Tótfalusi István most megjelent, Nyelvészeti ínyencfalatok c. könyve 54 fejezetet tartalmaz. Ínycsiklandozónak három fejezetet közreadunk blogunkon. (Ez a harmadik; az elsőt, amely a nyelvek szépségversenyéről szól, itt találjátok, a másodikat pedig, amely a "magyar" népnév eredetéről, itt.)

Nem a közlekedés vagy az utazás világába készülök elkalauzolni olvasóimat, de néhány jármű azért fel fog bukkanni fejtegetésünk során. A vége felé egy olyan jármű is, amelyhez a magyar embert kitüntető kapcsolat fűzi.

Hadd kezdjem azzal a kérdéssel, hogy magyar szó-e a trén?

Ma bizonyára kevesen gondolják annak, de szinte pontosan száz évvel ezelőtt fordítva állt a helyzet: kevés magyar akadt, aki ne hallott volna a trénkatonákról, akik a trén legénységéhez tartoztak. Mert száz éve az első világháború a közepénél tartott.

A trén pedig a katonáknál a hadtáp szállító részlege volt. Lovas szekerek tízezrei tartoztak ide, amelyek a hadra kelt ármádia ennivalóját, felszerelését és fegyveres munícióját szállították. Szekérhajtók, lógondozók, rakodók és persze a szállítmányt védelmező gyalogos katonák tartoztak ehhez az állományhoz.

A TINTA Könyvkiadó Ékesszólás kiskönyvtára sorozatának népszerű tagja a Küllős Imola és Laza Dominika nevével fémjelzett könyv, a Népi mondókák. E kötet születéséről, a hagyományos paraszti világ és a mondókák kapcsolatáról, a gyermekfolklórról, az anya-gyermek kapcsolatról és sok minden másról beszélgetett a szerzőkkel Cserháthalápy Ferenc, a TINTA Könyvkiadó munkatársa. (Az interjú eredeti megjelenési helye: royalmagazin.hu)

Cserháthalápy Ferenc: Honnan származik a kötet készítésének az ötlete?

Laza Dominika: 2012 júliusában gyakornokként dolgoztam a Tinta Könyvkiadóban, ahol Kiss Gábor, a kiadó vezetője már régóta tervezett megjelentetni egy népi mondókákat tartalmazó kötetet. Én is lelkesedtem az ötlet iránt, így a mondókák gyűjtését és rendszerezését kaptam meg első feladatomul, s végül munkámmal végigkísérhettem a könyv születésének egész folyamatát.

Cs. F.: Honnan gyűjtötték a mondókákat? Elmentek óvodákba, és kikérdezték az óvónőket?

L. D.: Ilyen széles körű kutatásra nem nyílt lehetőségünk. Ehelyett megbízható, már nyomtatásban megjelent forrásmunkákból dolgoztunk, és ezek praktikus, hétköznapokban is használható kivonatát tárjuk most az olvasóközönség elé. Persze a saját élményeim is közrejátszottak a válogatásban, melyik mondókára emlékeztem én is, hogy mondtuk óvodában, iskolában...

Tótfalusi István most megjelent, Nyelvészeti ínyencfalatok c. könyve 54 fejezetet tartalmaz. Ínycsiklandozónak három fejezetet közreadunk blogunkon. (Ez a második, az elsőt, amely a nyelvek szépségversenyéről szól, itt találjátok.)

[...] A nyelvek között van néhány, amelynek egy név is elég, de a legtöbbnek kettő is jutott. Az egyik a saját név, amelyet önmaguk örököltek történetük kezdeteitől, a másik pedig a külső név, amelyet a környező népek adtak nekik, amelyen a világ más-más részein emlegetik őket. A saját és a külső név néha egészen közel áll egymáshoz, néha pedig feltűnően különböznek. [...]

Nekünk, magyaroknak egy saját nevünk van, és lényegében egy külső. Azért mondom, hogy lényegében, mert azok a népek, amelyek a történelmi Magyarországon éltek évszázadokig, természetesen átvették a mi saját nevünket, ha rólunk beszéltek: a magyar a románban Maghiar [magjar], a szerbben és a horvátban mađarski, a szlovákban és a csehben maďarský, ezeknek mind [magyarszki] a kiejtése.

