Közismert tény, hogy valamely népnek az írott nyelvemlékek korát megelőző művelődési viszonyaira (a tőlük származó régészeti leleteken kívül) nyelvének jövevényszavai vetnek legtöbb világot. Mert vannak ugyan a jövevényszavak között olyanok is, melyeket komoly szükség nélkül teljesen fölöslegesen vettek át, például – néhány nagyon is új, tehát még egészen világos példát idézve – a mi nyelvünkben a magyar egyenesen, ürmös és nemez szavak helyébe a német direkt, vermut és filc szavakat (s ilyen fölösleges átvétel aztán sokszor ki is szorította az eredeti szót, például a mi nyelvünkben a szláv gabona, patak és ruha szavak teljesen azonos jelentésű ősi magyar ed, séd és mezech szavakat), de legtöbbjük mégis azért honosodott meg, mert valamely azelőtt ismeretlen és csak más néppel való érintkezés következtében megismert új fogalom kifejezésére nem volt szó az átvevő nép nyelvében. Teljesen érthető például, hogy a magyarok a honfoglalás korában átvették az itt talált szlávoktól az apáca, apát, bérmál, karácsony, kereszt, pap, pünkösd, püspök, oltár, szent stb. szavakat. Azért vették át ezeket, mert ezek a fogalmak az ő számukra egészen újak voltak, a szlávokkal való első érintkezésük kora előtt nem ismerték ezeket, tehát szavaik sem voltak kifejezésükre.

A patak szláv jövevényszó az azonos jelentésű ősi magyar séd helyett

Azt vizsgálva, hogy milyen művelődési ágakra vonatkoznak a mi magyar nyelvünk jövevényszavai, feltűnik a következő kétségtelenül összetartozó, mégpedig az állattenyésztés és a vele kapcsolatos rét- és mezőgazdaság körébe tartozó szócsoport: széna, szalma, kasza, gereblye, kazal, istálló, jászol, abrak, iga, járom, kaloda és patkó. Azért feltűnő ez a szócsoport, mert hogyan lehet az, hogy ezek az állattenyésztésre vonatkozó elnevezések idegen nyelvből való átvételek, mikor tudjuk, hogy magyar őseink nemcsak kiváló állattenyésztők voltak, hanem a honfoglalás kora előtt csaknem egész életberendezésük az állattenyésztésen alapult? Mi lehet tehát az oka annak, hogy a magyaroknak nem volt szavuk az istállóra és a jászolra? Talán nem kaszával vágták nem gereblyével szedték össze a megszáradt szénát s nem kazalba rakták azt? Marhájukat nem járomba vagy igába, (kalodába) hajtották, abrakot nem adtak az állatjaiknak, sőt lovaikat sem patkolták? Ez első pillanatra mind szinte hihetetlennek látszik.

"A magyarok a lovaikat sem patkolták?"

A napokban jelent meg Sümegh László hatodik könyve a TINTA Könyvkiadónál. A 350 oldalas újdonság címe Két évezred zarándoka. Ebből az alkalomból beszélgetett a szerzővel Cserháthalápy Ferenc, a kiadó munkatársa.

Sümegh László: Két évezred zarándoka

Cserháthalápy Ferenc: Ha jól tudom, Ön fizikatanár. Hogy adta a fejét az írásra? Azaz hogy kezdődött?

Sümegh László: Kezdő fizikatanárként már szívesen tartottam ismeretterjesztő előadásokat klubokban, egyesületekben, művelődési házakban. Egyszer valaki megkérdezte, miért nem írom le ezeket az előadásokat, hiszen akkor sokkal több emberhez eljutnának gondolataim. Egész életemben homo pedagógus voltam, örömmel tettem eleget a felkérésnek. Valahogy így kezdődött. A fizikatankönyvek, -jegyzetek írása mellett Kiss Gábornak, a TINTA Könyvkiadó vezetőjének biztatására, az Albertfalvi Egyházközségi Levélben próbálkoztam először prózaibb témákkal, így fokozatosan kalandoztam el a tárcák, novellák, útleírások területére. Büszkén mesélem új ismerőseimnek, hogy később évekig a Képmás magazin munkatársaként írogattam.

