hivatal művelődési és ifjúsági osztályának vezetője elmondta –, hogy a lakosságnak egy tizede vagy talán ennél is nagyobb hányada ha tudott is valaha írni-olvasni, ezzel a tudásával már nem vagy csak alig képes élni.

– Mit tesznek e gondok enyhítésére?

– Kereken 230 általános iskolánkból körülbelül száz – főképpen a kisebb településeken – vállalkozott arra, hogy a hátrányos helyzetű elsősöket délutánonként felzárkóztassa a többiekhez. Ezeknek a gyerekeknek nemcsak anyagiakban vannak hátrányaik! Hanem például higiénés szokásokban vagy beszédkészségben is. Bizonyos magyar szavak ismeretének hiányában. Iskolánkként hat-nyolc gyereket tanítanak délutánonként a tanárok. Az óradíjakat – szerencsére – nagyjában fedezi az ezért megpályázható központi támogatás. Más célja van az úgynevezett korai fejlesztési programnak: ez a főleg szociális hátrányaik miatt iskolaéretlen gyerekeket készíti fel a tanulás elkezdésére. Ennek költségeit egy evégett létrehozott alapítvány állja központi, megyei és városi pénzekből. Azoknak a tehetséges, de hátrányos helyzetű, főként roma gyerekeknek, akik elvégzik a nyolcadik osztályt, ugyancsak megpróbálunk segíteni. Jövőre 12 évfolyamos iskolává, gimnáziummá válik a dombrádi általános iskola. Az oda kerülő gyerekekkel – nem lesznek nagyon sokan – személyre szólóan tudnak majd foglalkozni a pedagógusok.

abc Olvasókönyv

Megcsillanó remény

Az EU-országokban immár hagyományosak „a második esély iskolái”. Ezek elsősorban fiatal munkanélkülieknek segítenek – nappali képzéssel – az alapismeretek és bizonyos szakmai tudás elsajátításában. Szeptembertől Szabolcs-Szatmár-Bereg megye is pályázni kíván ilyen célú EU- támogatásra.

Jó érzés arról hallani, hogy a legrosszabb helyzetben lévők előtt – és bizonnyal nemcsak az ország keleti szélén – megcsillan a remény. De rossz elfogadni – és mennyire lehet elfogadni?! – a másik oldalt, azt, hogy a mai írástudatlanok zöme valószínűleg sohasem fog a kezébe könyvet venni, sohasem ül majd le a betű kedvéért a számítógép képernyője elé. Magyarországon sem, a nagyvilág más régióiban sem. Az ENSZ nemzetközi munkaügyi szervezete, az ILO szerint ma több mint 70 millió tizennégy évesnél fiatalabb gyereket dolgoztatnak főleg ázsiai és afrikai országokban – ahelyett, hogy a törvény és a józan ész követelményeinek megfelelően iskolába járatnák őket. Tízmilliókban mérhető a sem dolgozó, sem iskolába nem járó gyerekemberek száma. Zömüknek a betű felnőtt korukban is – a világ már javában a XXI. századot írja majd! – érthetetlen, furcsa rajzocska lesz csupán.

Analfabéta-milliók

A lakosság száma
(millióban)
Felnőtt korú analfabéták
(százalékban)
Kína 1170 27
India 890 48
USA 255 5
Indonézia 185 23
Brazília 151 19
Pakisztán 130 65
Japán 124 0
Banglades 111 65

(A 150 milliós Oroszországnak nincs adata)
(Forrás: Officina Világévkönyv ’94/96)

Analfabéta arányok
(az egymilliónál népesebb országok közül)

A lakosság száma
(millióban)
Felnőtt korú analfabéták
(százalékban)
Etiópia 50 95
Eritrea 4 95
Niger 8 89
Burkina Faso 10 82
Sierra Leone 4 79
Benin 5 77
Szomália 8 76
Guinea 7 76
Nepál 20 74
Szudán 30 73

