Névtani alapművek
A keresznevek és a tulajdonnevek enciklopédiáiról
Fercsik Erzsébet – Raátz Judit: Keresztnevek enciklopédiája; TINTA Könyvkiadó; 2009
Hajdú Mihály: Családnevek enciklopédiája; TINTA Könyvkiadó. 2010
Az írás eredeti megjelenési helye: Kortárs, 2010. szeptember
Egyes nyelvészek és filozófusok a tulajdonnév és a köznév között a lényeges különbséget abban látták, hogy a köznévnek jelentésfunkciója van, a tulajdonnévnek viszont identifikáló szerepe. Ennek a nézetnek a képviselői a tulajdonneveknek egy speciális csoportját tartották elsősorban szem előtt, a személyneveket. Ezeknek pedig sajátos státusuk van a tulajdonnevek között, mindenesetre a legtipikusabb tulajdonneveknek tekinthetők.
A személynevek kitüntetettségére jellemző, hogy némely nyelvben, így az ausztronéz nyelvek egy részében, a személynevek külön partikulával járnak. Például a tagalogban az ang általános névelővel oppozícióba állítható a si személynevek előtti névelő (például si Pedro ’Pedro’, siná Pedro ’Pedróék’). A szintén névelős malgasban a legsemlegesebb névelő a ny, személynevek előtt áll az i, ennek tiszteleti formája a ra, megszólításokban (vocativus) pedig a személynév előtti ry használatos.
Az említett nyelvtípus azonban meglehetősen ritka – mintha a tulajdonnévnek eltökélt szándéka lenne: ti huncut nyelvészek, engem ugyan meg nem fogtok. Például a magyar -ék szuffixum ugyan tipikusan személynevekhez járul, de személyeket jelölő köznevek toldaléka is lehet – így nem kizárólagosan tulajdonnevekkel alkot konstrukciót, mint a tagalog siná. Hasonló érvvel lehet kizárni a család-, kereszt-, foglalkozás-, rokonságnevekhez és még néhány, személyt jelölő szóhoz (például szomszédni) járuló, némely palóc és székely nyelvjárásból ismert -nott, -nól, -ni családi helyhatározókat.
Egy tulajdonnév, tipikusan személynév elsősorban az „X-et látta” típusú konstrukciókban mutatható ki. Például Az asztalost látta mondat nagy valószínűséggel egy foglalkozás képviselőjére utal, míg az Asztalost látta mondat egy foglalkozásnevet személynévként hordozó illetőre. A valódi tulajdonnevek természete – a névelőt nehezen tűrése – jól tanulmányozható, ha összevetjük viselkedésüket a nekik megfelelő, Grétsy László által névfelidéző szókapcsolatnak nevezett szerkezetekkel: Blaha Lujza – a nemzet csalogánya, Deák Ferenc – a haza bölcse, Debrecen – a cívisváros, a kálvinista Róma, Róma – az örök város, Sopron – a hűséges város stb. (Bárdosi Vilmos, szerk.: Magyar szólástár. Tinta Könyvkiadó, 2003, 393–408.).
Megemlíthető, hogy a személynevek a személyes névmások és a rokonsági elnevezések társaságában, azokban a nyelvekben, amelyekben az élő–élettelen grammatikai megkülönböztetés létezik, ráadásul pedig fokozatai is vannak, a legélőbb szók osztályába tartoznak (Bernard Comrie: Language Universals and Linguistic Typology – Syntax and Morphology. Oxford, Basil Blackwell, 1981, 82., 88.).