Az interjút Daniss Győző készítette.

Nyelvtörténészek több nemzedékének kutatói tárták fel, hogy tucatnyinál több élő és már kihalt nyelv beszélői négyezer-ötezer éve valamiféle finnugor, azt megelőzően uráli „alapnyelven” kommunikáltak, s hogy ebből a nyelvősből ágazott el az idők során napjaink finnje és hantija, udmurtja és magyarja meg a többi rokon nyelv. Hogy az uráli előtti évezredekben élők hogyan értették meg egymást, hogy milyen lehetett ez az ősinél is ősibb (ha föltehetőleg nem is a „legeslegősibb”) nyelvelőd, azzal a nyelvtörténészek nemigen foglalkoztak/foglalkoznak. Sem itthon, sem más országokban. Azok egyike, akik nekiveselkedtek a szinte lehetetlennek: Pusztay János. Az ő Gyökereink című, A magyar nyelv előtörténete alcímű munkájának zárómondatából valók e summázó szavak: „a magyar szibériai grammatikájú, finnugor szókincsű közép-európai nyelv”. Adódik a kérdés: hogyan született meg a szerzőben ez a szibériai grammatika említése miatt meglehetősen szokatlan állítás?

– A nyelvtudomány mai – és e dologban alighanem megkérdőjelezhetetlen – álláspontja szerint ha valamely jelenség megvan egymáshoz közeli nyelvekben, akkor azt a jelenséget, sajátosságot bizonnyal meglelhetjük e nyelvek közvetlen előzményében is. Ha tehát valami megvan a finnségi, más elnevezésükkel balti-finn vagy közfinn, valamint a volgai nyelvekben, akkor az létezett a finn-volgai alapnyelvben. Ha ugyanaz megtalálható permi nyelvekben is, akkor létezhetett a finn-permi elődben. Ha ugyancsak megtalálható az ugor nyelvekben, akkor megvolt a finnugor alapnyelvben. Végül, ha megtalálható a szamojéd nyelvekben is, akkor azt ismerte az uráli alapnyelv is.

Pusztay János

És eszerint: a finn, az észt, a karjalai és néhány kihalt vagy a kihalás szélére került kisebb nyelv egy előző balti-finn alapnyelvből alakulhatott ki. A mari és a mordvin a hagyományos, de Bereczki Gábor professzor által helytállóan cáfolt felfogás szerint egy volgai alapnyelvből. A komi és az udmurt a permiből. A magyar, a manysi és a hanti az ugorból – utóbbi kettő nem közvetlenül, hanem az obi-ugoron keresztül. Ezek az uráli nyelvcsalád egyik ágához tartozó nyelvek, alapnyelvek. A másik ág a szamojédoké: a nyenyecnek, az enyecnek, a nganaszánnak az előzménye az északi szamojéd, a még élő szölkupé és néhány már kihalt nyelvé a déli szamojéd alapnyelv. Ezt többé-kevésbé jól láttatják a sokaktól ismert, egymástól alig különböző családfaábrák. A lapp kialakulásának kérdése vitatott, de finnugor volta kétségtelen.

Ami ezen belül a magyar nyelv történetét illeti, a szakemberek nem vitatják, hogy a magyar a finnugor nyelvcsalád tagja, s hogy a mi nyelvőseink és a nyelvrokonainkéi hat-nyolcezer esztendővel ezelőtt valamiféle uráli alapnyelvet beszéltek. De hogy mi volt előtte, azt nem tudjuk bizonyosan. A különféle délibábos „tudósok” állításait – hogy Isten magyarul beszélt a paradicsomi Ádámmal, hogy a magyar nyelv több százezer esztendeje önmagát szülte meg, vagy hogy a világ valamennyi nyelve a magyarból származik – nem vehetjük komolyan. Aminthogy annak az államtitkári rangú személynek az 1990-es évekbeli azon fantazmagóriáját sem, hogy a magyarok a romlott Európát „megjavítandó” a kozmoszból repültek a Földre, hogy aztán küldetésük sikeres befejezése után a valahol Dél-Európában rejtező kozmodromjukból visszarepüljenek hazájukba.

