Az alábbi írás először az Eruditio – Educatio folyóirat 14. évfolyamának 4. számában jelent meg (113-117. o.).

A nyelv funkcionális szemléletű leírásának gondolatát, szükségességét és hasznosságát mind a magyar, mind a szlovák nyelvvel kapcsolatban többen megfogalmazták (pl. Dolník, 2005, 193–210; Kozmács, 2015, 129–136). Célunk, hogy egy újonnan megjelent publikáció apropóján bemutassuk, hogyan valósult meg e koncepció a magyar és a szlovák nyelv strukturalizmuson túlmutató nyelvtanaiban. Akár második kiadásról is írhatnánk, mivel Hegedűs Rita Magyar nyelvtanának (Hegedűs, 2004) felújított, átdolgozott, jelentősen kibővített változatát tartja kezében az olvasó, ám a most megjelent könyvet két másik, hasonló nyelvészeti monográfiával összevetve ismertetjük azért, hogy szélesebb összefüggésbe helyezhessük azt. Az egyik összehasonlítási alap a szlovák nyelv új szemléletű morfológiája (Dolník, ed. 2010), amely 7 – 8 évvel megelőzte a két magyar nyelvű kiadványt. Az összehasonlítás másik részét képező magyar nyelvtan (Tolcsvai Nagy, szerk. 2017) időben párhuzamosan készült, Hegedűs Ritáétól lényegében függetlenül.

Hegedűs Rita: Magyar nyelvtan - Formák, funkciók, összefüggések

A beszélgetés eredeti megjelenési helye: Életünk, 2010 (48. évfolyam, 1-12. szám)

A beszélgetés időpontja: 2005. december 19.
Helyszíne: Budapest, Szent Margit Gimnázium

Balázs Géza: Azt hiszem, a lehetetlenre vállalkozunk, mert ha egy nyelvészt kérnek föl beszélgetés levezetésére egy nyelvésszel, akit ráadásul most leginkább költőként mutattak be, akkor azt gondolom, hogy a nyelvészettel kellene kezdenünk. Ugyanakkor olyan szép verseket hallottunk, és azt mondhatnám, hogy a karácsony által megérintett érzelmi magasságokba emelkedtünk, ezért talán mégis a versekkel kellene folytatni. Eszembe jut egy idézet: „a lehetetlent-nem-bírjuk-lebírni”… Kezdjük talán egészen mással. Milyen Neked most Budapest?

Makkal Adám: Szülővárosom, akármilyen is, bármilyen fáradt vagyok, veszek egy mély lélegzetet az itteni levegőből, és ez mindig földob engem. Ugyanakkor bosszant az a lassúság, amivel a romeltakarítás folyik.

Az alábbi írás először a Magyar Hang 2019. december 20. – 2020. január 2-i számában volt olvasható.

Ez a fabulaeszű falukolonca úgy terebogáz megint, ráadásul meg-megállva teregetődzik is hozzá, hát komolyan, mint aki elkapott valami úrbetegséget! Engem viszont nem téveszt meg, elég göcsöshurkájú vagyok hozzá, hogy észrevegyem. De mit is? A szerkesztőség tagjait körbekérdezve nem is egyértelmű, miről lehet szó. Rejtély!

(Forrás: Fortepan)

A megfejtéshez a Tinta Könyvkiadónál idén kijött Nagy magyar tájszótár segítségét kell kérnünk. Nem kis vállalkozás ez sem, ahogy a szótárak általában, hát még a népies és archaikus szavakat illetően. Az Akadémia kezdeményezésére 1838-ban jelent meg a Magyar tájszótár, amely akkor közel tízezer kifejezés jelentését adta meg. Persze, mondani sem kell, egészen más számított archaikusnak, akár a köznyelvi beszélők számára nehezen megfejthetőnek, mint száz vagy (közel) kétszáz évvel később. Jöttek is sorra az újabb kiadások, például 1893-ban és 1897-ben Szinnyei Józseftől két jól megtermett kötet, az előszót rögtön azzal a mentegetőzéssel zárva: „El vagyok rá készülve, hogy sokan azt fogják mondani az új Tájszótárra: nem teljes; nincs meg benne minden tájszó, sem a benne lévőknek minden változatuk és jelentésük. És igazuk lesz.”

Az alábbi fejtegetésben azt igyekszem bemutatni, hogy az ‘információ’ jelentésű szók a világ meglehetősen közeli nyelveiben is valamelyest eltérően viselkednek. Az angol nyelvtanírók talán csak az 1970-es években figyeltek fel arra, hogy az angol information főnév kimondottan anyagnévszerűen, nem megszámlálhatóként („mass” vagy „uncountable”) viselkedik, nem sorolódik a megszámlálható dolgokat jelölő főnevek („count” vagy „countable”) közé. Ennek a jelenségnek a magyarázata az 1980-as évektől az elméleti nyelvészetnek is kedvelt mintafeladata lett. A többes szám lehetetlenségét és a határozatlan névelő mellőzését illusztráló példamondatok közül kitüntetett a hibásnak minősített és megcsillagozott *I need some informations és a helyes I need some information ‘szükségem van némi információra’. Az angolban egyébként két ‘sok’ jelentésű szó is van, a much a megszámlálhatatlan dolgokat jelölő szók jelzőjeként, a many a megszámlálhatókéiként.