(Forrás: Officina Világévkönyv ’94/96) 

Magyar iskolázatlanok 1996-ban
A 10 évesnél idősebbek közül egyetlen iskolai osztályt sem végzett el
(százalékban)

Magyarország 0,7
Nők 0,9
Férfiak 0,6
25 és 29 éves korosztály 0,3
Budapest 0,3
Megyeszékhelyek 0,3
50 ezernél több lakosú városok 0,4
20-50 ezer lakosú városok 0,6
15-20 ezer lakosú városok 0,7
10-15 ezer lakosú városok 0,8
5-10 ezer lakosú városok 1,4
15-20 ezer lakosú községek 0,3
10-15 ezer lakosú községek 1,0
5-10 ezer lakosú községek 1,4
3-5 ezer lakosú községek 1,1
2-3 ezer lakosú községek 1,2
1-2 ezer lakosú községek 1,1
500–1000 lakosú községek 1,1
500-nál kevesebb lakosú községek 1,4

(Forrás: KSH 1996. évi mikrocenzus)

Daniss Győző

Címkék: Daniss Győző

Hangunk patikamérlegen

Gyorsabban beszélünk, a női hang mélyül

Megjelent: Népszabadság, 2001. március 28.

Egy beszédkutató laboratóriumban – ha jelképesen értjük – természetesen patikamérleggel mérik az emberi hangot. Valóságos patikamérleget azonban aligha keresne bárki egy efféle intézményben. Pedig rátalálna. Az MTA Nyelvtudományi Intézetének Kempelen Farkas Beszédkutató Laboratóriumában egy Európában páratlan kiállítás mutatja be a beszédkutatás hazai történetét, e história máig megőrzött eszközeit. Közöttük van egy sok évtizeddel ezelőtti, még korántsem elektromos, digitális, hanem egyszerű kétkaros, műanyag serpenyős – valóságos patikamérleg. Fonetikusok a beszédhangok intenzitását mérték vele. Egészen pontosan azt, hogy valamely hangunk „súlyosabb”-e egy másiknál. Ehhez egy műszer papírszalagra rajzolta a hang intenzitásgörbéjét. A diagrampapírt hangonként a rajz szerint körbevágták, és az így született szabálytalan körvonalú papírdarabkákat a mérleg serpenyőire helyezték. Az a „hang” volt az intenzívebb, amelyiknek a serpenyője lefelé mozdult.

Mindezt a laboratórium vezetője, Gósy Mária, a nyelvtudomány doktora magyarázza, mielőtt válaszolna a beszédkutatás értelmét, hasznát tudakoló kérdésre. (A hazai beszédkutatás ősatyja a XVIII. század második felének egyik legsokoldalúbb elméje, Kempelen Farkas volt, aki munkásságában a neki nemzetközi hírnevet szerző „sakkautomatánál” fontosabbnak tartotta a beszélőgépet – ez utóbbi rekonstrukciója tavaszra készen lesz, akkor a nagyközönség is láthatja, hallhatja majd a Millenniumi Kiállítás- és Konferenciaközpontban. Kempelen után hosszú szünet következett, majd a XX. század első felének ma már alig ismert próbálkozásai után a Nyelvtudományi Intézettel egyszerre, 1949-ben létrejött az ősatya nevét 2000-től viselő laboratórium.)

https://ma7media.storage.googleapis.com/sites/default/files/styles/freeform_large_9_2x/s3/2021-07/32xkempelenrekonstruk.jpg?itok=JWKO4AwfKempelen Farkas beszélőgépe

Tovább olvasom

Tizenegy színű szivárvány

Megjelent: Népszabadság, 2000. december 9.

Egy skót nyelvész, Isabel Forbes egy nemzetközi konferencián azt kérdezte magyar kollégáitól, hogy lehet az, hogy a magyar nyelvben két szó is van arra – a „piros” és a „vörös” –, amire az angolban, a németben, a franciában csak egy. A hajdani beszélgetés egyik résztvevője Kiss Gábor volt, a Tinta Könyvkiadó igazgató-főszerkesztője.