A „régesrégmúlt” dolgait illetően csak az bizonyos, hogy az alapnyelvi kor előtt élők is kommunikáltak egymással. És meglehetős egyetértés mutatkozik abban, hogy az urálit és talán az előzményeit is beszélők számottevő része a hegység keleti oldalán élt. Szerintem azonban nem egészen így volt.

– Hanem?

– Mindenekelőtt előrebocsátom: egyetértek a tudományfilozófusként is jeles kémiaprofesszor, Polányi Mihály fél évszázada kifejtett gondolatával, hogy bármely tudományszakról legyen is szó, az újnak vélt felismeréseket, törvényszerűségeket tartalmazó kijelentő mondatokat „bizalmi módban” illenék elmondani, leírni. Ez különösen érvényes a hat-nyolcezer évvel ezelőtti vagy még korábbi nyelvi állapot kutatására. Azaz állításainkat „azt hiszem”-mel kell kezdeni. Vagyis: tudnunk kell, hogy a tudományos eredmények – és ez a legújabbakra, a legbizonyosabbnak látszókra is áll – nem okvetlenül örök életűek, nem egyszer s mindenkorra igazak. Ez azonban nem ingathatja meg a tudomány „általában vett” hasznosságát, nem kérdőjelezheti meg a tudás tekintélyét. Másfelől pedig: kollégáim többségével egyetértve hangsúlyozom, hogy más a nyelvrokonság és más az etnikai rokonság, hogy nincsenek finnugor népek, csak finnugor nyelvű népek.

A kérdésre visszatérve: úgy gondolom vagy inkább – Polányi szavával – azt hiszem, hogy az uráli alapnyelv kialakítóinak, használóinak nem mindegyike élt az Urál keleti, szibériai oldalán. Ugyanis ha Északnyugat-Szibériában lett volna valamennyi nyelvrokonunk őshazája, akkor az obi-ugorok és a szamojédok egy részének kivételével a ma már finnugor nyelvet beszélők elődeinek tömegesen kellett volna nyugat felé vándorolniuk. De a régészek csak a feltett őshaza délebbi területein élt, finnugor nyelvet használó, idővel magyarrá váló népesség mozgásáról találtak elégséges számú leletet. Vannak valamelyes nyomok a mordvin nyelvűek hasonló mozgásáról is – egy észt genetikus talált a mordvinok genofondjában olyan elemeket, amelyek a környező finnugor nyelvűek körében nincsenek meg, de megtalálhatók az obi-ugoroknál. Egyébként nagyarányú kelet–nyugati vándorlásról a balti finnség múltját kutató szakemberek sem tudnak. Szerintük etnikai elődeik már tízezer-tizenkétezer éve élnek ott, ahol a mai leszármazottaik. És ezzel kapcsolatos állításaik – például a térségben tőlük származó sok-sok régi tó- és folyónév alapján – ma már többek hipotézisnél.

– Ők honnan kerültek oda?

– Azoknak az embereknek az ősei, akik utóbb „uráli módon” kommunikáltak egymással, több tízezer évvel azelőtt, a jégkor emberi létezésre alkalmas „menedékeiben”, a pireneusoki és feltételezhetően dél-ukrajnai refúgiumokban élhettek. Amikor aztán az „örök fagy” határa kezdett északabbra húzódni, maguk is megmozdultak. A kisebb-nagyobb csoportok folyamatosan foglalhatták el a lassanként fagymentessé váló területeket. Egy finn régész-történész az akár több ezer kilométeres vándorlások megtörténtét állító szakemberek szavát azzal erősítette, hogy a Pireneusok és az Urál barlangjainak falán hasonló festékanyagokkal készített hasonló ábrázolásokat találtak. A szamojéd rénpásztorok is évi egy-kétezer kilométert tesznek meg nyájaikkal. Az Uráltól keletre élő nyelvrokonaink eredetét azonban ez idáig nem ismerjük.

– Mi történt a „vándorokkal” az új területeiken?

– Ennek feltárására, megismerésére a nyelvtudomány eszközei önmagukban nem elégségesek. Hiszen arról a korról írott szövegek nincsenek. Több tudományszak összefogása azonban eredményeket hozhat. A múlt század végén a Roots of Peoples and Languages of Northern Eurasia – magyarul Gyökerek néven ismert – nemzetközi programban régész, genetikus, antropológus és természetesen nyelvész szakemberek vázolták fel a maguk szakterületének az Európa és Szibéria északi sávján található fontosabb paleokori eseményeit.

