Jelen írás részben tudománytörténeti tárgyú (egy mintafeladat angolszász nyelvterületen való páratlan sikerére utal), részben pedig ízelítőt ad a gasztronómia műnyelvéből, illetve a magyar nyelvjárási szókincs néhány apró részletét jellemzi.

Az anyagi kultúra tárgyait, artefaktumait jelölő szók viselkedésének, jelentésének vizsgálatában is gyakran segítenek az élenjáró amerikai nyelvészet eredményei. Az addig elsősorban szociolingvistaként és a nyelvi változások szakértőjeként ismert amerikai William Labov híressé vált kísérleteiben arra keresett választ, hogy angol anyanyelvű adatközlői miként kategorizálják a csészeszerű tárgyakat (1973). Az eredmények azt mutatták, hogy nincs éles határ cup ‘csésze, pohár, serleg’ és bowl ‘tál, csésze’ között, a mug ‘csésze, korsó’ pedig többnyire a cup egyik fajtája. Van ugyan meghatározott eset, amikor egy tárgy egyértelműen cup vagy bowl, de létezik egy átmeneti zóna, ahol a kérdéses tárgy éppúgy lehet cup, mint bowl. Ráadásul ez az átmeneti zóna kontextusonként változhat. Étel kontextusában a csészék inkább mint bowl, kávé vagy tea kontextusában inkább mint cup kategorizálódnak. Virág kontextusában azok a tárgyak, amelyeket egyébként cupnak vagy glassnak neveznek meg, a vase ‘váza’ nevet kapják. Mindenesetre a csészeszerű tárgyak kategorizálását többféle körülmény szabályozza: alak, anyag, minek a fogyasztására szolgál, kiegészíti-e tányérka, csészealj stb.

Cup or bowl? Csésze vagy tál?

Digresszió a glass kapcsán, de a lexikai tipológia szempontjából érdekes, hogy a magyar üveg anyagnév jelentése mellett poliszémiával ‘palack’ jelentésű; hasonló a román sticlă ‘üveg; palack’; ugyanez a helyzet több keleti nyelvben (például perzsa šiše, talis šišə, oszét avg, avgä, gagauz, haladzs šišā, csuvas kĕlenče, mongol šil[en] ‘üveg; palack’). Több európai nyelvben az ‘üveg’ jelentésű szavak azonban poliszémiával ‘pohár’ jelentésűek (angol és norvég glass, holland, dán és svéd glas, német Glas, ír gloine, walesi gwydr, finn lasi, észt klaas, francia verre, albán qelq). Az „európai” és a „keleti” poliszémiatípus különbsége, az oszét párhuzam arra is utalhat, hogy a magyar üveg szó az alánból ‘üveg (mint anyag); palack’ poliszémiával átvétel, s háttere már fejlett, keleti eredetű, honfoglalás kori üvegművesség lehetett (TESz. 3: 1058–59, EtSzt. 890).

Magyarul és számos más nyelven az üveg poliszémiával 'palack' jelentést is fölvett

Labov megfigyeléseit Charles J. Fillmore a keretszemantika megalapozásakor hasznosította (1975: 128), s rájuk amerikai szemantikusok (Lehrer 1974: 82–87, Miller–Johnson-Laird 1976: 226–7, 229, Jackendoff 1983: 85–86, 137, 254), angol szószemantikusok (Leech 1981: 119–120, Aitchison 1987: 46–47, Cruse 2000: 131), kognitív nyelvészek (Taylor 1989: 40–41), az ausztrál „természetes szemantikai metanyelv” (Natural Semantic Metalanguage, NSM) elméletének képviselői (Wierzbicka 1996: 162, Goddard 1998: 226–237), a gradience (nyelvi fokozatosság, lépcsőzetesség) kutatói (Aarts 2007: 69–70) mind elméleti igénnyel reflektáltak, s kísérleteinek rövid, de tanulságos ismertetése nem hiányzik a magyar jelentéstani szakirodalomból sem (Kiefer 1989: 262, 2007: 92–93). Jelentős részben Labov tanulmányára alapozva fejtette ki Kiefer Ferenc, hogy az anyagi kultúra tárgyait jelölő szókat – a színnevekhez hasonlóan – referenciális homályosság (angolul vagueness) és centralitás (tipikalitás) jellemzi, s leírásuk a kognitív szemantika (részben a prototípuselmélet) feladata (2007: 108–110).