– Nagyon sok magyar–idegen nyelvű szótárban áll a piros és a vörös után is ugyanaz a szó. Az angol megfelelő a red, a német a rot, a francia a rouge, és a példák a cigánytól a svédig hosszan sorolhatók. Természetszerűleg a mi két szavunk jelentése is hasonló. A Magyar értelmező kéziszótár szerint a vörös „a vér színéhez hasonló”, a piros pedig „élénk, világos árnyalatú vörös”. A Brent Berlin–Paul Kay kutatópáros az 1960-as évek végén írott korszakos munkájához – Az alapszínek megnevezéseinek egyetemessége és evolúciója – mellékelte vizsgálatai egyik eszközét, egy 329 színt tartalmazó palettát. Ezt a palettát mi is megmutattuk kísérleti alanyainknak. És ők ugyanazokat a színeket jelölték meg pirosnak vagy vörösnek, amiket az angolok, németek, franciák rednek, rotnak, rouge-nak. Ám a mi kísérletünkben meglehetősen pontosan elvált egymástól a „piros” és a „vörös” tartomány.

Kiss Gábor

Tovább olvasom

Félezer szavunk finnugor eredetű

Megjelent: Népszabadság, 2000. december 9.

Egy évtized alatt két kiadásban is megjelent Domokos Péternek a Szkítiától Lappóniáig című, a finnugor nyelvrokonság és a magyar őstörténet irodalmunkban tükröződő históriáját bemutató kötete. A finnugrisztika tudományos eredményeinek jelenkori társadalmi fogadtatásáról a második kiadás elő- és utószavában az elsőben olvashatónál mégis keserűbben szól a könyv. A látszólagos ellentmondásról beszélgettünk az Eötvös Loránd Tudományegyetem finnugor tanszékének vezetőjével. [Domokos Péter 2014-ben hunyt el - a szerk.]

– A második kiadás 1998-ban írt előszavának és utószavának keserűsége azóta sem oldódott bennem. Igaz, az egyetemünkön finnugor, finn és most már észt szakot is választhatnak a hallgatók – mellesleg szólva: a miénk a világ legrégibb, immár 128 éves finnugor tanszéke, 26 ezer kötetet számláló szakkönyvtárral. Igaz, hogy van finn, észt és udmurt lektorunk, finn nyelvészetet és finn irodalmat előadó vendégtanárunk, és Szombathelytől Szegedig és Pécstől Debrecenig az ország más egyetemein, főiskoláin is dolgoznak valamelyik finnugor nyelv anyanyelvi lektorai. Napvilágot látnak kiadványsorozatok, például az Uralisztikai Tanulmányok vagy a Budapesti Finnugor Füzetek kötetei. Vannak azonban a mérleg másik serpenyőjébe való tények is. Például az ELTE-n tavaly egyetlen intézetbe vonták össze a magyar nyelvészeti és a finnugor tanszékeket. Márpedig ez az önállóság bizonyos fokú elveszítésével, a meglévő szakmai műhelyek későbbi elhalásával jár, járhat. Pénzhiány miatt kevesebb értékes könyv jelenhet meg a finnugrisztika köréből, mint amennyi megjelent az előző évtizedekben. Nemcsak a kedvezőtlenebb anyagi körülmények nehezítik tudományszakunk dolgát! Hanem az is, hogy erős médiabeli, olykor politikai szándékoktól sem mentes támogatást kapnak teljességgel tudománytalan nyelvészeti, őstörténeti elméletek.

https://m.blog.hu/li/litfan/image/finnugor%20reg%C3%A9k%20%C3%A9s%20mond%C3%A1k.png

Tovább olvasom

A gyermeknyelv kutatása

Megfigyelés és kísérletezés

Megjelent: Magyarország 1977/37, 22. o.