A többi nyelvek viszont mintha összebeszéltek volna, egy ettől egészen eltérő, de egymáshoz nagyjából hasonló megnevezést használnak ránk, mintha mind a latin Hungarus alakot vették volna mintának.

Németül ungarisch, olaszul ungherese a magyar, franciául hongrois, spanyolul, portugálul húngaro, hollandul hongaar, bolgárul ungarszki, svédül, norvégül ungersk, finnül unkarilainen, lengyelül węgier, oroszul vengerszkij – ennyi talán elég mintának. (A két utóbbi szláv alak az elején kissé eltér a többitől, de az ngr mássalhangzócsoport jelzi, hogy ők is ugyanabból a forrásból merítettek.)

A közelmúltban jelent meg Nagy György Magyar-angol közmondásszótár című kötete. Ebből az alkalomból idézzük föl a vele készült interjúnkat, amelyben Kiss Gábor, a Tinta Könyvkiadó igazgató-főszerkesztője kér­dezgette az Egyesült államokban élő szerzőt gyűjtésről, szenvedélyekről és háttérben maradt életéről. (Az interjú eredeti megjelenési helye: olvassbele.com)

Hogy került Albanyba, New York állam fővárosába egy magyar szótáríró?
1963-ban, a stockholmi súlyemelő világbajnokságon voltam a magyar csapat angol és német tolmácsa. A verseny után nem tértem haza, hanem Németországba utaztam, és politikai menedékjogot kértem. Egy évvel később, 1964 júliusában kivándoroltam az Egyesült Államokba.

Még idehaza hogyan került kapcsolatba a nyelvekkel? Egy korábbi beszélgetésből tudjuk, hogy a furcsa nevű Monimpexnél és Metalimpexnél dolgozott három évet. Utána kellett néznem, hogy az első az állami monopoltermékek (dohány, szeszes italok), a másik a fémek külkereskedelmével foglalkozott.
1960-tól ’62-ig a Monimpex borosztályán, majd ’62-től ’63 szeptemberéig a Metalimpexnél voltam angol-német bonyolító. Már középiskolás koromban is a nyelvészet és a nyelvek voltak fő érdeklődési területeim. Autodidakta módon tanultam meg mindkét nyelvet. Annak ellenére, hogy mind angolból, mind németből felsőfokú államvizsgám volt, nem vettek fel az egyetemre (ELTE). Azzal indokolták, hogy „népünk ellenségeinek nem adunk ingyenes felsőoktatást”. Ezért úgy döntöttem, hogy nyugaton próbálok egyetemre jutni.

Tótfalusi István most megjelent, Nyelvészeti ínyencfalatok c. könyve 54 fejezetet tartalmaz. Ínycsiklandozónak három fejezetet közreadunk blogunkon.

Ezt a szépségversenyt nem hirdették meg, mégis majdnem mindenki, tudva vagy tudatlanul, leadja benne a maga szavazatát.

Aki idegen nyelven beszélőket hall, különösen, ha nem vagy alig érti a nyelvüket, bizonyára tetszése vagy nemtetszése szerint fog véleményt mondani róla. Van, aki egyszerűen szépnek vagy csúnyának fogja mondani, más talán meg is indokolja az ítéletét: szép, mert lágy, dallamos, csengő, vagy: csúnya, mert kemény, kopogó, érdes és így tovább.

Kérdezzünk meg több embert, és meglepően eltérő véleményeket fogunk hallani. Egyiknek tetszik az olasz a könnyed, dallamos lejtése miatt, másik meg talán éppen túl sima pergését és csicsergését fogja felróni neki. Van, aki a németet kellemetlenül sziszegőnek, darabosnak érzi, s akad, akinek tetszik férfias keménysége és határozottsága.

