Az alábbiakban a holló alakját mutatom be, miképpen szerepel – protestáns szemszögből – a Bibliában, továbbá a szólásokban.

A Bibliában a holló dögevő, és ezért tisztátalan (3Móz 11,15; 5Móz 14,14). Közmondásosan fekete madár: „(Az én szerelmesem) fodor haja fekete, mint a hollónak” (Énekek 5,11). Azt tartották róla, hogy amikor hozzálát egy tetemhez, először a szemét vájja ki (Péld 30,17).

Az Edom elleni ítéletes fenyegetésben olvasható: „Pelikán és sündisznó veszi birtokba, gém és holló tanyázik benne” (Ézs 34,11). Noé az ítéletben elpusztult és éledő földre először hollót bocsátott ki (1Móz 8,7). A tisztátalan holló is Isten szolgája, akár tudja és akarja, akár nem. Például gondoskodott Illés prófétáról Kérit patakjánál (1Kir 16,4–6).

Egy magyar nyelv van, ezt mindnyájan így valljuk. Az alapszókincs és a nyelvtani rendszer minden magyarul beszélő számára lényegében azonos.

Lényegében! De a részletekben azért vannak különbségek. Dunántúli és tiszántúli származású katonák nemegyszer összeverekedtek már azon, hogy a szeder terem-e a fán s az eper a földön, vagy fordítva. S azt is tudjuk: bár legtöbben Sándorékhoz megyünk, a tiszamellékiek egy része Sándorék megy, a tőlük északkeletre lakók Sándoréknál mennek, az északnyugatabbra esők meg Sándornyi.

Napjainkban mindenkit a jövő foglalkoztat. Én most mégis a múltra irányítom figyelmüket.

Csaknem hetven éve, 1948-ban indult meg az a több évtizedes munkálat, amely a magyar nyelvjárások akkori állapotát igyekezett felmérni és rögzíteni. Húsz évre rá, 1968-ban jelent meg A magyar nyelvjárások atlaszának első kötete, 1977-ben az utolsó, a hatodik. Egy-egy térképlapján egy-egy szavunk alapformájának vagy toldalékos alakjának változatait találjuk úgy, ahogy abban a négyszáz faluban ejtették, amelyikben – határainkon innen és túl – az Akadémia Nyelvtudományi Intézetének munkatársai gyűjtőútjaikon hallották és felírták.

Magyar Lívia mikóházi pedagógus leveléből idézem: „Rádióban, televízióban számtalanszor hallani, közéleti személyiségektől is, az evvel, avval kifejezést. Szerintem ezek helyes ragozása így hangzik: ezzel, azzal, mivel itt teljes hasonulásról van szó. Kérem, szíveskedjenek tájékoztatni, hogy elfogadható-e beszédünkben a szónak ilyenfajta használata.”

Abban egyetértünk, hogy az ezzel, azzal forma ugyanannak a törvénynek engedelmeskedik, mint a kézzel, házzal, s persze a képpel, pappal, a késsel, hússal, és minden mássalhangzóra végződő szónak minden -val/vel ragos alakja. S ezt valóban teljes hasonulásnak szoktuk nevezni, minthogy a találkozó mássalhangzókból az elsőnek a hosszú változata alakul ki. Persze ez a teljes hasonulásnak alaktanilag kötött formája, hiszen csak a -val/vel és a -vá/vé toldalékok viselkedésére igaz. A szintén -v kezdetű -va/ve és -ván/vén igenévképzőre a szabály nem áll; az így hangzik: húzva, nézve, kapva, lépve, ásván, vésvén.

Egy – hangjából ítélve fiatal – telefonáló nekem szegezte nemrég a kérdést: miért hallani újabban, időjárás-jelentésekben, egyebütt is a – szerinte szabályos – Győrben alak helyett ezt a formát: Győrött.

Hát igen! Egy újszülött csecsemőnek minden vicc új. A Győrött, Pécsett, Vácott típusú helyhatározói alak valóban ritka, de igen régi. Az a helyhatározói -t, illetőleg hosszú -tt rag van benne, amely egész sor névutónk végén: alatt, fölött, mellett, között. Mindegyikükben felsejlik az al-, föl-, mell-, köz- tő; az egytagú alapszó után előhangzós hosszú -tt toldalékkal.

Egy televíziós interjúból származik ez a félmondat: sikeres pályát mondhat magának. Elolvastattam ezt néhány nem nyelvész ismerősömmel, s közülük – meglepetésemre – egy érezte csak úgy, hogy valami hibázik benne. Mi is itt a hiba? Fordítsuk le így: „a maga pályáját sikeresnek mondhatja”. Vagy: „elmondhatja: pályája sikeres volt”. Akár így, akár úgy: a pálya az övé. De akkor nem magának mondhatja, hanem magáénak. Kimaradt a birtoklásra utaló -é. Ha az én kalapomon nincs szalag, de a Pista kalapján van, akkor nem a Pistán van szalag, hanem a Pistáén.