Alighanem Pszametikhosz fáraó volt az első „gyermeknyelvkutató”. Hérodotosz beszámolója szerint a fáraó kíváncsi volt rá, hogy melyik nyelv a legősibb a világon. E rejtélyt úgy vélte megoldhatónak, hogy két gyermeket a külvilágtól teljesen elzártan neveltetett, a gyermekekhez nem volt szabad szólni. Amikor elérték a kétéves kort — folytatódik a híradás —, egyikük meg is szólalt, s a „bekosz” szót ejtette ki, ami frígül „kenyeret” jelent. Erre a fáraó kihirdette, hogy a fríg a világ legősibb nyelve.

A XIX. századig a nyelvészek még komolyan vették, hogy a gyermeknyelv tanulmányozásával választ adhatnak a nyelveredet kérdésére. Azután feladták a reményt, érdeklődésük azonban nem szűnt meg a gyermeknyelv iránt.

Nem elfogadható

Rendszeres és öntörvényű tanulmányozása a múlt század végén, e század elején kezdődött. Legelterjedtebb az úgynevezett longitudinális biografikus módszer volt, amelynek lényege, hogy egy-egy kutató hosszabb időn, olykor éveken át figyelte gyermeke nyelvi fejlődését, és tapasztalatait a krónikás hűségével feljegyezte. Ma már ez a módszer nem fogadható el; alapvető követelmény, hogy a vizsgálatok tömegesek legyenek.

A nyelvi fejlődés ugyanis viszonylag jelentős egyéni eltéréseket mutathat. Egyéves korban megjelennek az első szavak, a második életév folyamán növekszik a gyermek szótári készlete, majd kétéves korban feltűnnek az első kéttagú, ritkábban háromtagú mondatok. Előfordul azonban, hogy egyes gyerekek bizonyos fejlődési szakaszokat kihagynak, vagyis hogy az egytagú mondatokat azonnal a háromtagúak követik. Több ugyanolyan korú gyermek nyelvi fejlődésének vizsgálata esetén az ilyen kivételek nem torzíthatják el az eredményt.

https://gyerekszoba.hu/uploads/2022/02/nagy-1.jpg

Tovább olvasom

Földalatti vagy metró? „Kegyvesztett” szavak 1945 után

Nyelvszemlélet VIII.

Megjelent: Magyarország 1977/38, 37. o.

A tudomány legnagyobb tévedése, hogy csakis a tudományban hisz. Ez a szellemes aforizma a nyelvtudományra is érvényes. A nyelvet legalább olyan mértékben — ha nem jobban — alakítja a tudománytalanság, mint a tudományosság. Korántsem csak a múlt tanúskodik erről; nemritkán a jelen is. Hiába a nyelvművelők, írók, költők tiszteletre méltó igyekezete, hangjuk olykor afféle pusztába kiáltott szó. Még akkor sem hallgatnak rájuk, amikor igazukhoz kétség sem férhet, s mondandójuk megszívlelése szerfölött egyszerű volna. Mint például a metró esetében. Annak idején a Népszabadságban Boldizsár Iván emelt szót az idegen kifejezés ellen, mindhiába. A Budapesti Közlekedési Vállalat is igazat adott neki, ám sajnálkozva közölte: javaslata megkésett, már elkészültek az akkoriban megnyitás előtt álló első szakasz táblái, utcai föliratai, tájékoztató füzetei, s ezek kicserélése egyetlen szó miatt drága mulatság volna.

https://s.24.hu/app/uploads/2020/04/a_metro_astoria_allomasa-_fortepan_17355.jpgA 2-es metró már nem földalatti néven indult

Tovább olvasom
Címkék: nyelvszemlélet

A kipusztult jövő idő, avagy egy új magyar nyelvtan felé

Nyelvszemlélet VII.

Megjelent: Magyarország 1977/37, 21. o.