Labov megfigyelései, melyek a 20. század utolsó harmadának szemantikájában a prototípuselméletet kiegészítve különös jelentőséget nyertek, jól egyeztethetők magyar példákkal is. A szószemantikában szokás hol az onomasziológiai, hol a szemasziológiai nézőpont helyes voltát hangsúlyozni. Az egyik szemlélet szerint az a lényeges, hogy a dolgoknak nevük van, a másik szerint az, hogy a szóknak jelentésük van. A Petőfi-tál esetében onomasziológiai, a szilke szó bemutatásakor szemasziológiai példával élek. Ugyanis a magyarban is koronként, nyelvjárásonként, a tárgy anyagát, alakját és funkcióját specifikáló kontextusonként változóan dől el, hogy mi számít tálnak, csészének, szilkének.

Szilkék (Bp. Néprajzi Múzeum)

A Labov tanulmányából leszűrt tanulságok alapján frappáns ábrát szerkesztettek, amely egy ötfokozatú, balról jobbra egyre laposodó tárgyakat ábrázoló, egyenes vonalú kontinuumot mutat be a magas vase és a lapos bowl között (Miller–Johnson-Laird 1976: 226, Aitchison 1987: 47; közli még Kiefer 2007: 93). Ahogy a tárgyak kontinuumot alkotnak, úgy az elnevezések is. Ugyanazon dolog megnevezésére több, ebben a vonatkozásban kontinuumot alkotó szó szolgálhat. Másféle kontinuum húzódik egy szó különböző, de összefüggő jelentései között. Szélsőséges esetben előfordulhat, hogy ugyanaz az objektum hol a tál, hol a csésze nevet kapja, mert mindkét szó prototipikus jelöltjétől eltér, s előfordulhat, hogy ugyanaz a név, például a nyelvjárási szilke, egyaránt szerepel ‘levesestál’, ‘bögre’ és ‘fazék’ jelentéssel.

Az angolban az alá- és fölérendeltségi viszonyaikat tekintve legalább három-, inkább négyszintű hierarchiába sorolódik a cup és a bowl: tableware ‘konyhai eszköz’ > (vessel ‘edény’ >) crockery ‘(tálaló) edény (tipikusan cserépből)’ > cup, bowl, az evőeszközneveket már négyszintű hierarchia jellemzi, de kissé bizonytalan a besorolás (Cruse 2000: 181, saját nyelvérzékére alapozva). A magyar szószemantikai szakirodalomban Kiefer Ferenc említette a fölérendelt fogalmakat jelölő hiperonimák és az alárendelt fogalmakat jelölő hiponimák implikációval is jellemezhető viszonyát (2007: 181). A mai magyar köznyelvben a konyhai eszközöknek külön szóval való megnevezésére három- vagy négy-, legfeljebb ötszintes, a magasabb szinteken már bizonytalan hierarchia jellemző: tárgy > (eszköz >) edény > fazék, tárgy > (eszköz >) evőeszköz > kanál > kavéskanál.