Az anyagnevek és a szegmentálás, tagolás kifejezése az 1980-as években került napirendre a nyelvészetben (például úttörő cikk: Gak, V. G. & S. N. Kuznecov: „O tipologii kvantitativnoj segmentacii predmetov.” In: Lingvističeskaja tipologija. Moskva: Nauka 1985: 113–122). Az anyagnevekről magyarul Kálmán László írt népszerű összefoglalást (Kálmán László & Nádasdy Ádám: Hárompercesek a nyelvről. Bp.: Osiris 1999. 98–100), és megemlíthető róluk, hogy számos nyelvben (talán általában a világ nyelveiben) nem tekinthetők tipikus főnévnek, inkább a főnevek és melléknevek közti átmeneti szókategóriának. Az anyagnév szemantikai definíciója szerint olyan tárgyat jelentő főnév, amely jelöltjének legkisebb részét is úgy nevezzük, mint az egészet. Azokban a nyelvekben, amelyekben lehetséges, a tipikus anyagnevek többes számba téve új jelentéseket vehetnek fel (például arany és aranyak), ahol van többes szám, ott sem mindig használható velük, ráadásul egyéb módon is hajlamosak a poliszémiára (például az arany egyik mellékjelentése ‘50 év után ünneplő’ az aranylakodalom, aranymise és aranydiploma szókban).

A TINTA Könyvkiadó 2019. december 11-én mutatta be Bárdosi Vilmos Szólások, közmondások eredete című könyvének második, bővített kiadását – dr. Oláh István előadásának írott változata olvasható alább.

Tisztelt Hallgatóság!

Aki Bárdosi Vilmos nyelvész professzor úr vaskos könyvét kezébe veszi, belelapoz…, azonnal elhatalmasodik rajta a kíváncsiság és a tudásszomj. Tudni akarja, mit tud. Amit tud, jól tudja e? S amit nem tud, arra késztetést érez, azonnal pótolja. Közben asszociációs térbe is kerül az érdeklődő Olvasó. Velem megtörtént…

Akiből nem apadt ki a tudás iránti vágy, hasznos és pontos ismereteket meríthet e nagyszerű szakkiadványból. A fogalmi gondolkodást és tisztánlátást segítő igényes, alapos feltáró munkát tartalmazó gyűjtemény nagy élményt ad annak, aki kicsit is érdeklődik az emberiség kutúrkincséhez tartozó kifejezések eredete iránt. Gazdag lelőhelyre talál...

Az alábbi írás a Magyar Nyelv folyóirat 2019/4. számában jelent meg (485–489. oldal).

Az utóbbi években jelentősen megnövekedett azon nyelvtörténeti munkák száma, amelyek a nyelvi rendszer megismerése mellett a nyelvhasználat sajátosságait kívánják bemutatni. A középmagyar kor szövegemlékei kiváló alapjai lehetnek az ilyen vizsgálatoknak, s kellő kritikával lehetővé teszik az általános érvényű megfigyeléseket éppúgy, ahogyan a finomabb, az egyes nyelvhasználói csoportok, illetve szövegtípusokhoz kapcsolódó sajátosságok leírását is. A nyelvtörténeti tények megállapítása mellett különösen értékes, ha a diakrón jelenségeket össze tudjuk kapcsolni a szinkrón szövegekkel, felismerve azt, hogy nyelvünkben a jelen és a múlt között nemcsak a nyelvi elemek, hanem a nyelvhasználat sajátosságai és törvényszerűségei is kapcsolatot teremtenek.

A lánglovagok és lepedőakrobaták kapcsán már írtam a szóösszetételbe tömörített körülíró metaforákról (Lánglovagok és rokonaik), de a témának akkor nem sikerült a végére járni.

Különféle gépek, berendezések, technikai eszközök feltűnően gyakran kapnak ilyen módon nevet. Ez a név kissé bizalmas, olykor humoros színezetű, ezért nem válik hivatalos, szaknyelvi megnevezéssé, de a köznyelvben meggyöke­rezik, idővel még a szótárba is belekerül. Csak néhány példa: villanyrendőr, villanypásztor, csőgörény, gulyáságyú, konyhamalac.