Látszólag nagyon egyszerű kérdés: hányféleképpen lehet ragozni egy magyar szót? A válasz meghökkentő: mindmáig nem tudjuk pontosan megmondani. A feleleten idestova száz esztendeje vitatkoznak a nyelvészek. Simonyi Zsigmond egész könyvet szentelt a kérdésnek („A magyar névragozás nyelvtörténeti alapon”, Budapest, 1887), s ebben sajátos rekordot ért el: szerinte egy magyar szónak kereken 30 esete lehet. Ennél több eset mellett egyetlen nyelvtudós sem tette le a garast. Sylvester János, az első magyar nyelvtankönyv szerzője 1539-ben még csupán 6-ot említett, Antal László 1977-ben megjelent könyvében összesen 17-et. S a legutóbbi évtizedekben napvilágot látott nyelvtankönyvek alapján ember legyen a talpán, aki az eligazodásra vállalkozik: Lotz János 1939-ben 24 esetet sorolt föl, T. Sebeok 1946-ban 17-et, R. Hall 1948-ban 19-et, K. Majtyinszkaja 1955-ben 16-ot, Tompa József 1959-ben 26-ot, „A mai magyar nyelv rendszere” című 1961-es munka 28-at.

„Várandok”

S ezek az egymásnak ellentmondó számok csakis a névszóragozás bizonytalanságait tükrözik. Ha az igeragozás kérdésességeit is hozzájuk számítanánk, akkor még nyilvánvalóbbá válna az a tökéletes nyelvtani káosz, amely amúgy sem szorul bizonyításra. Nem csoda, hogy az indoeurópai anyanyelvűek elborzadnak a magyartól: ők legföljebb nyolc esettel fejezik ki magukat. Ehhez képest valóban tenger sok az a 33 elem — képző, jel, rag, névutó —, amelyet a magyarnyelvtan-írók munkáikban fölsorakoztatnak. Mégpedig úgy, hogy a közöttük levő különbségek elmosódnak: amit egyikük ragnak tekint, azt másikuk képzőnek vagy névutónak.

Antal László „Egy új magyar nyelvtan felé” című könyvében megpróbált némi rendet teremteni a dzsungelben. A strukturalista nyelvtudományt hívta segítségül, hogy fölfedje egyrészt a képzők és ragok, másrészt a ragok és névutók közötti eltéréseket. Jellemző, hogy 24 oldalas — egyébként kitűnő — okfejtés eredményeként jutott el a végső megállapításhoz, fölsorolva az ember főnév 17 esetét. (Az 1200-as évekből származó első magyar nyelvemlékekben 11 eset fordul elő. A középkorban használatos esetek száma már 20. Közülük 2 azóta kipusztult, 1 esetragból pedig képző lett, maradt tehát 17. Legalábbis a strukturalista fölfogás szerint...)

„Jól ismerjük a magyar igét?” — teszi föl szóban forgó könyvében a kérdést Antal László. Okkal. Nemcsak azért, mert a klasszikus nyelvtan már meghatározásával sem volt képes megbirkózni. S hasonló bizonytalanság lengi körül ragozását is: félő, hogy némely igeesetet valójában inkább főnévi jellegűnek kellene tekinteni, másokat pedig sajátos mondattani szerkezetnek, esetleg önálló szófajnak.

Antal László legmeglepőbb állítása: a magyar igének tulajdonképpen nincs jövő ideje. Valaha volt, de kipusztult. Az, amit mi jövő időnek hiszünk, nem ragozás révén jön létre, hanem két ige összekapcsolásával („várni fogok”; a kipusztult alak: „várandok”). Ha igeragozásnak tekintenénk valamennyi — hasonló összekapcsolással létrehozott — szerkezetet („várni akarok”, „yárni kívánok”), akkor óhajtó, kívánó, illetve annyiféle mód létezését kellene elfogadni, ahány ige állítható a főnévi igenév mellé. Márpedig ez nyilvánvaló képtelenség. Bár a jelenség nem egyedülálló. A magyar névszónak sincs birtokos esete. A birtokos viszonyt alanyeset és birtokjel („a kutya háza”) vagy részes eset és birtokjel („a kutyának a háza”) összekapcsolásával fejezzük ki.

https://kutyaeledelbolt.hu/wp-content/uploads/2021/09/Trixie-Lodge-Teraszos-Kutyahaz-03.jpg
A birtokos viszonyt alanyeset és birtokjel („a kutya háza”) vagy részes eset és birtokjel („a kutyának a háza”) összekapcsolásával fejezzük ki.