Az edény ‘szilárd anyagú üreges tárgy’, általában a háztartásban szükséges kis méretű főző, tartó és tálaló tárgyak közös neve, s jellegzetes funkcióik és anyagaik vannak. A nyelvjárási edény szó további jelentései: ‘szekér; csónak, ladik; szekrény’ (MTsz. 1: 454, ÚMTsz. 2: 13, NMTSz. 202). Érdekesség, hogy az angol vessel szintén ‘edény, hajó, csónak’. A tulajdonképpeni edényfajták nagy része a magyar népi hagyományban cserépből készült (fazék, lábas, kancsó, korsó, bögre, tál, tányér, szilke stb.), ezek egy részét fémedények szorították ki. Különböző nyelvekben a nyelvközösség anyagi kultúráját is tükrözve, különböző módon lexikalizálódnak az edényféleségek. Példa erre a sajátos poliszémiát mutató francia pot (‘edény; fazék; bögre; üveg; csésze, korsó; kancsó; virágcserép’) és az ugyancsak francia bol ‘fületlen ivóedény’, amelyből kávét, kakaót, teát isznak, levest esznek, s nagyjából a füles (egyfülű) magyar bögre megfelelője. A latin edényelnevezések rendszerében a scutella jelentése ‘csésze, tál’ volt. A továbbiakban néhány magyar tálaló edényféleség elnevezését (csésze, tál, szilke) tárgyalom.

Van egy érdekes, cserépből készített Petőfi-relikvia, az úgynevezett „kiskunfélegyházi Petőfi-tál” (mérete alapján legfeljebb „tálacska”, leginkább „öblös tányérocska”), amely 1757-ben készült, s a kiskunfélegyházi Varga család birtokában volt. Ebből evett a gyermek Petőfi Sándor sokszor kocsonyát a kis Varga Erzsébettel, ám csak fénykép és visszaemlékezés maradt róla, gyűjteménybe nem került. Mindenesetre az 1890-es években Varga Erzsébet a kétajtós szekrényből előkerült, agyagból készült, fehér mázas, két tulipánnal díszített tálat úgy emlegette: csésze (Kalla–Ratzky 1997: 47). Ez a megnevezés azért is érdekes, mert a későbbi nyelvhasználattal is egyezően emlegették és a Petőfi Irodalmi Múzeumban el is helyezték az ugyancsak Petőfi-ereklyének számító feketekávés csészéket, csészealjjal, amelyek Arany Jánosék tulajdonában voltak, s amelyekből Petőfi is ivott (Kalla–Ratzky 1997: 91–2). A Petőfi-tál megnevezésekor az is kritérium lehetett, hogy ételt (és nem italt, például kávét) fogyasztottak belőle, s talán az is, hogy egyszerre többen használták (Petőfi és Varga Erzsébet).

A kiskunfélegyházi Petőfi-tál

A köznyelvben a csésze és a tál szók jelentései viszonylag jól elkülönülnek, a gasztronómiai műnyelvben pedig több csésze- és tálféleséget különböztetnek meg. (Az alábbi meghatározásoknál elsősorban az 1980-as évek igényes vendéglátóipari gyakorlatát vettem alapul.) A csésze ‘folyadékok (reggeli italok, levesek) fogyasztására szolgáló, egy- vagy kétfülű ivóedény’. Így van teás-, tejeskávés, csokoládés, (olykor fedővel ellátott) feketéscsésze, valamint erőleves-csésze. A vendéglátásban szoros tartozékuk a talpazatuk méretének megfelelő csészealj. Fül nélküli az egyadagos habcsésze.

A tál ‘az ételek felszolgálásához, kerámiából, fémből vagy tűzálló üvegből készült edényzet’. Ismertebb fajtái: az öblös levesestál (levestopf vagy topf, < német Topf ‘fazék’), a kerek és mély főzelékestál, illetve a timbál, a hal formájához igazodó, keskeny, hosszúkás halastál, az ovális vagy szögletes sültestál (pecsenyéstál, azaz pecsenye tálalására való lapos tál), végül a tészták, kivételes esetekben egyes elő- és húsételek tálalására szolgáló kerektál. A mártások részére speciális, talpas mártáscsésze (a tálak közé sorolt csészeféleség) használatos. A rostonsültek, valamint a sajtok gyakran fatálon kerülnek az asztalra. A hideg ételek, saláták, befőttek, édességek részére lapos vagy mély üvegtálak a legalkalmasabbak. A speciális tálak közül említésre méltó az üvegbetétekkel ellátott, avagy finomkerámia esetén részekre osztott ízelítős tál, az osztrigás és a kaviáros tál, az osztott sültes- és köretestál, valamint a süteményes és gyümölcsös állványok, a kerek vagy ovális gyümölcstálak.

