Az alábbiakban madárnévből, mégpedig solymászmadarak (pedzőmadarak) nevéből származó, a lőfegyver sólyom metaforán alapuló lőfegyverneveket (közneveket) tárgyalok, azaz a falkon, falkonett, muskéta és terzerol elnevezések – vándorszók – azonos szemléleten alapuló keletkezésére mutatok rá, elsősorban A. J. Storfer nyomán. Keletkezésük háttere egyrészt az a szemlélet, hogy a fegyverek úgy ártanak az embereknek, ellenségnek, mint a sólymok áldozataiknak, másrészt az, hogy a madár is nagy sebességgel, suhogva támad, szinte rálövi magát áldozatára, a golyó is suhogva repül. Így a céltartományt képviselő lőfegyverek megszemélyesítve, metaforikusan a forrástartományt képviselő solymászmadarak. A négyből két szó közvetlenül német, kettő olasz jövevényszó, mindegyik avult kifejezés, fegyvertörténeti szakszó, csak a muskéta valamelyest köznyelvi. A moldvai születésű A(dolf) J(osef) Storfer (1888–1944) osztrák nyelvész (és pszichoanalitikus) a négy tárgyalandó szó német megfelelői (Falkaune, Falkonett, Muskete, Terzerol) keletkezésének azonos hátterére mutatott rá (1937: 115–6).

A lövegek elkeresztelése már a tüzérség korai időszakától szokásban volt, s a nevet a lövegek mérete és alakja határozta meg. Az ostromágyúkat ragadozókról (krokodil, farkas) vagy mesebeli állatokról (sárkány, griff), esetleg más, nagy testű állatról (bika), a tábori ágyúkat pedig a kisebb békáról, hüllőkről (kígyó, gyík), illetve madarakról (fülemüle) nevezték el. Egyesek az idők folyamán típusnevekké léptek elő, mint német nyelvterületen a Basiliskus (‘sárkánygyík’), Nachtigall (‘fülemüle’), a magyarban pedig a kígyó (a német Schlange mintájára).

A falkon a XV–XVII. században használt, ‘6–8 fontos golyót vető, 23–30 mázsát nyomó tábori ágyú’ volt (Temesváry 1997: ii). Más források szerint 8–33 mázsa súlyú volt, azonban az ágyúk technikai jellemzőinek közlése a forrásokban következetlen, a mértékek bizonytalanok. A falkon szó – falkony alakváltozattal – 1557-tól adatolható a magyarban, a korai újfelnémet falcon átvétele. A szó forrása a vulgáris latin falco (> olasz falco, falcone, francia faucon) ‘sólyom’. A vulgáris latin szó viszont a germánból (ófelnémet falcho, középfelnémet valke, újfelnémet Falke) jön. A falkon szót eredeztették az olaszból is. A madárnévből a XVI. század elejétől alakult ki a fegyvernév. (Német eredeztetése: Horváth 1978: 60–61, Mollay 1982: 256; olasz eredeztetése: TESz. 1: 836, EWUng. 1: 354; egyaránt feltehető olasz és német eredet: Karinthy 1947: 37.)

A falkonett (vagy falkonéta) a XVI–XVII. században használt, ‘kisebb ágyúfajta’ volt, amellyel 1,5–2 fontos golyókat vetettek ki (Temesváry 1997: ii). A falkon kicsinyítő képzős fejleménye, a falkonett északolasz jövevényszó, s alakváltozatai (falkonata, falkonéta stb.) 1520-tól adatolhatók a magyarban (Karinthy 1947: 38, TESz. 1: 836, EWUng. 1: 353–4; a falkonett szó alakváltozatait a falkony változataiként tárgyalta Horváth 1978: 60–61). A szó az északolaszban falconètt, falconetto, falcunetto változatokban létezett. A franciában faucon ‘sólyom; falkon’ és itteni kicsinyítő képzővel fauconneau ‘fiatal sólyom; falkonett’, s volt fauconnel ‘falkonett’ is. Babos Kálmán magyarázó szótárában még szerepel: „falkonet, kis ágyu” (1865: 131). (A korábbi, falkony címszó alatt készített etimológiáktól – TESz., Horváth 1978, Mollay 1982 – eltérően az EWUng. már külön tárgyalja a falkonéta és falkony szókat.)

A tipikus sakkfiguranév katonai tisztséget jelölő szó, amely gyakran más tisztséggel párosul, ezt egészíti ki a női tisztséget jelölő királynő, királyné, az állatot jelölő ló, majd az élettelent jelölő bástya, torony. A sakkbábok nevei tehát egy kivételével (ugyanazt jelölik: bástya, torony) élőlényt jelölő szók. Ráadásul a sakkfigurák nevei mind poliszémia (több jelentés felvételére való hajlam) révén töltik be ezt a funkciójukat, viszont specifikusan sakkszakszó a sakk, a matt, a patt, a rosálás.

A legszorosabban és szakadatlanul önmagunkkal vagyunk együtt.

Milyen érzés is az, űzetve lenni valamitől, amit nem ismer, s vágyódni valahová, amiről fogalma sincs.

Szembenézve a lenyugvó nap sárga-vörös korongjával, öntudatunk emelkedik. Mintha bizony erőnknek volna köszönhető, hogy tetten érhetjük tekintetünkkel.

Ó, milyen sugalmak kormányozzák az embert!

Mindenki csak fölfelé igyekszik ezen a földön.

Behálózta – milyen gyönyörű a szó képvetülete, s milyen plasztikus! Hogy a szavak, mint fonalak behálózhatnak valakit, aki fogva is marad, mint hálójában a légy.

Vannak szórakozott erkölcsű emberek.

A megfigyelés minél jobban elmerül a mélyben, annál nagyobb a mélység – végtelen.

Minden tájnak, erdőnek, fának, embernek van sugalmazása.

Mily nagy szerencse, hogy valaki plasztikusan tudja kifejezni magát. S mily ritka adomány ez. Ha a jelzők nem csak kummognak a mondatban, hanem képet is adnak.