„A fösvény csupán két érzelemre támaszkodik: a szeretetre, amelyet önmaga iránt érez, és a vágyra, hogy saját érdekeit kövesse.” (Honoré de Balzac)

A lélek mindig elégedett. Miért is ne lenne? Hiszen egylényegű a teremtővel, az örökkévalóság a része, nem vonzza a mulandó világi játék: tiszta tudat, s a szeretetóceánban azonos a mindenséggel. A lélek mindent megosztana az egész teremtéssel. A jót nem magának akarja, szeretné, hogy másoknak is jusson. Ha a lelkünkre figyelünk, nem vágyunk a máséra, nem vetemedünk a szerzésért csalásra, erőszakra. Lelkünk hívó hangjára kinyitjuk szívünket, és ezzel kitárjuk a kaput a Nagy Egységhez. A fizikai énünk, egónk viszont szinte mindig elégedetlen: véget nem érően hajszolja kívánságait. Az elégedetlenség két formában jelenik meg: aki fogához veri a garast, egyre többet és többet akar a meglévőhöz, ez a kapzsiság. Érdekes jelentését közli e szólásnak Bárdosi Vilmos Szólások, közmondások eredete című (TINTA Könyvkiadó, 2015) frazeológiai etimológiai szótárában: „Fogához veri a garast – kicsinyesen takarékos, zsugori – a néprajzi és nyelvi adatok szerint nem a kapott, hanem a kiadni szándékozott pénzt verték az emberek a fogukhoz. A szokásban az a régi, babonás elképzelés nyilvánul meg, hogy az ember mágikus, misztikus egységben van mindennel, amihez nyála hozzáér, amit megköpköd (vö. Apád, anyád idejöjjön!), vagy amit a fogához koccint. Ily módon a kiadott pénz is remélhetően előbb-utóbb vissza fog térni tulajdonosához.” Ehhez mindig társul a fösvénység is: a másiknak ne legyen annyija.

E tulajdonságokra igen korán fölfigyeltek a korai egyházatyák, példa Szent Ambrus (339–397) alábbi gondolata: „Bármennyit is értél el, többre vágysz, és bármennyit szereztél, még mindig hiányzik neked valami. A fösvénység sohasem csökken a keresettel, hanem csak lángra kap. A kapzsiság lépcsőfokai olyanok, hogy minél magasabbra jut, annál gyorsabban kapaszkodik tovább.”

A napokban jelent meg az Anya-nyelv-mester című könyv a TINTA Könyvkiadóban. Alcíme szerint a kiadvány 160 nyelvi-logikai feladatsort tartalmaz, melynek szerzői Galló Ágnes és Mózes Krisztián. Kiss Gábor, a TINTA Könyvkiadó igazgató-főszerkesztője beszélgetett (digitálisan) az alkotókkal.

Mózes Krisztiánt tíz éve ismerem, tanítványom volt az ELTE BTK Alkalmazott nyelvészet szakán, ahol lexikográfiát oktattam. Aztán hébe-hóba találkoztunk egy-egy könyvbemutatón vagy más rendezvényen. Egy évvel ezelőtt felkeresett Krisztián, hogy szerzőtársával ők is összeállítottak egy nyelvi fejtörős könyvet, érdekelné-e a TINTA Könyvkiadót. Elmondta, hogy mintául szolgáltak és inspirálólag hatottak a kiadó Anya-nyelv-ész, Anya-nyelv-csavar, és Anya-nyelv-búvár nyelvi fejtörős kiadványai. Örömmel mondtam igent, és most már örömünkre itt tartjuk kezünkben a kész könyvet.

A napokban jelent meg az Anya-nyelv-mester című könyv a TINTA Könyvkiadóban. Alcíme szerint a kiadvány 160 nyelvi-logikai feladatsort tartalmaz, melynek szerzői Galló Ágnes és Mózes Krisztián. Kiss Gábor, a TINTA Könyvkiadó igazgató-főszerkesztője beszélgetett (digitálisan) az alkotókkal.

Mózes Krisztiánt tíz éve ismerem, tanítványom volt az ELTE BTK Alkalmazott nyelvészet szakán, ahol lexikográfiát oktattam. Aztán hébe-hóba találkoztunk egy-egy könyvbemutatón vagy más rendezvényen. Egy évvel ezelőtt felkeresett Krisztián, hogy szerzőtársával ők is összeállítottak egy nyelvi fejtörős könyvet, érdekelné-e a TINTA Könyvkiadót. Elmondta, hogy mintául szolgáltak és inspirálólag hatottak a kiadó Anya-nyelv-ész, Anya-nyelv-csavar, és Anya-nyelv-búvár nyelvi fejtörős kiadványai. Örömmel mondtam igent, és most már örömünkre itt tartjuk kezünkben a kész könyvet.