Kezdjük ezeket az „apróságokat” elhagyogatni. Ilyeneket olvas és hall az ember: „A busz ülése kényelmesebb a vonatnál.” Hogyan vethető össze a busz ülése és a vonat? Sehogy! A busz ülése a vonat ülésénél kényelmesebb; sűrítve: a vonaténál. – Egyszerre két apróság maradt ki ebből a – matematikatanári, de mégiscsak tanári – jelentésből: „Az idei dolgozatok jobbak a tavalyi tanulóknál.” Tehát idén a dolgozatok jobbak, mint tavaly a tanulók! Itt még a birtokviszonyra való egyszerű visszautalás is kevés volna. Ha így javítjuk: „Az idei dolgozatok jobbak a tavalyi tanulókénál”, azt állítanánk: tavaly a sok tanuló egy közös dolgozatót írt. Pedig ki-ki külön írt egyet-egyet. A dolgozatok többségének jelölésére még az -i többesítő jelet is ki kell tenni. Rendbehozva így hangzik tehát: „Az idei dolgozatok jobbak a tavalyi tanulókéinál.”

Egyre többször jut eszembe mostanában egy anekdota a régi hadseregből. A tizedes, estin, az általános hetediket végzi; s kiképzőként, napközben, csillogtatja tudását.

– No, fiam – kérdi a nyári gyakorlatos egyetemistát –, hány foknál forr a víz?
– Jelentem: száz foknál.
– Szamár vagy! Te mondd meg, Horváth! – fordul a másikhoz.
– Jelentem: száz foknál.
– Szamarak vagytok! – válaszol büszkén. – Tanuljátok meg: a víz kilencven foknál forr!
Harmadnap kissé zavartan áll a csoport elé.
– Fiúk – mondja. – Bevallom: tévedtem. A kilencven fok, az a derékszög!

Nos, mi másra gondolhatnék, mikor ismételten ezt hallom: „Meg kell találnunk a legkisebb közös nevezőt.” A matematikai műveltség jó dolog. S ha közös nevezőre jutunk, az is, mert akkor a mennyiségek összemérhetők. De a közös nevező sem nem nagy, sem nem kicsi. Egyszerűen csak közös. A legkisebb közös, az nem a nevező, hanem a többszörös. Például kétharmadnak és egykettednek hat a közös nevezője, mert a háromnak és a kettőnek hat a legkisebb közös többszöröse. – Vagyis hát: a kilencven fok, az a derékszög!

A betegségek olyan rendkívüli állapotok, amelyek eseményszámba mennek, megkülönböztetett figyelmet kapnak. Akárcsak más, hasonlóan problematikus, rendkívüli állapotokkal szemben, a velük szembeni reakció is többféle lehet. Az ellenük való aktív, gyakorlati fellépés mellett (amilyenek általában a gyógyítás legkülönbözőbb műveletei) több olyan attitűd létezik, amelyeket általában az olyan tapasztalati kategóriákkal szemben veszünk fel, amelyek nem egyeznek a normálisról alkotott elképzeléseinkkel. Általában háromféle attitűd felvétele szokás: (1) a tényeknek való hátat fordítás, elhallgatásuk, amikor is a téma tabuvá válik, (2) a tények természetfelettivé nyilvánítása, amit irányukban félelemmel vegyes tisztelet kísér, és (3) a dolgok tréfára vétele. A tényeknek való hátat fordítás és nevetségessé tételük egyaránt a belőlük adódó következmények érvénytelenítésére tett kísérletnek értelmezhetők.

Bár a magyarság betegségekkel szembeni attitűdjei viszonylag csekély figyelmet keltettek tanulmányozóik körében, a velük kapcsolatos, egymással összefüggésben álló tabu és eufemizmus viszonylag jól számon vannak tartva. Annál kevesebb figyelmet kapott a különösen az erdélyi folklórból kimutatható, betegségeket tréfára vevő attitűd.

Aggódva figyelem: szólásaink, hasonlataink, közmondásaink, melyeket eleink „nyelvünk virágaiként” tiszteltek és rögzítettek különféle gyűjteményekben, egyre inkább fogynak, kopnak és torzulnak. Valami rémlik belőlük, de összekeveredve, elveszítve eredeti formájukat, s vele értelmüket is. Nemrégiben ez ütötte meg a fülemet, egy gimnazista leányka szájából: „Másról beszél, mint Deákné.” Szerény figyelmeztetésemre, hogy Deákné a vásznáról volt híres, amelynél nem különb valami-valaki; másról meg Bodóné szokott beszélni, mikor a bor árát kérdik – furcsállkodva s kissé fensőbbségesen utasított rendre: „Hát ki így mondja, ki úgy! Nem mindegy?”

Bizony nem! Annak, hogy – mondjuk „Él, mint Marci Hevesen”, ma már valóban nincs értelme. De van története és hagyománya. Nem mondhatjuk helyette: „Él, mint Jóska Isaszegen”. Mert a nyelvközösségnek egy – bár, sajnos, egyre fogyatkozó – részében az első mégis mond valamit, a második semmit.

A történelemben kivételes, hogy egy kivégzett személy utolsó szavaival utalást tegyen saját nevére, de ez történt Párizs egykor ünnepelt táncosnője, művésznevén Mata Hari, polgárnevén Margaretha Geertruida Zelle esetében.

Valamilyen módon feltehetően a világ valamennyi nyelvében kifejezést nyer az, ami a magyarban a könny és a forrás szók központi jelentése, s ezeknek kifejezésére a világ nyelvei előszeretettel választják a ’szem vize’ és a ’víz szeme’ jelentésű összetételeket.