Ha az egyes tudományterületek eredményeit földrajzi fóliákra rajzoljuk, s a fóliákat egymásra helyezzük, a fóliákon „sűrűsödési pontok” mutatkoznak. Az aligha vitatható, hogy a népek között létrejöttek gazdasági, kereskedelmi és házasodási kapcsolatok. Ezt igazolják a régészeti leletek és a genetika. Az eszközökön, fogalmakon, szokásokon kívül vehettek át egymástól nyelvi elemeket is. A nyelvek történetének alakulásában nagy szerepük lehetett a „vegyes házasságoknak”. Az akkor ott élő emberek is tudták – mint egyébiránt mindenütt a világon –, hogy erősebbek, egészségesebbek azok az utódok, akiknek az anyja és az apja nem ugyanabból a kis létszámú csoportból való. Nem egy szamojéd népköltészeti alkotásban, hősmondában szerepel az a motívum, hogy a hős akár ezer kilométerre is elmegy a maga csodarénszarvasán, hogy más közösségből szerezzen magának asszonyt.

– Hogy hatott mindez a közösségek nyelvére?

– Az anya az újszülöttjének a maga nyelvén beszélt, miközben lassanként megtanulta új közössége nyelvét. És az új közössége is tanulhatott tőle egy-egy nyelvi elemet, elsősorban talán szavakat, de nyelvi szerkezeteket is. A gyermek mind az anyja, mind a közösség nyelvét megtanulta, azaz kétnyelvűség alakult ki. A nyelvre is hathatott, persze, hogy a kisebb közösségek igyekeztek szorosabban kapcsolódni valamely erősebb, életképesebb másikhoz. Az egyik következmény, hogy egy kulturálisan és gazdaságilag, illetőleg csak kulturálisan vagy csak gazdaságilag erősebb és így magasabb presztízsű csoportnak a többé-kevésbé elsajátított nyelvét – afféle lingua francaként – lassanként több csoport is a sajátjaként használta. Mint ahogy arra is akadhatott példa, hogy egy nagyobb csoportból – például azért, mert az addig belakott terület már nem volt képes eltartani annyi embert – egy-egy kisebb kivált. Az így kiszakadó közösség magával vitte a saját nyelvét és kultúráját, de azét a közösségét is, amelyet elhagyott. A folyamatnak szintén lehettek nyelvi következményei. Az új életkörülmények – egyebek mellett a másféle nyelvet használók közelsége – hatására aztán az addigi „közös” régi nyelvük több-kevesebb eleme eltűnt vagy átalakult. Elsősorban a szókincsük változhatott meg, de nyilván a nyelv szerkezetében is végbemehettek változások.

Úgy gondolom, hogy néhány tízezer esztendő alatt a Baltikumtól a Csendes-óceánig több nagyobb nyelvi tömb alakult ki. E tömbök közül tárgyunk szempontjából a három nyugatira kell figyelnünk. Közülük egy volt a Baltikumban, egy Oroszország Urálon inneni területein, és egy az Urál túloldalán. E tömbök nem voltak teljesen egységesek, főképpen a szókincsben voltak különbségeik, de a tömbökön belüli és a tömbök közötti érintkezésben nem emelkedtek áthatolhatatlan nyelvi gátak. A közösségek közötti kapcsolatokat az Urál vonulata sem tette lehetetlenné. Aztán egy nagyobb népmozgás fontos változásokat okozott.

– Miket?

– Nyolc-tízezer évvel ezelőtt a Jenyiszej völgyébe benyomult egy más típusú, flektáló nyelvet, nyelveket beszélő, antropológiailag és valószínűleg genetikailag is eltérő „ék”. Ez a népesség mintegy szétszakította a paleoszibériai nyelvek Uráltól a Csendes-óceánig húzódó láncolatát. A következmény: a legnyugatibb szibériai tömb kapcsolatai megszakadtak a tőlük keletre lévő többi paleoszibériai tömbbel, ellenben felerősödhettek az Uráltól nyugatra elhelyezkedőkkel. Úgy gondolom, hogy ez utóbbi folyamat teremtette meg végül is azt a nyelvi állapotot, amit ma uráli alapnyelvnek nevezünk.