A szemantikai reprezentációk, különösen a poliszémia megítélése tekintetében kétféle szélsőséges nézőpont létezik. A takarékos szemantika, melynek képviselői elsősorban elméleti nyelvészek, azt vallja, hogy a szemantikai reprezentációk többé-kevésbé meghatározatlanok és általánosak, minimálisan részletesek, a szótári egységek minimálisan poliszémikusak. A kívánt részletek kikövetkeztethetők egy adott szó minden egyes sajátos kontextusbeli használatából.

Ez az alapállás meglehetősen régi. Egyik első képviselőjének a nagy indiai grammatikust, Bhartriharit (Kr. e. VI. század) lehet tartani, a szanszkrit nyelvészet Prábhákara-iskolájának vezető képviselőjét, aki szerint a szóknak csak a mondatokban van jelentésük. Ennek az irányzatnak későbbi szélsőséges képviselői a XX. században például az úgynevezett londoni iskola vezéregyénisége, J. R. Firth és tanítványa, T. F. Mitchell. A XX. század végének meghatározó szemantikusai közül ennek az álláspontnak egyik legnevesebb és legszélsőségesebb képviselője a német Manfred Bierwisch, aki Magyarországon is jól ismert nyelvész (1995-től az MTA külső tagja), nézeteinek propagátorai közé tartozik például Kiefer Ferenc (1989, 2000) és ez utóbbi tanítványa, Pethő Gergely (1998). A Bierwisch-féle úgynevezett kétszintű (végső soron „nagyon takarékos”) szemantikának talán legrészletesebb bemutatása az NDK nyelvészetének legutolsó nagyszabású vállalkozása, a dimenziós melléknevekről szóló monográfia volt (Bierwisch & Lang 1989), s az irányzatot élénken kritizálják a kognitív szemantika képviselői (például Taylor 1995: 267–281).

Idén Balázsi József Attila kapta a TINTA Könyvkiadó Arany Penna díját, amelyet 2019. december 11-én adtak át a Józsa Judit Galériában (a díjátadóval egybekötött könyvbemutatóról itt számoltunk be). Ebből az alkalomból a díjazottal Kiss Gábor, a kiadó vezetője beszélgetett.

Kiss Gábor: Mikor kezdett érdeklődni a nyelvek és a nyelvészet iránt?

Balázsi József Attila: A családunkban csak magyarul beszéltünk, nyelvekkel hivatásszerűen senki sem foglalkozott. Mivel gyerekkoromat Debrecenben töltöttem, az ötödik osztályig semmiféle közvetlen idegen nyelvi hatás nem ért. Azonban közvetett annál több. Mindig érdekeltek az idegen tájak, más népek, szokások, ezért mohón faltam a Verne-könyveket, az útleírásokat (Jiří Hanzelka és Miroslav Zikmund munkáit, a Világjárók sorozat köteteit), híres fölfedezők (Marco Polo, James Cook) útinaplóit és a néprajzi kiadványokat. Így az olvasmányaim révén sajátítottam el a legelső idegen ‒ főleg angol, francia, német ‒ szavakat. Általános iskolás koromban részt vettem a városi biológiaversenyen, és egy teljes füzetet teleírtam növénynevekkel, természetesen a latin tudományos terminusokkal együtt. Vonzottak a különleges hangzású szavak.

A TINTA Könyvkiadó 2019. december 11-én mutatta be Beniczky Péter Magyar rithmusok című kötetét - Balázsi József Attila előadásának írott változata olvasható alább.

Ritkán hallható manapság a XVII–XVIII. században oly népszerű Beniczky Péter (1603 k. – 1664) neve. Magyar rithmusok (1664, Nagyszombat) című verseskötete ‒ miként már a címe jelzi ‒ két részből áll: az elsőben (1–157) istenes versei olvashatók, a másodikban (158–300) rímbe szedett „közönséges [általános] magyar példabeszédei”.

A Balassi-strófában[i] írt műveket a poéta halála után végrendelete értelmében barátja, Bartók István esztergomi kanonok adta ki. Beniczky a versek közé vegyítette Nyéki Vörös Mátyás nyolc munkáját és Rimay János egy énekét is, továbbá a kötet végére illesztette egy ismeretlen szerző versét (A’ világ fiaitol intő végbucsúzása egy Nemes Személynek). Bartók István gyakran „némi correctiot tett” a kéziraton, mert nem mindig volt kibékülve a rímmel, vagy túlságosan világiasnak érezte a megfogalmazást. Például a „kis örömért, egy s két csókért metszéd meg torkát”[ii] az ő átigazításában így hangzik: „Kis örömért, s vigaságért metczéd meg torkát” (A’ Szerencsének tündéres mi vóltáról). Tehát a lírai torokmetszés szerinte szépen beleillett a vers hangulatába, de a könyörtelen csók nem. A szerelem egyébként sem gyakori témája. Így ír róla: „Nem lat a’ szerelem, / Nincs nála értelem / Nem néz iffiat, sem aggot” (198.), „Rögzöt sérelembül / S-bolond szerelembül / Eszre ritkán hozatnak” (202.).