Öblös levesestál

Az úgynevezett római ös vagy römertopf (< német) ‘párolt étel elkészítésére való fedett agyag-, pontosabban cserépedény’. Használat előtt vízben kell áztatni. Mázatlan változatában csak zsír nélküli sütés ajánlott, a mázasban már zsíros étel is készíthető. Az ételek minimális folyadékkal és zsiradékkal készíthetők, így a nyersanyagok jellege jobban megőrződik. Magyarországon az 1980-as években még – hazai készítési helyéről (Sárospatak) – mint pataki tál volt ismert, római tál elnevezése az 1990-es évektől terjedt el.

Római ös

Az említett timbál (< francia timbale ‘üstdob; fémpohár, serleg; sütőforma; pástétom’) ‘fül nélküli, egy- vagy kétfüles, főleg a vendéglátóiparban használatos, főzelékek és köretek tálalására szolgáló fémtál’, de poliszémiával egyben ‘meleg pástétomféleség’ is (más néven nagy tésztakosár vagy régiesen serlegkosár).

A francia casserole ‘nyeles, mély serpenyő’, s az ebben (franciául en casserole) készülő ételek esetében a húst és a különböző adalékanyagokat egyszerre teszik az edénybe, lefedve párolják, és az edényben is tálalják fel az ételt. A casserole inetimologikus -t betoldásával, német nyelvjárásokból (kastról) elterjedve kasztrol néven szerte Közép-Európában használatos edényféleség, gyakran egyszerűen lábos (TESz. 2: 403). A magyar nyelvjárási kasztrol (sok alakváltozattal: kasztron, kaszron stb.) elsősorban ‘nagyméretű, leginkább vasból készült lábas vagy fazék’ (MTsz. 1: 1068, ÚMTSz. 3: 142–3, NMTSz. 424), de meghatározott kontextusban, valószínűleg főzőedényből történő tálaláskor lehetett még – mint alább említem – ‘(leveses)tál’ értelmezése is.

A tál kapcsán ugyancsak külön említést érdemel az egyik funkcióját évszázadokkal ezelőtt elvevő, évszázadok óta közönséges tányér ‘széles peremű, kerek, homorú, a tálnál laposabb és kisebb, evéshez való edény’. A szervírozás a vendéglátásban az ételeknek valahonnan, általában a tálból tányérra történő tálalása, s az étkezés során a fogásokat külön tányérokra szolgálják fel. (A közvetlenül a főzőedényből tányérra tálalás a vendéglátásban nem szokás.) A közös tálalóedényből való étkezést felváltva az egyéni tányérok használata a reneszánsz Itáliából terjedt el, s először csak az elit kultúrában. Ennek megfelelően a magyar tányér szó, de még például a német Teller is olasz eredetű (TESz. 3: 842, EtSzt. 826). A tányérnak is több típusa van, és tulajdonképpen a csészealj is tányér (tányérka). Ami a tányér kiiktatását illeti, a 19. században, Petőfi korában még szokásos lehetett, különösen gyermekek körében a közvetlenül tálból való étkezés.