Galló Ágnes, Mózes Krisztián: Anya – nyelv – mester 

A közelmúltban jelent meg Magay Tamás 90. születésnapján tartott köszöntő konferencián elhangzott előadásokat tartalmazó kötet Az ige vonzásában címmel. A kiadvány megjelenése kapcsán beszélgetett Kiss Gábor, a TINTA Könyvkiadó igazgató-főszerkesztője Magay Tamással, a magyar szótárírók doyenjével.

Kiss Gábor: Amikor megkapta a köszöntő kötetet, mi jutott eszébe Az ige vonzásában cím láttán?

Magay Tamás: Végtelenül jólesett ez a címadás, amelyet a legkedvesebb tanítványom, P. Márkus Katalin és férje, Pintér Tibor adott a köszöntő kötetnek. Egész életemben a Szentírást, az Igét tartottam vezérfonalamnak, sokszor a nehéz helyzetekben is. Nyelvileg kis i-vel kell írni Isten igéjét, kivéve, amikor Jézus Krisztusban válik személyessé, ölt testet az Ige, ekkor nagy I-vel írjuk. Az ige nyelvtani jelentése szótári munkásságomra utal.

„És ki nem fél közülünk?
Ki ne félne, midőn szemét az Isten is lehunyja, és leborulnak minden angyalok, és elsötétül minden kreatúra?
A bárány az, ki nem fél közülünk, egyedül ő, a bárány, kit megöltek.
Végigkocog az üvegtengeren és trónra száll. És megnyitja a könyvet.”
(Pilinszky János)

"a bárány, kit megöltek"

Aki halat akar fogni, ne féljen a víztől. Aki fél, él. Ha félsz, meg nem élsz. Nincs veszedelemben, ki bátorságban is fél. Ez az élet, a gyöngyélet: senkitől nem félni. Bolondság attól félned, min által kell menned. A nagy félsznek fele is sok. Néha a félszgyökér hasat is csap. Hol a félelem, ott a szemérem. Ahol a félelem, ott a tisztesség. Félénk nem győz ellenséget. Jobb előre félni, mint utoljára rettegni. Félni jó, de megijedni nem. Jobb félni, mint megijedni.

A számos közmondás utal rá, hogy a félelem az alap- vagy öröklött érzelmek közé tartozik. Két nagy csoportja a külső és belső félelem. A külső félelmet rajtunk kívülálló dolog okozza, aminél erős a motivációnk, hogy elkerüljük, például támadástól vagy éppen pókoktól való félelem. A belső félelmet egy olyan jellemzőnknek vélt tulajdonságunk, tettünk váltja ki, amihez negatív érzelmet társítunk, például: alacsony önbecsülés okozta félelem, avagy a segítség hiányáról való meggyőződés:

„nincs halhatatlan oltalom,
akinek panaszolhatom:
félek a büntetéstől” (József Attila: Kiáltozás).

450 évvel ezelőtt született Pázmány Péter, s ez alkalomból mai tisztelői megbecsülésük jeleként konferenciát rendeztek, könyveket jelentettek meg. A legendás hitszónok nyelvgazdagító, irodalmi munkásságára hívja fel a figyelmet két idézetgyűjteménnyel a Tinta Könyvkiadó.

Az Iránytű sorozat két összetartozó kötetét többek között azért választottam bemutatásra, mert felkeltette érdeklődésemet a sorozat címe, a szerkesztő személye, a választott források aktualitása, a művek nyelve. A címlapon látható iránytű ez alkalommal az irodalom rengetegében segít eligazodni, a sorozat ugyanis nem teljes műveket ad az olvasó kezébe, hanem szemelvényeket közöl régi híres, értékes művekből azzal a céllal, hogy közelebb hozza szerzőjüket napjainkhoz.

A kötetek szerkesztője, Kiss Bernadett klasszika-filológiát tanult, érthetően nagyon tájékozott a régi korok szövegeiben. Ógörög, latin és régi magyar nyelvű szövegeket kutatva igen gazdag anyagból meríthetett szemelvénygyűjteményei számára. Korábban is megjelentek összeállításai az ókori és középkori irodalmakból (A boldogság titka; Egyházatyák intelmei; Angyalok a Bibliában; Bűnök és erények a Bibliában; Úton Isten felé; 500 rövid ókori sztori; Középkori szentek bölcsességei), nagy hozzáértéssel válogatta az érdekes-értékes gondolatokat, rövid történeteket.

