Megjelent: Magyarország 1983/47: 22. o.

Nemrégiben egy szerzőgárda Grétsy László vezetésével arra vállalkozott, hogy — az eddigi részmunkálatokra, a magyar és a külföldi szakirodalomra támaszkodva — a tömegkommunikációs nyelvet, nagyobbrészt annak hangos változatát, a rádióban és a televízióban elhangzó beszédet a maga egészében elemezze, élve a mai nyelvtudomány kínálta lehetőségekkel, a megújult szemantika, szemiotika, kommunikációelmélet, pszicholingvisztika, szövegtan módszereivel. Buda Béla, Huszár Ágnes, Kemény Gábor, Wacha Imre és e sorok írója a tömegkommunikációs élőbeszédet leírt és hangszalagon rögzített, elhangzott műsorok alapján vizsgálja — más-más nézőpontból. A Tömegkommunikációs Kutatóközpont (a továbbiakban TK) kiadványaként Nyelvészet és tömegkommunikáció címmel a jövő évben megjelenő munkájuk főként elméleti kérdésekre keres választ, de az okokat és összefüggéseket kutatva foglalkozik a jelenlegi gyakorlattal, tanácsokat ad a célszerűbb és hatásosabb, a helyesebb és szebb nyelvezet és stílus kialakítására. E tanulmánykötet egyik fejezete a kommunikációt és a tömegkommunikációt a befogadó személy felől mutatja be.

Nem passzív fél

A kommunikációelmélet az üzenetközvetítés, az információcsere általános elmélete. Eredetileg a századunkban fellendülő kibernetika egyik ágaként született, s a kommunikációs folyamatban részt vevő jelekkel és az azokat szabályozó törvények tanulmányozásával foglalkozik. Megalkotói matematikusok, távközlési szakemberek voltak, számukra a kommunikáció információtovábbítást, távközlést, kódolást, dekódolást jelentett. Kutatásaik középpontjában a csatorna, annak hatékonyságát csökkentő zaj és az ezekkel kapcsolatos kérdések álltak.

Az információelmélet eredményeit és módszereit egyre szélesebb körben alkalmazták a nyelvi (és nem nyelvi) kommunikáció kutatásában, az alapviszony, az „adó” és „vevő” közti viszony társadalmi, emberi összefüggéseit vizsgálva. (Például Buda Béla: A közvetlen emberi kommunikáció szabályszerűségei, TK 1974; Józsa Péter: Társadalmi kommunikáció, Tankönyvkiadó, 1974; Horányi Özséb szerk.: Kommunikáció I—II. Közgazdasági és Jogi Kiadó, 1977—1978; Andor Csaba: Jel — Kultúra — Kommunikáció, Gondolat, 1980.) Serkentőleg hatott a kommunikációelmélet a nyelvtudományi vizsgálódásokra is. A nyelvi kommunikáció megfigyelése során kialakított módszerek pedig mintául szolgálhattak a nem nyelvi jelekkel történő üzenetközvetítés kutatása számára.

A mai értelemben vett modern nyelvtudományban — amelynek kezdetét Ferdinand de Saussure eszméinek elterjedésétől szokás számítani — egyre inkább nyilvánvalóvá vált, hogy a nyelv elsődleges és legfontosabb funkciója az emberek közötti érintkezés és kooperáció lehetővé tétele. Ennek kerete pedig a kommunikáció, mégpedig a közlés szónál tágabb, két fél egymással való érintkezése értelmében. (Persze nem csupán a kommunikációelmélet irányította a figyelmet az élő nyelvre, hiszen a nyelvtudomány más tudományágaikkal összefonódva fejlődik ma is.)

A kommunikációelmélet úgynevezett segédcsatornás modellje alkalmas a beszédbeli kommunikáció jellemzésére. Itt az információ körpályán mozog adótól adóig. A két kommunikáló fél állandó kapcsolatban van egymással, a vevő a segédcsatornán bármikor — közvetlenül — küldhet jelzést az adónak a kapott információval kapcsolatban. A vevő tehát nem passzív fél, hanem partner, a kommunikáció aktív résztvevője. A szerepek természetesen cserélődhetnek, az adóból bármikor vevő, a vevőből adó lehet a beszélgetés során. A kommunikációelmélet egyik legfontosabb nyelvészeti tanulsága éppen az, hogy a kommunikáció ugyanolyan autonóm és nélkülözhetetlen komponense a második személy, a vevő (decoder, receiver), mint az első személy, az adó (encoder, sender), hiszen a vevő és a csatorna megfelelő működése nélkül az adó nem képes üzenetét továbbítani.

S itt érdemes röviden szólni a hazai nyelvészeti irodalom idevágó — a kommunikációkutatások fellendülését időben megelőző — eredményeiről, illetve arról, hogy a beszédpartner „egyenrangúsodásában” nemcsak a kommunikációelmélet volt a nyelvészek segítségére, hanem — még jóval korábban — a lélektan is. Wundt, a pszichológus és nyelvész, valamint Saussure, a piszchológiailag iskolázott nyelvész ismerték fel, hogy a nyelvi folyamatok vizsgálatához nem elégséges az individuális szemléletű lélektan, hanem ehhez közösségi, társas szemléletű lélektanra van szükség. A társaslélektan módszerét és szempontjait nálunk a nyelvtudományban Gombocz Zoltán alkalmazta elsőként (az elnevezés is tőle származik). Jelentéstanában (1926) már megjelenik a hallgató, a második személy — bár meglehetősen passzív szereplőként — a beszélő, az első személy mellett.