Kísérteties azonosság

Nem ez az egyetlen rendhagyó rokon vonás a magyar ige és névszó ragozásában. Antal Lászlónak is föltűnik az, amiről Illyés „Hunok Párizsban” című regényében több mint három évtizeddel ezelőtt írt: a ragok számottevő részének kísérteties azonossága, ö ugyan nem a zár ige és a zár főnév ragozását állítja egymás mellé, hanem az ad-kar-véd-kéz négyesét. Ez a következőképpen fest:

ad-om kar-om véd-em kez-em
ad-od  kar-od  véd-ed kez-ed
ad-ja kar-ja  véd-i kez-e
ad-unk kar-unk véd-ünk  kez-ünk
ad-tok kar-otok véd-tek kez-etek
ad-ják kar-juk véd-ik kez-ük


A táblázat alapján kézenfekvő a kérdés: a magyarban csaknem teljesen ugyanúgy ragozzák az igét, mint a főnevet? S ha figyelembe vesszük is, hogy a megegyezés némi ügyeskedés árán jött létre, hiszen a tárgyas és tárgyatlan igeragok közül mindig azokat használta, amelyek nem okoztak eltérést, mindezt semmiképpen sem lehet véletlennek tekinteni. Hanem minek? — ötlik föl az emberben az újabb kérdés.

Illyés szerint a magyarázat: a magyar nyelv eredetileg egyféle ragozást ismert, azaz valaha valamennyi szófaj különböző eseteinek képzési módja azonos volt. Tehát nem volt külön névszói és külön igeragozás. Bár a nyelvfejlődés során keletkeztek bizonyos ragozási eltérések, ezek azonban az alapelven nem változtattak. Mindenekelőtt azért nem, mert a magyar szavak, mintegy azonos tőről fakadva, sokkal inkább rokonságban állnak egymással, semhogy az indoeurópai nyelvekre jellemző különféle szófafajokra lehetne osztani őket. Az igék és névszók jelenlegi elkülönítése tehát éppúgy idegen a magyar nyelvtől, mint ragozásuk rokon vonásainak nyelvtani elködösítése. (Illyés mindezt húsz évvel a „Hunok Párizsban” születése után fejtette ki „Nehéz nyelv-e a magyar?” című tanulmányában. A ragozás egységességével éppen azt kívánta érzékeltetni, hogy valójában a magyar sokkal egyszerűbb nyelv, mint azt az idegenek hiszik. Ebben ugyan sok igazság van, de annyi bizonyos, hogy a magyart aligha lehet könnyen elsajátítható nyelvnek tekinteni.)

Antal László sokkal meghökkentőbb következtetésekre jut, mint Illyés: „A mai magyar nyelvben sem főnévragozás, sem melléknévragozás, sem névmási ragozás, általában semmiféle névszói ragozás nincsen. A mai magyar nyelvben sohasem az egyes szavakat (a névszókat) ragozzuk, hanem mindig a nominális szintagmát...” (Szintagma magyarul olyan szócsoportot jelent, amely „szerkezeti egységként viselkedik a mondatban”. Mint például „a ház”, „a régi ház” stb. Ezek ugyanis közvetlen alkotórészei — pontosabban alanyai — lehetnek egy olyan mondatnak, amelynek másik része „a dombon áll”.)