Nem feladatom most Pázmány Péter (1570–1637) életrajzának ismertetése, sem írói munkásságának méltatása, aki ez iránt érdeklődik, sokféle forrásból talál bőséges anyagot. A mostani két kötet az ún. füveskönyvekre emlékeztet, amelyek elemi ismereteket közvetítettek az emberi élet alapigazságairól. De vajon érdekes-e ma az a világ, érthető-e számunkra a középkor vagy a barokk irodalom nyelve? Saját tapasztalatom alapján ki merem jelenteni, hogy a sok évszázaddal ezelőtti művekben is bőven találhatók értékes, érdekes gondolatok. Igaz, ezeket a mai átlagolvasó nehezen tudná követni, ezért kell közel hozni szemezgetéssel, némileg modernebb nyelvre, mai helyesírásúra átalakítva ezeket a szövegeket.

I. Szótárak szótára, a magyar nyelv SzóTudásTára

A nyelv és a szó helye a nyelvben

A nyelv különös helyet foglal el az emberiség és az egyes egyén életében. Abban majdnem mindenki egyetért, hogy a nyelv az emberiség legnagyobb „találmánya”. Eredete homályba vész. Csak csodálkozhatunk és ámulhatunk, hogy a világ hozzávetőlegesen 4000 nyelvén ki tudjuk fejezni gondolatainkat, érzelmeinket, közölhetjük a legfrissebb tudományos felfedezéseket, és költői alkotásokban mély emberi érzéseket fogalmazhatunk meg.

Nem véletlen, hogy kiemelkedő egyéniségek csodálattal szóltak az emberi nyelvről.

Werner Heisenberg (1901–1976) Nobel-díjas atomfizikus A rész és az egész című könyvében olvashatjuk a következő gondolatot a nyelv állandóságáról, ugyanakkor hajlékonyságáról is: „Nyelvünknek furcsa, változékony jellege van. Sohasem tudhatjuk, hogy mit jelent egy-egy szó egészen pontosan. Szavaink értelme nagymértékben függ attól, hogy milyen módon rendezzük mondattá őket, és hogy milyen körülmények között beszélünk, és még számtalan hasonló másodlagos tényezőtől. Az atomfizika pedig élesen mutatja, hogy a legmegbízhatóbbnak vélt fogalmaink is csak bizonyos, igen szűk korlátok között maradnak érvényben.”

A XVI. században élt taoista bölcselő, Tu Csi Hsui kiemeli a nyelv közösségi jellegét, hangsúlyozza, megfogalmazza a beszéd „kétirányúságát”: „A beszédem akkor lesz egy velem, ha jóakarattal igazat és fontosat mondok annak, akit megillet.”

Bárczi Géza (1894–1975), a XX. század talán legnagyobb magyar nyelvésze így foglalja össze az emberi nyelv fontosságát: „Az emberi elme nagyszerű alkotásai között aligha van még egy, mely alapvető fontosságban vetekedhetnék a nyelvvel. A nyelv, gondolataink, érzelmeink kicserélésének ez a mindennapi használatú eszköze mindennemű emberi fejlődésnek egyik legfőbb tényezője, sőt föltétele. Kétségtelen, hogy a tagolt, hajlékony emberi nyelv az emberiség legnagyszerűbb vívmánya, melyet a mai változataiban a nemzedékek végeláthatatlan sorainak állandó erőfeszítése teremtett meg.”

Számunkra, magyar anyanyelvűek számára különös jelentősége van a nyelvnek. Bátran állíthatjuk, hogy a magyar nyelv a legnagyobb hungarikum. Ezt bizonyítják a következő állítások a magyar nyelvről: 1. nemzeti kultúránk legfőbb hordozója; 2. a nemzet memóriarendszere; 3. kollektív tudat; 4. összetartó, nemzetmegtartó erő.

Nem véletlen, hogy magyar anyanyelvünkkel kapcsolatban képszerű metaforákkal élünk. Pl.: az anyanyelvünk: 1. édesanya (szeretni való, kedves, egyetlen); 2. kincs (féltett, őrzendő); 3. erős vár (összetartó erő, védelmet nyújtó); 4. kert (burjánzik, nyesegetni és ápolni kell); 5. gépezet (kopik, romlik).

Közismert tény, hogy a nyelv két nagy részből áll. Egyrészről „építőkockák” halmazából, amelyek a nyelv minden szintjén jelen vannak. Ezek a hangok, morfémák, szavak és szókapcsolatok. Másrészről a nyelv „építési szabályok” sorából áll, ez a nyelvtan, amely megmondja, hogy a gazdag építőelem-készletből miként rakhatjuk egymás mellé az építőelemeket.