Föl kell nyitni magunkban újra és újra a friss szemet, hogy a világ csodáján ámuljunk.

A lélekben történteket nem mindig lehet az ok-okozat törvényei szerint megmagyarázni.

Milyen kor az, amely még csak megörökíteni sem tudja magát, mert nem tudja, hogy mi az az erény, amire büszke lehet.

Ha az ember megkavarja vagy átkutatja a múltját, hangtalan csörömpölést hall.

A múltra sem közömbös, hogy mi van a jelenben. Mindennek visszaható ereje is van.

Hogy melyik őstől mekkora rész jutott belénk, s hogy ezek hogyan keverednek, csodálatos mechanizmus. A legnagyobb csodájuk a sajátosság, hogy nincs két egyforma emberi mechanizmus a földön.

Önmagunk figyelése közben alkalmunk van a szellem életfenntartó igyekezetén túl a kozmikus vágyakozásig éberségének és mozgékonyságának teljes anyagtalanságát átérezni.

Nagyon bonyolult megmagyarázni azt, hogy ki, mire figyel életében.

Meg kell szokni, hogy mások fényében lássuk magunkat. S vállalni kell azt, amilyenek vagyunk.

Bernáth Aurél: Önarckép ablak előtt

********

A csoda váratlan jelenség. Amit nem lehet elképzelni.

Amit egy hároméves gyerek csodának érez, abból még a felnőtt számára is marad valami csodálatos.

Alig van a földön tünékenyebb, csillogóbb, szikrázóbb, ezer fényben és színben játszó jelenség, mint a víz. Tehát alig van jelenség a földön, ami az Isten sokoldalúságát, pompáját, de egykedvűségét is jobban tudná megszemélyesíteni.

Az emberi gondolkodás mechanizmusa az Isten fogalmát csak személyként tudja fölfogni. Ez az emberi gondolkozás tehetetlenségéből származik.

Mi lehet az: élni a napban? Az eggyé levésben még azt az isteni ajándékot is élvezni, hogy élünk?

Semmi se reménytelen. Csak neki kell állni. Nyugodtan. Mintha most teremtette volna az Isten. Éppen ebből a célból.

A mi földünk örökké csatatér volt. Pedig van bennünk jó szándék és tehetség is.

Minden nemzeti sajátosság, mely nem észrevétlenül működik és fejlődik, meghal, mert meghamisítódik.

Az élet és a világ egynémely indulatáról van tapasztalatom, melyek szárnyai alá talán összevonható minden emberi működés.

Az első leghatalmasabb szenvedély, hogy az emberiség fennmaradjon.
A második a pusztítási vágy, hogy a világ megújulhasson.
Harmadik az igazságszeretet, tehát az erkölcsi erő, hogy a pusztítási vágyat kordában tartsa.
Negyedik a megismerési vágy, ami a föld történetében vallás-erejű indulattá nőtt. Ennek mélyén a tudás szent kíváncsisága áll. Mondhatnánk úgy is, hogy Isten szembenéz velünk, ha irányában kutatunk.
Az ötödik a vallás és a művészet mozdulatai. Olyan világot villantanak föl, aminek időtlenség a jellemzője.

A világ láthatólag készséggel adja meg magát a megismerésnek.

********

Amíg a születést nem látjuk a legnagyobb emberi csodának, addig a halál értelméhez és csodájához nem tudunk közelebb férkőzni.

Ahogy a halál egy utolsó sóhajjal szemünk előtt bekövetkezik, észszerű látvány. A születés rejtelmesebb. Noha ez a halál fordítottja, még csak a sejtelmünk se ér föl a lélek beköltözéséhez a testünkbe.

Születés – halál: a kettőjük közti érzelmi különbség nem teszi könnyűvé együvé látásukat.

A halálba való beletörődés elszántsága is megvan bennem, mint olyannak, aki már nem bánná, ha túl volna mindenen.

Ha valaminek a nemlét a jellegzetessége, akkor az már nem emberi probléma.

Amiként a születésben a lélek alakot nyer, úgy a halálban csak az alakot veszti el.

Lehet, hogy a felejtést kegyes jótéteménynek szánta a Teremtő. Hogy üresen menjünk át a halálba, hogy ne fájjon a bennünket elkísérő lebegő emlékek hiánya.

Az Isten agyunk munkáját, minél jobban közelítünk a halál felé, annál jobban áthúzza fátylaival, hogy felejtsünk, hogy egyre jobban felejtsünk.

Megérteni a halált egyelőre (talán) csak a halálban lehet.

Minden megy, mozog, múlik – nincs kegyelem a sírig. Az igazi kegyelem – az időtlenség – csak ott van.

A világ legnagyobb csodája, hogy a pusztulás ereje, világméretekben értve, sohasem nagyobb, mint a teremtésé.

Bernáth Aurél: Tél

********

Termékeny pillanatai a festőnek, ha művét új környezetben látja.

Egy életmű áttekintése majdnem lehetetlen.

Minden elkopik a világon, még a felsőfok is.

A szemlélőnél, ha a művészet igazi céljához el akar jutni, az értelmi rész háttérbe szorul, mert a szép érzete azt felszívja magába.

Nincs abszolút határ, az emberek beleérző képessége dönti el a kérdést, hogy a természet mily mérvű absztrakcióját képes elfogadni ábrázolás gyanánt.

A stílusok akkor differenciálódnak, ha sovány a mondanivaló, és ennél fogva lázas a keresés a mondanivaló után.

Minden lélek, így a kritikusé is, lehet egy irányban elfogódottabb, túlzásai, előítéletei a kelleténél kirívóbbak, s még mindig hasznos munkát végezhet.

A festészet a világot ezer és ezer módon látja és láttatja. Az elbűvölő könnyedségtől a tragikus mélységekig óriási a skála. 

Bernáth Aurél: Riviéra

Mily kevés praktikus tanácsot és felvilágosítást tud adni egy festő mestersége leglényegesebb pontjáról!