Az (egy) + et

Miként bizonyítja be Antal László fölöttébb bizarr föltevését? Igen egyszerűen. Megkurtít egy példamondatot:

  1. Péter talált egy izgalmas könyvet
  2. Péter talált egy izgalmasat
  3. Péter talált egyet

Jól látható, hogy a mondat rövidülésének megfelelően a tárgy ragját mindig másik szó veszi át. Mégpedig nem akármilyen szó, hanem az éppen soron következő „rangidős”. Ahhoz hasonlatosan, mint a harcoló seregben: ha a parancsnokot golyó éri, a rang szerint utána következő lép a helyébe, s veszi át tőle a parancsnokságot. A nyelvészet kifejezéseivel élve: a rag mindig a szócsoport (szintagma) legfontosabb tagján jelenik meg. Tehát nem egyik vagy másik szóhoz tartozik, hanem az egész szócsoporthoz (szintagmához). Ez a szabály akkor sem változik, ha — határesetben — a mondatrészt alkotó szócsoport egyetlen szóvá zsugorodik össze:

(egy izgalmas könyv)+et
(egy izgalmas)+at
(egy)+et

Ebből a képletből még egy nagyon fontos dolog kiviláglik: a finnugor szellemiség. Az indoeurópai nyelvek ugyanis — néhány kivételtől eltekintve — egyaránt ragozzák a jelzőt, a jelzett szót, valamint a hozzájuk tartozó névelőt. S a ragok átcsoportosítása-átruházása elképzelhetetlen, mert nyelvtanilag a mondat rögvest hibássá válna. Antal László minden bizonnyal valami olyasmit fedezett föl, ami kizárólag a finnugor nyelvek sajátja, és nem érvényes a többi európai nyelvre.

https://images.pexels.com/photos/247899/pexels-photo-247899.jpegPéter talált egy izgalmas könyvet / egy izgalmasat / egyet

Kristályképződés?

A fölfedezés furcsamód ellentmondásra késztet: sokkal többre enged következtetni, mint csupán a ragozásról alkotott klasszikus szemlélet megváltoztatására. Antal László tudniillik szerfölött szerényen — vagy talán túlontúl mértéktartóan — beéri ennyivel. Igaz, az sem lebecsülendő megállapítás: helyesebb a mondatrészeket alkotó szócsoportok egységes ragozásáról beszélni, mintsem külön-külön a főnevekéről, az igékéről, a névmásokéról. Az utóbbiakat — a közöttük levő eltérések miatt — a szócsoportragozás egyes válfajainak — latin kifejezéssel deklinációinak — célszerű tekinteni.

Ám a ragozás sajátosságai a nyelv mélyebben rejlő törvényszerűségeiből fakadnak. Annak az alig nyomon követhető folyamatnak a felszíni megnyilvánulásai, amelynek során szavakban ölt testet a gondolat. A magyar mondat születése, úgy látszik, másként zajlik le, mint eddig sejtették. A szavak nem téglaszerűen egymáshoz illeszkedve építik föl, hanem sajátos gondolati csomópontok köré csoportosulva. Nagyjából a kristályképződéshez hasonlóan: először a kristályosodáshoz szükséges gócok alakulnak ki, ezekre rakódnak rá a molekulák, végül a kiteljesedett gócokból áll össze az egész kristály. Éppen úgy, ahogyan a mondat a molekulákra emlékeztető szócsoportokból. Továbbra is természettudományos hasonlattal élve: a szócsoportok, akár a molekulák, közbülső állapotot képviselnek a szavak, azaz az atomok és a mondat, azaz a teljes anyag között. Ez az állapot minőségileg különbözik egyiktől is, másiktól is. Sajátos tulajdonságai vannak, nyilván nemcsak ragozási szempontból. Ezekről, persze, egyelőre csupán sejteni-föltételezni lehet egyet s mást. A nyelvtudományra vár a feladat, hogy kiderítse, közülük melyek helytállóak, s melyek nem. Ennek alapján nyílik majd lehetőség arra, hogy fölvázolják a magyar mondat szerkezetének árnyaltabb, pontosabb nyelvtani képét.