Kétségtelen tény, hogy a nyelv építőkocka-készletének központi és legfontosabb eleme a szó. Nem véletlen, hogy maga a „szó” több mint kétszáz magyar szólásban szerepel. Pl.: állja a szavát; szaván fogják; elakad a szava; egyik szavát a másikba ölti; szavahihető ember; szót fogad; szavakon lovagol; az utolsó szó jogán.

A TINTA Könyvkiadó épp ennek a központi nyelvi elemnek, a szónak leltározását, szótárakban foglalását tűzte ki célul és végzi következetesen több mint két évtizede.

A SzóTudásTár létrehozója a TINTA Könyvkiadó

A TINTA Könyvkiadó magyar tulajdonú, budapesti székhelyű szótár- és nyelvészeti szakkönyvkiadó. Évente 30-40 nyelvészeti szakkönyvet és 6-8 saját fejlesztésű magyar szótárt ad ki. Napjainkban a magyar egynyelvű szótárkiadás piacvezetője.

A kiadó magas színvonalú munkásságát számos szakmai elismerés, kitüntetés bizonyítja: Budai Nagydíj, Könyvtárosok Fitz József-díja, Lőrincze Lajos-díj, MTA Kiváló Magyar Szótár Díj, Pro Cultura Díj, Szép Magyar Könyv Oklevél.

A SzóTudásTár felülete

„A fény harcosa kitart a vágya mellett, de tudja, hogy ki kell várnia a legjobb pillanatokat.” (Paulo Coelho)

A türelem olyan fa, amelynek keserű a gyökere, de édes a gyümölcse – így szól a perzsa mondás, de ott találjuk Kresznerics Ferenc reformkori szótárában is, ami Aranyigazságok címmel jelent meg a Tinta Könyvkiadónál Kiss Bernadett, Kiss Gábor és Miksné Mátyási Eszter összeállításában: Keserű a tűrés, de édes a gyümölcse. Ám miért legyünk türelmesek? Jogos a kérdés, viszont a válasz szinte ugyanaz, mint az élet többi nagy megvalósítandó pozitív tulajdonság miértjének a fölvetődésekor: a harmonikus, nyugodt, teljesebb élet elérése érdekében.

Mondhatnánk, a türelem pejoratív fogalom, hiszen alapja valaminek az eltűrése. Ám jóval bonyolultabb a fogalom, hiszen a türelem – bár sokszor így ítélik meg – éppen nem alávetés, gyávaság, tétlenkedés, határozatlanság, gyengeség, megadás, elvtelen engedékenység. A türelem, a tolerancia egy olyan magatartás – sőt akár egy teljes életen át megvalósítandó cél –, amely az elfogadásnak a gyakorlata, és ez nem más, mint a szellemi szabadság tiszteletben tartása. A türelmünk alkalom lehet az erőforrásaink összegyűjtésére, figyelhetünk arra, amit mozgásba lendítettünk. A dalai láma szerint „a türelem gyakorlásához tulajdonképpen ellenség szükséges. Ellenségünk tettei nélkül nincs lehetőség arra, hogy kialakuljon bennünk a türelem és a tolerancia. Normális esetben barátaink nem teszik próbára türelmünket, azt csak ellenségeink tehetik meg. Ebből a nézőpontból ellenségünket legnagyobb tanítónknak tekinthetjük, és hálásak lehetünk neki, amiért alkalmat adott a türelem gyakorlására. Ezzel válik lehetségessé a lelki nyugalmunk fenntartása, és ez teremti meg azokat a körülményeket is, amelyek között örömteli életet tudunk élni. Segíthet ebben az Om mani padme hum mantra”.

Az alábbi írás eredeti megjelenési helye: Magyar Nyelvőr 92. évf. 1968., 107–108. oldal.

A hazánkban legismertebb almafajta meghonosodásának, neve közismertté válásának hosszú története van. Ezt a tetszetős piros színű, jó ízű, bőven termő és könnyen szállítható almafajtát először az Egyesült Államokban tenyésztették ki még a múlt század elején. A New York állam fővárosában, Albanyben működő Jesse Buel mezőgazdász és lapszerkesztő, aki 1829-ben ezt a fajtát már szaporította is, nevezte el gyümölcsészeti nomenclaturájában Jonathan-nak. Az elnevezést valószínűleg azon Jonathan Hasbrouck tiszteletére alkotta, aki elsőnek hívta fel a figyelmet erre a fajtára, melynek magról kelt őseredetijére egy woodstocki farmon (New York állam) bukkant egy-két évtizeddel előbb.