A szilke majdnem az egész nyelvterületen elterjedt (de csak 1780-tól adatolt, TESz. 3: 754) népnyelvi szó: ‘széles szájú, öblös, füles, jellegzetesen ételhordásra használt cserépedény’. A prototípusra utaló jelentésen kívül – többek között – még ‘levesestál’ jelentése is lehet. A Magyar Nyelvjárások Atlaszában, a 20. század közepe e nagyméretű, tájszókat is felmérő vállalkozásában a 249. kérdés (Mi az, amiben a levest az asztalra teszik?) a tál megnevezéseire kérdezett rá, s a válaszok: kaszron, kasztron, levesestál, levestál, nagytál, szélke, szilke (Kiss–Bató 2012: 139). A szilke a néprajzi szaknyelvben egy meghatározott, kívül és belül mázas cserépedényt jelöl, s tájnyelvi megfelelői rátó, röstölő, rötyke és sirány (István 1982). A nyelvjárási szilke szónak Szinnyei József tájszótárában meglehetősen tágan értelmezett jelentését adta meg: ‘különféle nagyságú és alakú (legtöbbnyire cserép-) edény (fazék, köcsög, csupor, bögre, csésze, kis lábas)’ (MTsz. 2: 561). Ugyancsak tágan értelmezi a szilke szót, és ugyancsak több forrást használ legújabb átfogó tájszótárunk: ‘különféle háztartási célokra használt, különböző méretű és alakú, oldalán kiöblösödő, gömbölyded, hasas cserépedény, amelyben általában ételt tartanak’ (NMTSz. 863). Az Új Magyar Tájszótár nemcsak általános jelentést ad meg, hanem – különböző nyelvjárásokat és talán különböző kontextusokat reprezentálva – olyan külön meghatározásokat is, mint ‘cserépedény’, ‘köcsög’, ‘fazék’, ‘cseréplábas’, ‘bögre’, ‘kancsó’ (ÚMTsz. 5: 167–8).

Külön megemlíthető, hogy a fazekasságáról nevezetes Tasnádon (a Szilágyság és az Érmellék találkozásánál, ma Románia) a szilke ‘ételhordó’. Bura László és Vass Márton leírása szerint: „Különböző méretekben készült. A tejescsuporhoz hasonló, de annál sokkal jobban kiöblösödő, majd (feljebb) hirtelen összeszűkülő edény. Kívül-belül sárgásbarna mázzal vonták be, de volt kívül fehér, fekete vagy kék alapszínű is. Díszítő elemei: egyenes és hullámos vonalak, valamint fenyő és virágmotívumok. Kasornyába tették és úgy hordták benne az ételt a határon dolgozók számára” (Bura–Vass 1991: 22). Kiegészítésképpen megjegyezhető, hogy a tejescsupor itt is hosszúkás formájú, oldalt egy füllel (Bura–Vass 1991: 22).

Tordai szilke a 19. század második feléből (Wikipédia)

Ami a megverselt szilkét illeti, tárgyköltészetünkből nevezetes Sinka István Kék szilke című négy versszakos verse, amelynek második és negyedik versszaka a következő: „Kaszáltunk ott páran / vacsorát is ettünk – / a kis kék szilke is / eltünt, akkor eltünt. // A kis kék szilke meg / száz darabra törött / s emlékek sírnak a / cserepei között” (Linka, szerk., 1987: 88–89).

A szilke kimondottan tájnyelvi megfelelői közül megemlíthető a palóc sirány, tárgytörténetileg ugyancsak szerteágazó jelentésekkel: ‘bögre, csupor, (cserép)fazék’ (MTsz. 2: 402, ÚMTsz. 4: 905, NMTSz. 808). Mind a szilke, mind a sirány esetében általában a szavak használatát szabályozó kritériumok közé tartozik, hogy jelöltjeik cserépből készüljenek; a csupor viszont már nemcsak ‘mázas cserépedény, bögre, fazék’, hanem lehet kimondottan ‘bádogbögre’ is (a Magyar Nyelvjárások Atlaszának 251. kérdése, Kiss–Bató 2012: 31, NMTSz. 170).

Labov megfigyelései végső soron hasznos kiegészítések az ugyancsak az 1970-es évektől szokásos prototípuselmélethez (erről például Taylor 1989, magyarul Kicsi 2007: 11–18, Kiefer 2007: 91–120). Mindkét tárgyalt, szélsőséges eset (a Petőfi-tál és csésze megnevezések egyenértékűsége, a szilke sokféle jelentése) prototípusokra hivatkozva magyarázható. Egyrészt a Petőfi-tál kifejezéssel jelölt tárgy mind a tál, mind a csésze szók prototipikus denotátumától messze esik; másrészt a szilke szó sok, prototipikus jelentésétől merőben eltérő jelentést vett fel.