A festészet útjai végtelenek.

A művészet ki fogja heverni az absztraktok miatti megrázkódtatást, amikor már minden művelője belátja, hogy mérhetetlenül gazdagabb a világ, mint a képzeletünk. S hogy igazán megújulni, felfrissülni csak általa tudunk.

Hogy a művészettől az emberek nemesednek, hogy a művészet beszélni, látni, érezni, eszmélni tanít – hamisak ezek a megállapítások, mert nem foglalják magukban a művészet hatásának sokrétűségét.

A művészetben megvan a fölemelkedésünk útja, de a pusztulásunké is. A szépség mélyén nemcsak az Isten lakik, hanem a csábítás is, az ördög is. Nemcsak eszmélünk benne, hanem eszmélésünk határaiba is ütközünk.

A legnagyobb alkotásokat nemcsak elragadtatással nézzük, de valami szívet facsaró elérhetetlenség érzetével is. Itt is nyilvánvaló az ember örök vergődése a két véglet: szabadulás és börtön között. Hogy akkor is fogva vagyunk, amikor szabadnak hisszük magunkat.

********

Az összeállítást készítette: Sümeginé dr. Tóth Piroska

Ludwig Wittgenstein osztrák filozófus szerint miközben az ember egy technikáról áttér egy másikra, az újat a régivel azonosnak érzi (1974: 244; konzervatizmusa kapcsán idézi Nyíri 1978: 30). Tulajdonképpen a jelentésváltozásnak egy típusát képviseli az az eset, amikor a denotátum, a dolog megváltozik, a funkcionális megfelelő jelölője azonban tovább él. A jelentésváltozásnak ez a típusa elsősorban az anyagi kultúra tárgyait jelölő szók jelentős részét jellemzi, s általában tárgytörténeti magyarázatot követel meg.

A jelenség hazai tárgyalói újabban, a 2000-es években beérik egyszerű, de találó példákkal: kenyér, ház, kocsi. Balázs Géza példája erre a magyar kenyér szó története, amely eredetileg kásaféle ételféleséget jelölt, s csak később lett jelentése ’gabonalisztből sütött ennivaló’, ebben az értelemben előbb ’lepénykenyér’, majd ’kelesztett kenyér’ (2005: 61). Kothencz Gabriella példája a ház, amelynek jelentésfejlődése során a ‘sátorféle kunyhó’ helyére ‘kőépület’ lépett, s az építőanyagtól (fa, kő, agyag, tégla, beton stb.) függetlenül megőrizte ‘épület’ jelentését (2008: 253). Nádasdy Ádám egyik példája a kocsi, amely ’lóvontatású jármű’ jelentése mellé, sőt helyett felvette az ’autó’ jelentést (2008: 65). Hadrovics László erről a következőket állapította meg. „Az autó a kocsi utánzata, a neve tehát könnyen lehet kocsi is. Az természetes, hogy van tengelye, kereke, ülése; mindez volt a lovas kocsinak is, de ennek nem volt kormánya. Így ezt a nevet a hajózástól kellett kölcsönvenni. A motor teljesen új fogalom lett” (Hadrovics 1992: 132). Funkcionális fejlődést mutat a lámpás, majd a belőle elvont lámpa szó jelöltje is, megőrizve ’(alapvetően használt) világítóeszköz’ jelentését: ’fáklya’ (pontosabban: ’a belehelyezett fáklyát, gyertyát, mécsest a kialvástól védő burok’) → ‘petróleumlámpa’ → ‘elektromos világítótest’.

A lámpa szó egyik jelöltje

Jelen írás részben tudománytörténeti tárgyú (egy mintafeladat angolszász nyelvterületen való páratlan sikerére utal), részben pedig ízelítőt ad a gasztronómia műnyelvéből, illetve a magyar nyelvjárási szókincs néhány apró részletét jellemzi.

Az anyagi kultúra tárgyait, artefaktumait jelölő szók viselkedésének, jelentésének vizsgálatában is gyakran segítenek az élenjáró amerikai nyelvészet eredményei. Az addig elsősorban szociolingvistaként és a nyelvi változások szakértőjeként ismert amerikai William Labov híressé vált kísérleteiben arra keresett választ, hogy angol anyanyelvű adatközlői miként kategorizálják a csészeszerű tárgyakat (1973). Az eredmények azt mutatták, hogy nincs éles határ cup ‘csésze, pohár, serleg’ és bowl ‘tál, csésze’ között, a mug ‘csésze, korsó’ pedig többnyire a cup egyik fajtája. Van ugyan meghatározott eset, amikor egy tárgy egyértelműen cup vagy bowl, de létezik egy átmeneti zóna, ahol a kérdéses tárgy éppúgy lehet cup, mint bowl. Ráadásul ez az átmeneti zóna kontextusonként változhat. Étel kontextusában a csészék inkább mint bowl, kávé vagy tea kontextusában inkább mint cup kategorizálódnak. Virág kontextusában azok a tárgyak, amelyeket egyébként cupnak vagy glassnak neveznek meg, a vase ‘váza’ nevet kapják. Mindenesetre a csészeszerű tárgyak kategorizálását többféle körülmény szabályozza: alak, anyag, minek a fogyasztására szolgál, kiegészíti-e tányérka, csészealj stb.

Cup or bowl? Csésze vagy tál?

A magyar néprajzból szórványosan ismert a halálválasztó fű. Többfelé, többféle növényt használnak fel erre a célra. A halálválasztó fű hiedelmét és gyakorlatát Nagy Rózsa ismertette a Baranya vármegyei Nagyvátyról. „Ha hosszú ideig élet-halál közt lebegő nagy beteg van a háznál, a családtagok szeretnék már, ha a beteg állapota jobbra vagy balra fordulna. Egyrészt, hogy ne szenvedjen annyit a beteg, másrészt, hogy ők is tudják, mire készüljenek. Ilyen esetben különböző eljárással próbálják megállapítani, merre fordul a beteg sorsa. Van olyan növény, mely elválasztja, életben marad-e a beteg, vagy sem. Ez a halálválasztó fű a cípör. Leveleit megfőzik. Ha főzés közben a levél zöld marad, meggyógyul a beteg, ha megsárgul, meghal. Mindkét esetben megfürösztik ebben a vízben a haldokló beteget, hogy hamarosan meggyógyuljon, illetőleg meghaljon” (Nagy 1942: 283–4). Nagyvátyon cípör ‘martilapu (Tussilago farfara)’ (Nagy 1942: 305; cíper címszó alatt: ÚMTsz. 1: 708).