Ennek tudatában kezdtem vizsgálni a mindezekről eddig rendelkezésünkre álló ismereteket. Elsősorban a legkonzervatívabb alaktani sajátosságok közé tartozó névszóragozást és igeragozást. Ezek jellemzői, változásai tárgyunk szempontjából fontosabbak, mint a szókincséi. Hiszen a szókincs sokkal kevésbé stabil. Valószínűleg nem csak az eszkimó nyelvekre érvényes egy amerikai tudós, Morris Swadesh állítása, hogy ezer év alatt elhal az alapszókincs legfontosabb elemeinek, például a testrészneveknek, a rokonságneveknek, a számneveknek 14 százaléka. Számításait továbbgondolva tízezer év alatt ezeknek a szavaknak majd mindegyike hasonló sorsra jut, az alapszókincs jelentős része eltűnik, az új kommunikációs szükségleteket pedig „vadonatújak” elégítik ki. Ugyanez megtörténhetett a „mi nyelveink” esetében is. A vizsgálataim arról tanúskodtak, hogy az általában egységesnek mondott uráli alapnyelvből kialakult néhány nyelvutód – az Urálon túli ugor és a szamojédnyelvek, és hozzáteszem, hogy a mordvin, egy-egy mozzanatában pedig a lapp – alaktana elüt a többi finnugorétól. Ezt bizonyságnak tekinthettem arra, hogy az alapnyelv nem lehetett egységes, sőt talán a nyelvjárási különbségeknél nagyobb eltérések is lehettek benne.

– Miben tértek el a nyugat-szibériai tömb nyelvei az Uráltól nyugatra eső tömbökéitől?

– A nyugat-szibériai tömb nyelveinek az igeragozása jó néhány paleoszibériai jellegzetességet mutat. Olyanokat, amelyek – ha nem is hajszálnyira azonos módon – megvannak az eszkimók, az aleutok, a csukcsok, a korjákok, a jukagirok, de a jenyiszejiek nyelvében is, ellenben hiányoznak a mariból, a komiból, az udmurtból és a finnségiekből.

A paleoszibériainak nevezett nyelvek egyik fontos jellemzője a mai – egyébként téves, mert félrevezető – szóhasználatban alanyinak és tárgyasnak mondott kétféle ragozási forma. Megőrzött paleoszibériai sajátosság, hogy a névszók is kaphatnak igeragokat, ezt nevezzük az névszó állítmányi vagy predikatív ragozásának. Az „én nagy vagyok”, „te nagy vagy” mondatot a már hosszú ideje a finnségi nyelvek viszonylagos földrajzi közelségébe került mordvin is így fejezi ki: „én nagyok”, „te nagysz” és tovább: „ő nagy”, „mi nagyunk”, „ti nagytok”, „ők nagynak”. Hasonlóképpen múlt időben: „én nagytam”, „te nagytál”, „ő nagyott”, „mi nagytunk”, „ti nagytatok”, „ők nagytak”. A jelenséget megtaláljuk a szamojéd nyelvekben, valamint az összes paleoszibériai nyelvben és az altaji nyelvekben is.

A paleoszibériai nyelvekben nem alakult ki a tárgy jelölésének külön esete. A tárgyat általában a hol? kérdésre válaszoló rag segítségével fejezik ki: „én megettem a húsban”. Nem véletlen a magyar -t tárgyrag és a -t helyhatározórag egybeesése. Ez utóbbi ősi szibériai elemre közvetlen – igaz, avulóban lévő – magyar példák is akadnak: „Pécsett születtem, Kaposvárt érettségiztem, most Győrött lakom”. Vagy a „bennünk”, „bennetek” alak kettős jelentése – mindkettő válasz lehet a hol? és a kit? kérdésre is. Ugyancsak jellemző a paleoszibériai nyelvekre, hogy az alany és a tárgy kapcsolatának kifejezésére külön paradigma alakult ki. A magyarban az „én téged…” vagy az „én titeket…” viszony kifejezésére használunk speciális ragot: lát-lak – és ebben benne van, hogy „én látlak téged” vagy „én látlak titeket”.