Egy gondosan megszerkesztett, 12 gépelt oldalas levelet kaptam néhány hete a budapesti Katona Miklós ny. agrármérnöktől. A levél szerzője – hét fejezetre tagolva írását – napjaink nemkívánatos nyelvhasználati jellegzetességeit, a rádióban vagy a televízióban naponta hallható modorosságait, pongyolaságait gyűjtötte össze, még azt is megjegyezve, hogy mindezek főleg az utóbbi tíz évben terjedtek el. Maga az egész gyűjtemény, úgy, ahogy van, rendkívül érdekes, tanulságos még nyelvész számára is. Olvasásakor menten el is határoztam, hogy annak egyik legsikerültebb részét, azt, amelyben a rendszerváltozás óta eltelt időszaknak szóvirágait, dagályos kifejezéseit állította egymás mellé, mindenképpen bemutatom az Édes anyanyelvünk hallgatóinak, mégpedig levélírónk értékelésével együtt. A példasor, amelynek a beküldő a „Képes beszéd” címet adta, némi rövidítéssel a következő: már látszik az alagút vége; ez csak a jéghegy csúcsa; a torta felosztása; mekkora szelet jut a tortából; az már csak hab a tortán; mennyi jut a nagykalapból; rátett még egy lapáttal; ez is benne van a pakliban; a holdudvarához tartozik; szekértábor; fogyasztói kosár. Most pedig, ahogy ígértem, néhány sor hallgatónk értékeléséből is!

„Szeretem, ha valaki képes megfogalmazni és értelmesen előadni, amit mondani akar. Sajnos, az ún. közszereplők ritkán szereznek nekem ilyen örömet. Gondolom, az olvasás hiánya és az ebből eredő szókincsszegénység az egyik legfőbb oka annak, hogy sokan nem tudnak saját szavakkal színvonalasan és érthetően beszélni, s így kénytelenek a mások által kitalált új kifejezési módokat használni. Ezért van szükségük alagútra, jéghegyre, tortára, kalapra, lapátra, pakli kártyára és még sok egyébre. Akár így van, akár nem, számomra az ilyen divatos beszéd furcsa és indokolatlan.”

A 2013-as Ünnepi Könyvhétre jelent meg Sümegh László Albertfalvi történetek című könyve a TINTA Könyvkiadónál. Ebből az alkalomból kérdezte az írót Cserháthalápy Ferenc, a kiadó munkatársa.

Cserháthalápy Ferenc: Elsőre egy közhelyszerű kérdés. Örül?

Sümegh László: Nagyon. Minden könyvem, apró írásom megjelenésekor különös elégedettséget érzek. Így voltam ezzel egész életemben, egy jól sikerült tanóra vagy előadás szintén mindig örömmel tölt el. A jól végzett munka eredményét jelentette. Jelen esetben persze inkább majd az olvasók döntsék el, hogy jól végeztem-e a munkát.

Cs. F.: Hogy határozná meg a most megjelent könyv műfaját?

S. L.: Eléggé nehéz megmondani, mert riportok, beszélgetések, történetek, kis színesek, anekdoták vegyesen egyaránt vannak a könyvemben. A műfajon nem szoktam gondolkodni, talán legjobban az illik rá, ami a címe: Albertfalvi történetek.

Sokan azt hiszik, hogy a pongyolaság általában bőbeszédűséget, szószátyárságot jelent. Tévednek, akik ezt gondolják. Nemcsak bőbeszédűségből, hanem túlzott szűkszavúságból eredő pongyolaság is van, s éppen a mi rohanó korunkra nagyon is jellemző ez a hibatípus. Persze nagyon körültekintőnek kell lennünk egy-egy ilyen példa megítélésekor. Annak tudatában kell véleményt formálnunk, hogy az effajta egyszerűsítés, szómegtakarítás az élőbeszédben, a társalgási stílusban sokkal otthonosabb, sokkal inkább elfogadható, mint pl. a szaknyelvben vagy valamilyen más nyelvi rétegben. Ami élőszóban esetleg még elfogadható, sőt természetes, az írásban már pongyolaságnak, hanyagságnak számít. Néhány példával mindjárt szemléltetem is az elmondottakat.

Elsőnek egy országos hetilap egyik hirdetését idézem. Íme:

„Elcserélem 3 szobás, központi fűtéses, kertes családi házamat hegyes vidékre betegség miatt.”

Egy épületért egy egész hegyvidéket? Ez így nem volna méltányos ajánlat, márpedig a szövegből ez következik. Mindössze egy szóval lett volna hosszabb a hirdetés, ha a hegyes vidékre helyett azt írja a megszövegező: hegyes vidéken levőre. Ha pedig még ezt is sokallja, választhatta volna akár ezt a formát is: hegyvidékire. Íme, ez még rövidebb is egy szóval a pongyola eredetinél!