Halálválasztó fű, azaz cípör

A moldvai magyaroknál, legalábbis egy csoportjuknál (Lészped, Magyarfalu, Somoska) a halálválasztó fű az élőhalófű ‘édesgyökerű páfrány (Polypodium vulgare)’. „Neve arra utal, hogy főzete eldönti a beteg gyermek sorsát, azt, hogy életben marad vagy nem: Az élőhalófű arra való vót, hogy aki beteg vót, hosszas beteg, azt megfőzték neki, megferesztették, s ha a párája kiment az ajtón, akkor meghalt, s ha siringett (= forgott) a házban, akkor nem halt meg. Az megválasztotta, hogy él-e, vagy hal (Somoska)” (MMTnySz. I/1. 209; a somoskai adatot közölte Bosnyák 1980: 146). Ezt az élőhalófüvet (élőhalófí) Halászné Zelnik Katalin is említette ugyancsak Lészpedről és Gajcsána-Magyarfaluból. Utóbbi helységben ezt közölték róla: „Nagyon beteg volt az ëgyik gyerëkëm, ëgy öreg komámasszony monta. Ásd ki te fiam az élőhaló fí gyökerit, főzd mëg te fiam, s füröszd mëg a gyerëkët. Ha élni való él, ha mëghalni mëghal” (Halászné 1987: 9).

A ritmus csak szolga
Szolgálat a dolga!
Ez a versszerzés titka,
Melyet, aki tudna, ritka.

Mennyi magyar vértől pirult Márs oltára, 
Hogy hazánk ne jutna mások birtokára?
Elődink, felkelvén gyakran oltalmára,
Százezrenként dőltek ellenség kardjára.

Eredj már; s kérd te is mennyei atyánkat,    
Szánja meg már egyszer veszni-tért hazánkat!

A hazáért élni, szenvedni s jót tenni,
Ügye mellett önként s bátran bajra menni,
Kárt, veszélyt, rabságot érte fel sem venni,
S minden áldozatra mindenha kész lenni:  
Barátom! oly dolgok, melyek az embernek
Dicsőség mezején oszlopot emelnek,
S melyekért (bár, míg élsz, sokan nem kedvelnek)
A jók sírodban is áldanak, tisztelnek.

A világ nyelveiben az állatnevek rendszere egyrészt a tudományos osztályozáshoz hasonló népi sémákon alapul, másrészt viszont e szók viselkedését olykor különleges mechanizmusok is szabályozzák. Az alábbiakban egy érdekes magyar nyelvjárási jelenségre mutatok rá, hangsúlyozva azonban, hogy a kielemezhető rovarnévosztály önkényes, pontosabb megfelelése a tudományos rendszerrel nincs. Az nem különösebben meglepő, hogy egyes dunántúli nyelvjárásokban a legfeljebb pár tucat népi rovarnévből öt l-re végződik, a hangyál és szul változatok megjelenése azonban magyarázatot igényel, s ezt tágabb összefüggésben érdemes vizsgálni.

Az állatneveket, esetleg bizonyos típusaikat számos, névszói osztályokat ismerő nyelv külön kezeli, s ennek a jelenségnek még a magyarban is vannak – nem túl jelentős nyomai. A sémi nyelvekben bizonyos állatosztályokat jelölő szavakat meghatározott gyöktípus jellemez. Ezekben a nyelvekben, így az arabban, bizonyos állatok nevei úgy alakultak ki, hogy az eredeti afroázsiai (sémi-hámi) két mássalhangzós gyökök egy harmadik, jelentést hordozó determináns mássalhangzóval, az „állatságra”, pontosabban zsákmányolt vagy káros állat jellegre utaló b-vel egészültek ki. A b tehát az erre – mint harmadik gyökmássalhangzóra – végződő állatnevekben valamiféle állatnévképző szerepet tölt be. Hasonló módon, de más képzőkkel jöttek létre egyes hasznos állatok elnevezései. A gyöktípusokat részben az egyes sémi nyelvek belső rekonstrukciójával, részben az afroázsiai nyelvek összehasonlításával vizsgálják. A jelenségre példa az arab kalb ’kutya’ (eredetileg ’vadkutya’) és dubb ’medve’ (Diakonoff 1970: 461, Iványi 1999). Számos sémi nyelvben, főleg az arabban, az is kimutatható, hogy azok a gyökök, amelyekben két közös mássalhangzó van, jelentésbeli hasonlóságot is mutatnak (Iványi 1999).

Hangyál

Jelentős részben a sémi gyökök mintájára a XIX. század közepének magyar etimologizálását jellemezte valamiféle dilettáns, látványos összefüggésekre rámutatni igyekvő, máig ható gyökelmélet (újabb kritikája: Nádasdy 2020: 152–163), amely tulajdonképpen a később tudományosan is művelt belső rekonstrukció (erről például: Austerlitz 1992, Fox 1995: 185–216) elfajult változatának tekinthető. A dilettánsok munkálkodása azonban hátráltatja a feltárt tényleges összefüggések elfogadtatását. Az általában a mássalhangzókra összpontosító gyökelméleti elképzelésekkel rokon, és szintén csak kuriózumképpen említhető, hogy Bugát Pál szerint a magyarban a halnevek képzője a szóvégi a hang (nála még betű, „Formativum piscium litera a est”, példái: viza, potyka, csuka, harcsa, galócza, „természettudományi szóhalmazának” Ajakhal szócikke, 1843: 6). Így ajakhal helyett ajkócza elnevezést javasolt (1843: 6), lanthal helyett lanta elnevezést (1843: 271), májhal helyett mája elnevezést (1843: 202), orsóhal helyett orsa elnevezést (1843: 321), szatyinghal helyett szatyinga elnevezést (1843: 395). A magyarban azonban nincs halnévképző, még csak sajátos halnévelem sincs. A halneveket Bugát a több figyelemre méltó, nyelvújító javaslatot is tevő könyvében nem is javította ki következetesen.