Társas viszonyulás

Gombocz kezdeményezésére — ugyancsak Wundt nyomán — a pszichológiával is foglalkozó, nyelvészetileg is művelt pedagógus, Karácsony Sándor olyan társaslélektani rendszert épített ki, amelyben a nyelvnek mint pszichikai jelenségnek fontos szerepe van (Magyar nyelvtan társaslélektani alapon, 1938). Karácsony pedagógusként ismerte föl, hogy a sajátosan emberi jelenségek mindig legalább két ember relációjában, egymáshoz való kölcsönös viszonyulásában mennék végbe, és a személyiséget ezek a társas relációk teremtik meg. Így nála a nyelv a legalább két ember között az időben elhangzó, a beszédben funkcionáló nyelvet jelentette — a beszéd kísérő körülményeivel együtt. És a beszédpartnerrel, a másik emberrel, aki kulcsfontosságú a kommunikációban, hiszen kérdéseivel, arckifejezésével befolyásolja, irányítja az első személyt, a beszélőt. Amit Karácsony a második személy reakciójáról megállapít, abban már a visszajelzés elvének meglátása rejlik.

De nemcsak a másik ember szerepének fontosságát ismerte fel, hanem azt is, hogy a beszéd voltaképpen cselekvés, az ő szavával: „küzdelem eredménye”, két ember folytonos társas viszonyulása. Ezzel Karácsony a mai értelemben vett beszédaktus-elmélet egyik korai képviselője. (Pléh Csaba: Beszédaktus, kommunikáció, interakció, TK, 1979, illetve Pléh Csaba és Radics Katalin: Beszédaktuselmélet és kommunikációkutatás, Általános Nyelvészeti Tanulmányok, XIV., 1982.)

Bizonyságul, hogy a másik embert nemcsak a nyelvész tartja a kommunikáció kulcsfontosságú résztvevőjének, egy nyelvészetben is tájékozott újságírót idézünk, Ruffy Pétert: „Az ember a nyelvi zártság és határok ellenére is mindig törekedett arra, hogy a másik embert értse, megértse. Megkérdezze. A válaszát várja. Érintkezzék vele. Tudjon róla... Nem tartom túlzásnak az igényt, hogy a másik embert, akit az újságban, a rádióban, a televízióban bemutatunk, meg kell ismerni, s mint valamely rejtélyes zárat, ki kell nyitni” (Jel-Kép, 1983/3).

Elsődleges követelmény

A beszéd közvetlen kommunikáció, két autonóm fél interakciója. Az adó és a vevő folyton viszonyul egymáshoz, az elmondott és hallott információhoz, észrevételét — a közvetlen visszacsatolás révén — bármelyik fél jelezheti a másiknak. Ezzel szemben a tömegkommunikáció közvetett jellegű, a kommunikáló felek közé valamilyen technikai eszköz iktatódik, ez továbbítja az információt. Más a kommunikáló felek egymáshoz való viszonya, és nincs úgy mód a visszajelzésre, mint a közvetlen emberi beszédben. Mindazonáltal a közvetlen kommunikáció kutatásában kialakított megközelítésmódok lényegükben alkalmasak a tömegkommunikáció jelenségeinek és hatásainak a vizsgálatára.

A tömegkommunikációt ugyanis felfoghatjuk szimbolikus közvetlen kommunikációnak, amely elsősorban egyirányúságában és a válaszreakciók jellegében különbözik a közvetlen emberi kommunikációtól. Itt a közléstartalom technikai eszközökkel jut el egyazon időben egymástól nagy távolságban élő emberekhez. Az információkat persze egyének is fogadhatják, egymástól függetlenül. Az így értelmezett tömegkommunikáció második személye az egymással állandó interakcióban levő, egyenrangú társakként cselekvő emberek, az újságolvasók, rádióhallgatók, tévénézők csoportjaiból, rétegeiből áll.

A tömegkommunikáció első személye — a sajtó, a rádió, a televízió — a második személyhez, a közönséghez képest a kommunikációs folyamatban fölényben van. Intenzív formában közölhet információkat, a második személy visszajelzési lehetőségei viszont meglehetősen korlátozottak. Ezért a kommunikációs folyamat sikerét csak az első fél — az adó — igényessége garantálhatja. Ennek a második személy jogainak fokozott tiszteletben tartásában kell megnyilvánulnia: a közlemény tartalmi érdemlegessége, annak gondos és kifogástalan nyelvi megformáltsága elsődleges követelmény. S itt, e ponton kapcsolhatók össze a kommunikációelméleti és a nyelvészeti vizsgálódások.

A kommunikáció sikerét nem csupán a közlemények iránti érdeklődés intenzitásában mérhetjük (olvasottság, nézettségi mutatók), hanem a tömegtájékoztatás által kiváltott társadalmi reakciók pozitív vagy negatív tendenciáiban is.

Heltainé dr. Nagy Erzsébet