 Irodalom

• Aarts, Bas 2007. Syntactic Gradience: The Nature of Grammatical Indeterminacy. Oxford University Press.
• Aitchison, Jean 1987. Words in the Mind. An Introduction to the Mental Lexicon. Basil Blackwell, Oxfrod.
• Bura László – Vass Márton 1991. A tasnádi fazekasság. ELTE Magyar Nyelvtörténeti és Nyelvjárási Tanszéke, MTA Nyelvtudományi Intézete, Budapest.
• Cruse, D. Alan 2000. Meaning in Language. An Introduction to Semantics and Pragmatics. Oxford University Press, Oxford.
• EtSzt. Etimológiai szótár. Magyar szavak és toldalékok eredete. Főszerkesztő Zaicz Gábor. Tinta, Budapest 2006.
• Fillmore, Charles J. 1975. An alternative to checklist theories of meaning. Proceedings of the First Annual Meeting of the Berkeley Linguistics Society 123–134.
• Goddard, Cliff 1998. Semantic Analysis. A Practical Introduction. Oxford University Press, Oxford.
• István Erzsébet 1982. szilke. In: Ortutay Gyula, szerk.: Magyar néprajzi lexikon 5.: Szé–Zs. Akadémiai, Budapest 40–41.
• Jackendoff, Ray 1983. Semantics and Cognition. The MIT Press, Cambridge, Mass. and London.
• Kalla Zsuzsa – Ratzky Rita szerk. 1997. Beszélő tárgyak. A Petőfi család relikviái. Petőfi Irodalmi Múzeum, Budapest.
• Kicsi Sándor András 2007. Szószemantika. Tinta, Budapest.
• Kiefer Ferenc 1989. A jelentéskutatás újabb irányzatai. Magyar Nyelv 85/3: 257–271.
• Kiefer Ferenc 2007. Jelentéselmélet. Corvina, Budapest 2. kiadás.
• Kiss Gábor – Bató Margit 2012. Tájszavak. A magyar nyelvjárások atlaszának szavai, szóalakjai. Tinta, Budapest.
• Labov, William 1973. The boundaries of words and their meanings. In: Charles-James N. Bailey – Roger W. Shuy, eds.: New Ways of Analyzing Variation in English. Georgetown University Press, Washington, D. C. 340–373. (Újra megjelent itt: Bas Aarts – David Denison – Evelien Keizer – Gergana Popova, eds.: Fuzzy Grammar. A Reader. Oxford University Press 2004: 67–89.)
• Leech, Geoffrey 1981. Semantics. The Study of Meaning. Penguin, Harmondsworth, 2. kiadás
• Lehrer, Adrienne 1974. Semantic Fields and Lexical Structure. North-Holland, Amsterdam & London.
• Linka Ágnes, szerk. 1987. Sárga ernyő. Versek tárgyakról. Móra, Budapest.
• Miller, George A. – Philip N. Johnson-Laird 1976. Language and Perception. Cambridge University Press, Cambridge – London – Melbourne.
• MTsz. Szinnyei József: Magyar tájszótár. Hornyánszky, Budapest 1: A–Ny 1893, 2: O–Zs 1901.
• NMTSz. Kiss Gábor, szerk.: Nagy magyar tájszótár. Tinta, Budapest 2019.
• Taylor, John R. 1989. Linguistic Categorization. Prototypes in Linguistic Theory. Clarendon, Oxford.
• TESz. A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára 1–4. Főszerkesztő Benkő Loránd. Akadémiai, Budapest 1967–1984.
• ÚMTsz. B. Lőrinczy Éva, szerk.: Új magyar tájszótár. Akadémiai, Budapest 1: A–D 1979, 2: E–J 1988, 3: K–M 1992, 4: N–S 2002, 5: Sz–Zs 2010.
• Wierzbicka, Anna 1996. Semantics. Primes and Universals. Oxford University Press, Oxford – New York.

Kicsi Sándor András