A magyar állatnevek legfeltűnőbb hangtani, de rendszert nem alkotó különlegessége szókezdő mássalhangzóik tekintetében mutatkozik, ilyen a tyúk szókezdő ty- hangja (e szónak ezzel párhuzamosan több variánsa is van, például tyúk ~ tik, analógia a lyuk ~ lik), valamint a tücsök szókezdője (több változattal, például prücsök, de van bilabiális tremulánssal kezdődő változata is).

A magyar nyelv történészei az állatnevek ténylegesen létező külön képzőit elsősorban kicsinyítő képzőként tartják számon. Jellegzetesen ilyen -ka/-ke képzős vagy legalábbis ilyennek felfogott a korai ómagyar csirke, róka, a vitatott eredetű kecske, szarka, macska (két szláv jövevényszó), fecske, cinke, lepke (Szegfű 1991: 243), majd a szláv jövevényszó birka, csóka és póka ‘pulyka’, továbbá a sáska, a potyka ‘ponty’ stb. A kicsinyítő-becéző képzősnek felfogott, állatnevekre jellemző szócsoport eltérő eredetű tagokból áll. Az állatnévképzés már régen nem produktív, a kicsinyítés-becézés azonban igen. Az ugyancsak kicsinyítőként számon tartott egykori -t képző több állatnévben is előfordul: evet, menyét, nyest, nyuszt, pegyvet, sőt fajt (a fajd szó korai változata; Szegfű 1991: 243), ráadásul talán ide sorolható például a fürj (eredetileg für) szó Dunántúlon előforduló fürt változata is (ÚMTsz. 2: 562). Ugyancsak képzőt tartalmazhat külön a szárcsa és a vércse, külön a pacsirta, külön a nyúl és a sül (Szegfű 1991: 203, 243–4).

Mindenesetre az állatneveket is érintő kicsinyítő képzőknek a magyarban régen sokkal gazdagabb rendszere létezett. Vértes O. András mutatott rá az érzelmi világ szegényedése, sivárodása és a kicsinyítő képzők eltűnése között összefüggésre, ami kétféleképpen is érthető: egyrészt a kicsinyítők egykori gazdag rendszere tűnt el, másrészt a még egyáltalán meglevők használati köre szűkült (Vértes 1986: 151–2).

Az újabban terjedő, tipikusan két szótagú szavakat előállító, kicsinyítő -i képzőt legutóbb Nádasdy Ádám tárgyalta (2020: 67–68). Az -i Nádasdy kifejezésével „agresszívan csonkoló”, mert a szóból csak az első szótagot őrzi meg és a második szótag elején álló mássalhangzókból egyet-kettőt, a többi részt törli. Nem kíméli az állatneveket sem. Nem különösebben jellemző, de rovarnévvel is előfordulhat, ilyen a szunyi ‘szúnyog’ (Parapatics 2008: 110). Az -i képző terjedését szokás a dajkanyelvből is származtatni (például Nádasdy 2020), de az is figyelemre méltó, hogy mennyire népszerű volt a XX. század első harmadának tolvajnyelvében is (Szirmay 1924).

A szúnyog újabban már "szunyi"

Miként egyes -ka/-ke végződésű jövevényszók kicsinyítősként lettek felfogva, és így illeszkedtek be a magyar morfológiába, sok jövevényszó, különösen két szótagosak átvételénél is megjelenik az -i képző, így ezek kicsinyítős értelmezést nyernek. Ilyen például a purszli és eredetibb alakváltozata, a purcli ‘bukógalamb, röptében bukfencező galamb’ (< német Purzel ‘bukfenc’, MTsz 2: 229–230, ÚMTsz. 4: 629), továbbá az ugyancsak német jövevényszó ruszni és alakváltozata a ruszli ‘csótány, svábbogár’, amely urbánus jellegzetesség ugyan, de egyes nyelvjárásokban is megvan. Volt nyelvjárási keszi ‘csótány, svábbogár’ is (Nógrád, MTsz. 1: 1116). A XX. századi magyar tolvajnyelvben a kimli és a zsuhi egyaránt ‘tetű’ jelentésű volt (Szirmay 1924: 31, 50), az utóbbi cigány jövevényszó (< oláh cigány žuv ‘tetű’; később valamely más cigány nyelvből a džuv változat átvétele a szélesebb körben is elterjedt dzsuva ‘tetű’). A magyarban azonban a kicsinyítő -i képzős, két szótagú szavak nem alkotnak rovarnévosztályt.

A főleg egyes nyelvjárásokban létező, keresztnevekről vett rovarneveket Takács Judit rendszerezte (2001: 163). Ezek közül világszerte a katicabogár neveit tanulmányozták legtöbbet (például Kiss & Bató 2012: 78–79, Kicsi 2015: 104–6), de a bodobács elnevezései is figyelemre méltóak (például Kiss & Bató 2012: 29). Kovács Antal a Felső-Szigetközből említette, hogy a futkorászó természetű bodobács néhol a falu bolondjáról lett elnevezve, s ez a falunként és koronként váltakozó, aktuális megnevezés olykor rögzült (1987: 55). A poloska népi elnevezései között is megvolt Bencéről a büdösbence, Mártonról a büdösmárton, büdösmarci, Pálról a pocokpál, Annáról a büdöspanna, büdöspanni, Margitról a büdösmargit, margitbogár (Fercsik & Raátz 2009 és a forrásul szolgáló ÚMTsz. adatai).