Megjelent Hollós János Bevezetés a kommunikációelméletbe című könyvének második kiadása a TINTA Könyvkiadónál az Ékesszólás Kiskönyvtára sorozatban. Ebből az alkalomból Cserháthalápy Ferenc, a kiadó külső munkatársa kérdezte a szerzőt. (Az interjú eredeti megjelenési helye: kultura.hu)

Cserháthalápy Ferenc: Mikor és hol jelent meg a könyv első kiadása?

Hollós János: A Magyar Rádióban 2004-ben Hírek a kommunikációban címmel jelent meg egy könyvem, amely a mostani kiadás előzményének tekinthető. Nem nevezném a két könyvet első és második kiadásnak, mert majd 10 év alatt rengeteg újdonsággal bővült a kommunikációelmélet is és ezzel párhuzamosan a mondanivaló is. Ez most egy olyan területe a világnak, ahol szuperszonikus a fejlődés. Ezt úgy nevezzük, folyamatosan csökken a felezési idő, vagyis az az időintervallum, amely alatt megkétszereződik az emberiség tudása.

Cs. F.: Hogy talált rá a TINTA Könyvkiadóra a könyv kéziratával?

H. J.: A TINTA Könyvkiadóval, ha lehet így fogalmazni, egymásra találtunk. Sok könyvkiadót megkerestem, és nem fogadtak örömmel. Mint megtanultam, 500 oldal alatti könyvekkel nem szívesen foglalkozik manapság senki, bármi is a tartalom. Nem éri meg, nem üzlet. 100 oldalas könyvért csak 1000–1500 forintot lehet kérni, 500 oldalas könyvért pedig minimum 3000 forintot. Mindkettővel ugyanannyi a munka, csak a vastagabb könyvön dupla a haszon. Szegény Freud „A halálösztön és az életösztönök” című műve, amely mindössze 60 oldal, ma nem kerülne a piacra, pedig annak idején megrengette a világot. A TINTA Könyvkiadó Ékesszólás Kiskönyvtára sorozatában viszont kis gyöngyszemek vannak. Itt nyilván nem az eget rengető anyagi haszon a lényeg, sokkal inkább a tartalom. Külön öröm és büszkeség számomra, hogy olyan sorozatban jelenik meg a könyvem, amelyben Grétsy László és Wacha Imre tanár úr is publikált.

Láng Miklóstól, a Gyógyszerészet című lap immár nyugdíjas szerkesztőjétől kaptam azt az érdekes és tanulságos levelet, amelyből idézek is néhány sort. Íme:

„A gyógyszerészek körében szakmai vita zajlik arról, hogy hivatalos használatban elfogadható-e a patikus és a patika szó a gyógyszerész és a gyógyszertár helyett. A vitázók egy része arra hivatkozik, hogy a patika német eredetű s ezért kerülendő szó. Más részüket ez a német eredet egyáltalán nem zavarja. Melyik félnek van igaza?”

Mindjárt a lényeget mondom. Nyelvészetileg, a nyelvi helyesség szempontjából mindegyik idézett szó kifogástalan. A gyógyszerész és a gyógyszertár is, amely a többi gyógy- előtagú szóval együtt a XIX. század első felében született mesterségesen alkotott nyelvújítási szóként, de a patika meg a patikus is, amely nem német, hanem latin – még pontosabban görög alapú latin – szó: a ’raktár, lerakat’ jelentésű latin apotheca továbbélése. Ez a latin szó került bele számos európai nyelvbe: a németbe, az oroszba, a franciába – és a magyarba is. Hangalakja módosult, mégpedig a névelőnek érzett, szó eleji a elhagyása következtében, olyannyira, hogy ez már nem is idegen, hanem jövevényszónak számít nyelvünkben. Nem is csoda, hisz a gyógy- előtagú összetételek alig több mint másfél évszázados életével szemben ez immár bő fél évezrede él a magyarban. Az első patica adat a Schlägli Szójegyzékből való (1400–1410 k.), a patikus pedig már eleve magyar fejlemény. A korábbi patikáros, patikárius és patikás változatokból jött létre a 16–17. században.