(Folytatjuk.)

Veszprémi Miklós

Magyar-e a magyar nyelvtan ?

Nyelvszemlélet VI.

Megjelent: Magyarország 1977/36, 21. o.

A II. világháború legnyomasztóbb időszakában — amikor Magyarországot megszállta a német hadsereg — önéletrajzi regényének utolsó fejezetein dolgozott Illyés Gyula. Az utcákon nyilas pártszolgálatos suhancok száguldoztak, amikor ő lélekben a húszas évek Párizsát járta. Annak idején barátaival együtt a fehérterror miatt hagyta el az országot, és úgyszólván egyik napról a másikra az összehasonlíthatatlanul szabadabb, művészileg forrongó francia fővárosban többé-kevésbé maga is részesévé vált „a szellem egyik legérdemlegesebb, legszebb lázadásának”. A „Hunok Párizsban” főhőse — egy bordélyházban átivott éjszaka után, útban a lebujszerű Fésülködő Majom felé — egy utcasarkon mondja el kapatos társainak azt, amit akkoriban meghökkentő volta miatt komoly tanulmányban aligha lehetett volna kifejteni.

https://egyeb.kultura.hu/uploads/media/default/0002/97/thumb_196492_default_big.jpgIllyés Gyula

Tovább olvasom

Miért három és miért magyar?

Ha azt mondom, hogy „három a magyar”, szinte mindenki azonnal rávágja, hogy „igazság”! Ám két évszázaddal ezelőtt másképp lett volna. Akkoriban ugyanis még ez a mondás nem született meg, ám hasonlóból volt kínálat. A korabeli gyűjtemények egyik éllovasa a „három a magyar próba”, de járta az is, hogy „Három a szentszám” vagy épp „Három a tánc”.

A mai tudományos közvélemény egy a középkorból származó, ám a szerzőt tekintve bizonytalan eredetű latin formulát ad meg előképként. Az „omne trinum perfectum” fordítása úgy hangzik, hogy „minden hármasság tökéletes”. Épp ez a három szó egyébként számos teológiai, illetve erkölcsfilozófiai mű címében megjelenik.

Ám a hármas – mint szám – kiemelt jelentősége nyilvánvalóan még csak nem is a Szentháromsággal kezdődik. Ez utóbbi kifejezést a Bibliában ugyanis hiába keresnénk – bár az Atya, Fú, Szentlélek hármassága természetesen megjelenik –, mert a tan a korai kereszténység idején formálódott, s kezdetei a második századra vezethetők vissza. A Szentírásban ugyanakkor természetesen fontos szerepet játszik a három: Ádám fiainak száma, ennyi ajándékot hoznak a bölcsek a gyermek Jézusnak, ennyiszer mutatott be áldozatot egy évben Salamon és még sorolhatnánk.

https://www.part-oldalak.hu/wordpress/wp-content/uploads/2022/09/160320_Rubljov_Szentharomsag.jpgAndrej Rubljov Szentháromság-ikonjának részlete

Tovább olvasom

A műfajteremtő szótáríró-műfordító, Bart István

Az alábbi írás részben a cultura.hu cikke alapján készült.

Bart István (1944-2019) író, műfordító, könyvkiadó vallotta, hogy „a minőségi könyv alkotása nagyon drága mulatság, sokszor évekig tartó és lassan megtérülő beruházás”.

1973 óta dolgozott a magyar könyvkiadásban, először az Európa Könyvkiadó legendás időszakában szerkesztőként, majd két évtizeden keresztül a Corvina Könyvkiadó igazgatójaként.

https://i0.wp.com/librarius.hu/wp-content/uploads/2019/06/Bart-Istv%C3%A1n.jpg?w=1300&ssl=1Bart István (1944-2019)

Tovább olvasom
süti beállítások módosítása