Rendkívüli jelenség, sajátos szóvégi rovarnévelemre utal a magyarban, egyes dunántúli vidékeken a hangya szó hangyál, a szú szó szul változata, amely jelenséggel párhuzamos a nyelvjárási l-ezés (ly helyett l, például folyó és gólya helyett foló és góla), s ez érinti a bögöly, a moly és a métely szók szóvégi mássalhangzójának depalatalizációját is (bögöl, mol és métöl). Nem egyeznek azonban a nyelvjáráskutatók által megállapított nyelvjáráscsoportok határaival se a hangyál, se a szul alakváltozatok megjelenésének, se a ly depalatalizációjának határai. (Utóbbi határairól: Kálmán 1977: 70, 72.) Mindhárom jelenség egyértelműen jellemző azonban az úgynevezett nyugati nyelvjárástípusra avagy nyugat-dunántúli nyelvjárásterületre.

Mind a hangya, mind a szú alternáló rovarnév. A hangya ~ hangyát a tővégi időtartamot váltakoztató névszótöveket képviseli, a szú ~ szuvat időtartam-váltakoztató, v-s változtató névszótöveket, s utóbbihoz hasonló alternációt mutat az állatnevek körében a nyű és a fú.

Szú vagy szul

A hangya szó nyelvjárási hangyál alakváltozata a szú szó szul alakváltozatával általában együttesen fordul elő. Ezek az alakváltozatok általában egyes dunántúli (azon belül főleg nyugati) nyelvjárásokra jellemzőek, de akadnak szórványos székely adatok is: hangyál (MTsz. 1: 803, ÚMTsz. 2: 843, Kiss 1979: 40, Markó 1981: 108, Kovács 1987: 54, Várkonyi 1988: 92, Ábrahám 1991: 65, Balogh 2004: 75), szul (MTsz. 2: 606, ÚMTsz. 5: 230, Kiss 1979: 68, Markó 1981: 243, Kovács 1987: 58, Várkonyi 1988: 215, Ábrahám 1991: 102, Balogh 2004: 151, a Magyar Nyelvjárások Atlaszának 974. kérdése, Kiss & Bató: 2012: 137–8). A két szóban a szóvégi -l talán ősi képző (közelebbről denominális névszóképző; a hangyál esetében ez valószínűleg véletlenül egyes finnugor, mégpedig permi nyelvekkel is közös), talán inetimologikus betoldás (mint az r a nyárs, nyers, hárs, birs szókban), de megjelenése mindenképpen önkényes. Hasonlóan inetimologikus l és r megjelenésére példa népi rovarnévben, hogy a Magyar Nyelvjárások Atlaszában, a XX. század közepe e nagy méretű, elsősorban tájszókat felmérő vállalkozásában a bögöly szóra rákérdezve (642. kérdés) a pőcsik szó plőcsik és précsik változatait is regisztrálták (Kiss & Bató 2012: 31). A pőcsik nem dunántúli, hanem tiszántúli tájszó, főleg az úgynevezett északkeleti nyelvjáráscsoportra, nyelvterületre jellemző szó.

A fő változat és köznyelvi hangya (1313) és szú (1395 körül) mellett megjelent hangyál 1650-től, szul 1405 utántól adatolható, s volt hangyály (Nyugat-Dunántúl, MTsz. 1: 803) és szuly változatuk is. A szuj és szúj változat viszonylag gyakori (a Magyar Nyelvjárások Atlaszának 974. kérdése, Kiss & Bató 2012: 137, ÚMTsz. 5: 229–230), a *hangyáj változatot nem regisztrálták. A Schlägli Szójegyzékben (1405 körül), ahol a zul ‘szú” megjelent (Gl. 666), még hanga ‘hangya’ található (Gl. 300), s ugyanitt volt mol ‘moly’ is (Gl. 500). A hangyály és a szuly vagy eredetibb változatok, és a szóvégi -ly depalatalizációja egyes dunántúli nyelvjárásokban már későbbi fejlemény, vagy a Dunántúl egyes részein a később említendő, analógiát felmutató bögöly, moly és métely szók, egyéb ly-re végződő állatnevek megfelelőinek szóvégi mássalhangzója is eleve -l volt.

A hangyál és a szul mellett lényegesen ritkább, egyértelműen csak dunántúli jelenség a bögöly szó bögöl alakváltozata (ÚMTsz. 1: 581, Kovács 1987: 52, Ábrahám 1991: 48; a Felső-Szigetközben volt bögű alakváltozat is), a moly szó mol (a Felső-Szigetközben mól, móllepke) változata (ÚMTsz. 3:1295, Markó 1981: 184, Kovács 1987: 56, Várkonyi 1988: 162, Balogh 2004: 120, itt molpille változatban), a métely ‘laposféreg’, helyenként ‘rovarféleség, bagócs’ métöl alakváltozata. Ez utóbbi szintén szórványosan a Dunántúlon fordul elő (ÚMTsz. 3: 1251, Kovács 1987: 52), de már a Felső-Szigetközben az egyik alakváltozat métű (Kovács 1987: 51–52). A hangya és a szú finnugor kori szavak. A török jövevényszó bögöly, a szláv jövevényszó moly és a déli szláv jövevényszó métely szóvégi -ly hangja depalatalizálódott az említett alakváltozatokban.

