„Az őszinteség nem azt jelenti, hogy meg kell bántani másokat, hanem csak azt, hogy kezdettől fogva legyen bátorságunk vállalni önmagunkat.” (Frank Arjava Petter)
Az őszinteség erőt biztosít, hogy a tükörben lássuk önmagunkat, hogy lelkiismeretünk olyan legyen, amilyen tisztának vagyunk teremtve. A Biblia kemény képpel figyelmeztet a Máté 23,27–28-ban: „Jaj nektek, képmutató írástudók és farizeusok, mert hasonlók vagytok a meszelt sírokhoz, amelyek kívülről szépnek látszanak, de belül tele vannak halottak csontjaival és mindenféle tisztátalansággal”.
Az Értelmező szótár régi időket is idéz definíciójában: „őszinte, ki magát nem tetteti, ki azon szín alatt mutatkozik, mely valódi, igazi természete. Ezen szónak egyik alkatrésze a szinte, mely bizonyos tárggyal való megegyezést, azonosságot jelent; másik része a személynévmás: ő, vagyis maga színe szerint, színről színre; olyan, mint ő maga valósággal. Ide sorolható minden, ennek a feltételnek megfelelő emberi megnyilvánulás – a hallgatás épp úgy, mint a beszéd.”
Egyszerűen megfogalmazva az őszinteség annyit tesz, hogy mindent úgy adunk elő, ahogyan azt valóban hisszük is, nem köntörfalazva, kertelve, álságosan, megtévesztően. (Az ellentétek Temesi Viola Magyar ellentétszótárából valók – TINTA Könyvkiadó, 2012, 2018.) Saját vágyaink, indítékaink és belső valóságunk önmagunkkal szembeni őszinte elismerése éppúgy ide tartozik, ahogy a másokkal szemben tanúsított őszinteség is. Egyik alapvető eleme az igazság iránti elfogulatlanság, tárgyilagosan figyelembe véve a tényeket.
Számos tévképzet is övezi az őszinteség fogalmát, mivel a jószándék szorosan összefügg a méltányossággal. Már Szókratész is hosszan taglalta az igazság, őszinteség és erkölcsiség kérdéseit; kitért arra is, hogy ha az emberek valóban megértenék, hogy amit tesznek, az rossz, akkor egyszerűen fölhagynának azzal.
Konfuciusz: Dalok könyve