Ősi szibériai jellegzetesség a kettős szám megléte is. Például a nyenyecben a „ti” azt jelenti, hogy egy rénszarvas. Ha a „ti”-hez toldalékként egy a magyarban ismeretlen torokzárhang járul, akkor a szó már azt jelenti, hogy rénszarvasok, pontosabban, hogy kettőnél több rénszarvas. Ha pedig a szótőhöz egy közelítőleg „he”-nek hangzó toldalék kerül, akkor ez a kettős számú alak azt jelenti, hogy nem több és nem kevesebb, mint két rénszarvas. Ennek a kettős számnak a magyarban is van nyoma, a „kettő” és a „két” megléte. Jelzőként a „két”, állítmányként a „kettő” alakot használjuk, s a „kettő” szó hosszú „ő”-je tartalmazza a kettős szám jelét, amit a fenti szamojéd példában is láthatunk.

– Ha egy nyelvnek a szerkezete a legmeghatározóbb vonása, akkor hogyan válhatott finnugorrá a paleoszibériai szerkezetű és ezt a szerkezetét őrző magyar, hanti, manysi és a többször példának hozott mordvin?

– A már említett korábbi areális kapcsolatrendszer, még inkább pedig a leendő magyart beszélő eleink „átköltözése” az Urál európai oldalára sokat változtatott a paleoszibériai szókincsen. Azt az új körülmények temérdek új szóval, kifejezéssel bővítették, gazdagították. Jó néhány pedig elfelejtődött, mert már nem volt rá szükség. És a nyelvi szerkezetekből is átszivárgott valamennyi. A finnugor nyelvvé való átalakulás és „finnugorságunk” megerősödése természetszerűleg nem egyik napról a másikra, hanem csak sok-sok nemzedéknyi idő elteltével történhetett meg. De megtörtént, és a későbbiekben eleink már akkor is a finnugorrá lett nyelvüket használták, amikor távolabbra kerültek nyelvrokonaiktól, amikor az akkori magyar évszázadokig más, elsősorban törökségi nyelvekkel volt areális kapcsolatban, és ez utóbbiak szavaiból is több tucatnyit vett át.

– Más nyelven beszélő népességgel – többek között szlávokkal, németekkel – meg más-más anyanyelvhez tartozó latinul beszélőkkel a Kárpát-medencében is együtt éltünk, mára meg nyelvi tekintetben is kitárult a világ…

– Ezer év alatt új szomszédainktól is vettünk át szavakat meg nyelvi fordulatokat, és van hatása a globalizációnak. De ez nem változtatta meg nyelvünk szerkezetét. A magyar változatlanul agglutináló nyelv. A mindennapokban használt szavak háromnegyede pedig finnugor szó. Mindezek alapján gondolom úgy, hogy a valaha létezett két finnugor nyelvű tömb és az Urál keleti oldalán elhelyezkedő, legnyugatibb paleoszibériai tömb „szülte meg” az uráli alapnyelvet, és az abból finnugorként a Kárpát-medencéig eljutó és itt az új, közép-európai nyelvi környezetébe beleilleszkedő, hagyományos sajátosságait megőrző ágat írjuk, beszéljük ma magyarként.

Nyelvünk közép-európai „beleilleszkedésének” sajátosságairól szólva megemlíthetem az igekötők rendszerének kialakulását, igevonzataink megváltozását. Például: a többi finnugor nyelvben „betegségbe”, a magyarban „betegségben” hal meg valaki. A többi finnugor nyelvben „valahonnan” keresnek, találnak, vesznek valamit, magyarul pedig „valahol” keresnek, találnak, vesznek valamit – és ezek indoeurópai, közép-európai vonások. Német hatás a nyelvújítás-korabeli, de máig megfigyelhető szókincsfejlesztés tükörfordításokkal – maga a „tükörfordítás” szó is a német „Spiegelübersetzung” mintájára született meg. És további sok száz példát találni a német mintára megalkotott hazai szakszókincsben. Egyébiránt ez utóbbi jelenségek – a szlovéntól, horváttól a magyaron, szlovákon, csehen át egészen a Baltikumban beszélt lettig, észtig – Közép-Európa szinte minden nyelvében megfigyelhetők.