A hangya és a szú a viszonylag csekély számú köznyelvi és az egész magyar nyelvterületen elterjedt rovarnév közé tartozik. Ami a Dunántúlról ez idáig regisztrált rovarnevek számát illeti, Kovács Antal kivételesen igényes gyűjtése a Felső-Szigetközből az ízeltlábúak (köztük főleg a rovarok) köréből 40 szócikkben még több taxont ismertetett (1987: 51–58; újabb gyűjtések révén ez a szám valószínűleg emelkedni fog, Ulicsni 2013). Azonban csak az említett öt, l-re végződő alakváltozat (hangyál, szul, bögöl, mol, métöl) alkotja a sajátos dunántúli rovarnévosztályt (például nincs *bolhál vagy *bóhál, pedig a bolha korai szláv jövevényszó), amely meglehetősen önkényesen alakult ki, pontosabb megfelelése a tudományos rendszerrel nincs. Ráadásul a métöl elsősorban nem is rovart jelöl, hanem jelentése főleg ‘laposféreg’. Az öt közül három szó (szul, mol, métöl) jelöl kártékony fúróállatot, a vérszívó bögöly is fájdalmasan szúr, a hangya népi megítélése azonban árnyaltabb (Szendrey 1936). A hangadás elsősorban a bögölyre jellemző, a métű, métöl legalábbis a Felső-Szigetközben jelölhet dongó bagócsféleséget is (Kovács 1987: 52), viszont már csak alaposabban odafigyelve ismerhető fel, hogy a szú perceg, még alaposabb megfigyelés, hogy a hangya kopog. Az öt rovarféleséget szűkítve, a hangyának és a szúnak sincs olyan közös vonása, ami kielégítően magyarázná a megnevezésükkor külön képzővel való kiemelést.

A hangyál és szul változatokban betoldott l tehát önkényes, de a bögöl, mol és métöl helyi változatok szóvégi mássalhangzójának depalatalizációjával nemcsak a szinkrón rendszerben függ össze. A feltehetően eredetibb hangyály és szuly változatok talán csak a már jövevényszóként meglevő bögöly, valamint a honfoglalás utáni jövevényszó moly (1395 körül) és métely (1470) hatására jöttek létre. Közvetlenül hangyál és szul változatok létrejöttével számolva, ezeket is megelőzhette az analóg szavak depalatalizált szóvégű helyi változatainak (bögöl, mol, métel) átvétele.

Bögöly vagy bögöl

A dunántúli, szóvégi -ly depalatalizációja több szót (például király helyett királ), így madárneveket is érint: fogoly helyett a szórványosan megjelenő fogol; harkály és seregély helyett különböző, már -l szóvégű madárnévrendszert nem alkotó változatok. Például a seregély megfelelője Kiskanizsán seregény (Markó 1981: 225), Bükön sergíl (Balogh 2004: 142), a Felső-Szigetközben seregíl és seregé (Kovács 1987: 84). A sirály szót a Dunántúlról népi madárnévként nem közölték. A tiszántúli nyelvjárásokra jellemző nadály szó nadál változatban előfordul a Felső-Szigetközben, de itt is csak ritkán (Kovács 1987: 51). Ezen állat megnevezése a Nyugat-Dunántúlon jellegzetesen pijóka (például Markó 1981: 207) vagy pijóca (például Kovács 1987: 51). A bagócsok lárváját jelölő imely népi névként nem dunántúli tájszó (ÚMTsz. 2: 1077).

Mindenesetre a dunántúli l rovarnévelem különleges. Rovarnévelemként talán b jelentkezése lett volna inkább várható, ha ez a hang inetimologikus betoldásként egyáltalán megjelenne. A magyar köznyelvi bogár valószínűleg a hangutánzó búg ige származéka, ennek analógiája a későbbi, székely nyelvjárási hangutánzó nomenverbum burung ’dong, dongva röpül (a cserebogár); bogár, különösen cserebogár’, de számos nyelv ’bogár’ jelentésű szói tartalmaznak hasonló szókezdőt (például angol beetle, bug, dán bílle, norvég bille, izlandi bjalla, szerbhorvát buba, bolgár brəmbar, török böcek), s hasonló még többek között a vietnami bọ, amely rovar-, féregnevek prefixuma.

Irodalom

• Ábrahám Imre: Nyúl község nyelvkincse. Bp.: Magyar Nyelvtudományi Társaság 1991.
• Austerlitz, Robert: Nyelvek és kultúrák Eurázsiában. Válogatott tanulmányok. Válogatta, szerkesztette és fordította: Simoncsics Péter. Bp.: Tankönyvkiadó 1992.
• Balogh Lajos: Büki tájszótár. Szombathely: Vasi Szemle 2004.
• Bugát Pál: Természettudományi szóhalmaz. Buda: Magyar Királyi Egyetem 1843.
• Diakonoff, I. M.: „Problems of root structure in Proto-Semitic.” Archiv Arientalní 38(1970)453–480.
• Fercsik Erzsébet & Raátz Judit: Keresztnevek enciklopédiája. A leggyakoribb női és férfinevek. Bp.: Tinta 2009.
• Fox, Anthony: Linguistic Reconstruction. An Introduction to Theory and Method. Oxford: Oxford University Press 1995.
• Gl. Berrár Jolán & Károly Sándor, szerk., Régi magyar glosszárium. Szótárak, szójegyzékek és glosszák egyesített szótára. Budapest: Akadémiai 1984.
• Iványi Tamás: „Sémi-hámi nyelvek.” In: Fodor István, szerk.: A világ nyelvei. Bp.: Akadémiai 1999: 1234.
• Kálmán Béla: Nyelvjárásaink. Bp.: Tankönyvkiadó 19774.
• Kiss Gábor & Bató Margit: Tájszavak. A magyar nyelvjárások atlaszának szavai, szóalakjai. Bp.: Tinta 2012.
• Kiss Jenő: Mihályi tájszótár (Rábaköz). Bp.: Akadémiai 1979.
• Kovács Antal: „Járok-kelek gyöngyharmaton...” Növény- és állatnevek a Felső-Szigetköz tájnyelvében. Mosonmagyaróvár: Hazafias Népfront városi bizottsága, Mosonmagyaróvári Múzeumbarátok Egylete 1987.
• Markó Imre Lehel: Kiskanizsai szótár. Bp.: Akadémiai 1981.
• MTsz. Szinnyei József: Magyar tájszótár. Bp.: Hornyánszky 1: A–Ny 1893, 2: O–Zs 1901.
• Nádasdy Ádám: Milyen nyelv a magyar? Bp.: Corvina 2020.
• Parapatics Andrea: Szlengszótár. A mai magyar szleng 2000 szava és kifejezése fogalomköri szinonimamutatóval. Bp.: Tinta 2008.
• Szegfű Mária: „A névszóképzés.” In: Benkő Loránd, szerk.: A magyar nyelv történeti nyelvtana. I. kötet. A korai ómagyar kor és előzményei. Bp.: Akadémiai Kiadó 1991: 188–258.
• Szendrey Zsigmond: „Hangya a magyar néphitben.” Ethnographia – Népélet 47(1936)4: 318–9.
• Szirmay István: A magyar tolvajnyelv szótára. Bp.: Béta Irodalmi Rt. 1924.
• Takács Judit: Keresztnévből származó állatnevek. Magyar Nyelvjárások 39(2001)159–164.
• Ulicsni Viktor: Folk knowledge of invertebrate species in Central Europe. Poszter. 36th Annual Meeting of the Society of Ethnobiology "Climate Change and Ethnobiology”. University of North Texas in Denton, Texas, May 15–18 2013.
• ÚMTsz. B. Lőrinczy Éva, szerk.: Új magyar tájszótár. Bp.: Akadémiai 1: A–D 1979, 2: E–J 1988, 3: K–M 1992, 4: N–S 2002, 5: Sz–Zs 2010.
• Várkonyi Imre: Büssüi tájszótár. Bp.: Akadémiai 1988.
• Vértes O. András: „Érzelmi világunk és a nyelv történeti változásának kölcsönhatása.” Magyar Nyelv 82(1986)1: 11–29, 2: 151–162, 3: 288–300.

Kicsi Sándor András

A személyneveket általában köznevekre szokás visszavezetni. Ellenkező irányban, a keresztnevek egy része a nyelvhasználat során közszóvá válhat. Megtörténhet a köznevesülés minden alaki változtatás nélkül (ebben az esetben a poliszémia egy esete jön létre), de kaphat a köznevesült keresztnév valamilyen toldalékot, esetleg összetett szó elő- vagy utótagjaként válhat köznévvé. Közszóként leggyakrabban valamilyen emberi jellegzetességet, tulajdonságot jelölnek, de előfordulnak állatok, növények, tárgyak neveként vagy egyéb jelentésben is. (A köznevesülésről: Hajdú 2003: 71–82, külön a keresztnévből származó állatnevekről: Takács 2001, Hajdú 2003: 74.) Az alábbiakban – némi kitekintés után – a magyarban, a nyelvjárásokban keresztnévből lett madárneveket mutatom be, különös tekintettel a rejtett hangutánzásra. Keresztnévnek madárnévvel való véletlen egybeesésére is hozok példát.

Claude Lévi-Strauss hívta fel a figyelmet arra, hogy a francia népnyelv a madaraknak fajuk szerint ad keresztnevet: a veréb (le moineau) Pierrot, a papagáj (le perroquet) Jacquot, a szarka (la pie) Margot, a pinty (le pinson) Guillaume, az ökörszem (le troglodyte) Bertrand vagy Robert, a vízi guvat (le râle d’eau) Gérardine, a kuvik (la chevêche) Claude, az uhu (le grand duc) Hubert, a holló (le corbeau) Colas, a hattyú (le cygne) Godard, s használhatók ilyen kifejezésekben: Il y a trois pierrots sur le balcon ‘Három veréb van az erkélyen’ (1962: 266). Hasonló kifejezésmód az angoloknál is előfordul, akik szintén keresztnevekkel kedveskednek némely madárnak, s így Jenny Wren az ökörszem, Jack Daw a csóka, Tom Tit a kékcinke, Robin Redbreast pedig a vörösbegy neve. Az angol parrot ‘papagáj’ valószínűleg a francia Perrot (régi és nyelvjárási ‘Péterke’, Pierre kicsinyítő képzővel, a köznyelvi Pierrot megfelelője) származéka, amely régebbi nyelvváltozatokban a házikedvencnek tartott madarakat jelölte. Az ugyancsak említett angol jackdaw ‘csóka’ madárnév előtagja azonban nem egyszerűen keresztnév, hanem „rejtetten (közvetve) hangutánzó”, a magyar hangutánzó csóka megfelelője, utótagja pedig germán elem, a német Dohle ‘csóka’ megfelelője. A magyar csóka hangutánzó eredetű ugyan, „de legvalószínűbben valamely szláv nyelv hangutánzó szavát vettük át” (Kiss 1984: 329).

Jack Daw, alias csóka, alias Dohle

Lévi-Strauss idézett művében rámutatott, hogy a madaraknak (és egyéb állatoknak) adott keresztnevek azt tudatják, hogy az illető állat – legalábbis metaforikusan – az emberi társadalom, sőt akár a család része, s a keresztnevekből származó madárnevek rendszert alkotnak („nous conceivons le monde des oiseaux comme une société humaine métaphorique”, 1962: 271). Azt, hogy miért éppen a madarakat nevezik keresztnévvel a franciák, Lévi-Strauss a következőképpen magyarázta: a tipikus madár szabad, kicsinyeit családban neveli, fajtársaival kommunikál, mégpedig az artikulált nyelvet idéző madárhangon (1962: 271).

Isten először nem azt akarja, hogy dicsőségét hirdessük, hanem hogy mi legyünk az Ő dicsősége.

Egyedül érdemesnek ebben az életben a hűséget tartom, amelyben benne van a szeretet.

Gyönyörű a homok világa, valami bibliai van benne. A szelekből mintha az ítélet angyalának harsonája zengene feléd: mennyi népet és kultúrát, mennyi szándékot temetett már maga alá.

A szeretet és a könyörületesség egyetemes törvénye szerint minden ember felebarátunk, és a keresztény világban a társadalmi kapcsolatoknak azóta is ez az alapja.

Érdemes szolgálni, másoknak is örömet szerezni azzal, hogy vagyunk, és szolgálatukra állunk.