Az alábbi írás előadásként a TINTA Könyvkiadó könyvbemutatóján hangzott el 2018. május 29-én, illetve megjelent az olvassbele.com-on is.

Tudom, hogy szótárolvasó mániámmal egy töredék kisebbséghez tartozom, mégis újra meg újra lenyűgöznek a szógyűjtemények, akár egynyelvűek, akár kétnyelvűek. Más kérdés, hogy kedvencem a Rosette-i kő a maga három nyelvű vésetével – és ennek nyomán természetesen a bonbonok, csokoládé- és tejtermékek doboza, csomagolása, ahol szintén össze lehet vetni 6-10 nyelv szókincsét, megfogalmazásait. Rácz János Kutyaszótára ha akarom, kutyaenciklopédia, más szemszögből nyelvtörténeti és etimológiai eszemefuttatások sora, ugyanakkor többnyelvű tematikus szótár is.

Enciklopédia, hiszen a nagyon, kevésbé, alig vagy egyáltalán nem ismert kutya rasszokról pontos leírást kapunk, de még azt is megtudjuk, hogy barátunk játékos-e, hisztis vagy mogorva, ha őriz, akkor be sem enged – vagy éppen bejönni lehet, csak kimenni nem hagy.

Ha most némiképp egyszerűsítjük a képet, hányféle a kutya, Rácz János tálalásából kiderül, hogy ebtartó elődeink cifrázás nélkül csupán kutyának nevezték a körülöttük csaholó vagy hallgatag, rohangáló vagy lapuló jószágot, természetesen a saját nyelvükön. Angolul, németül, japánul, oroszul, törökül, finnül (az különösen nyelvtörő) – szinte minden ismert eurázsiai illetőségű nyelvre hivatkozik.

Midőn (!) a 17-18-19. századi elődünk beavatkozott az ebek szerelmi életébe (hogy ti. ne csak a legerősebb…nek járjon a finom falat…), azt csak célszerűségi szempontok alapján tette. Legyen házőrző, nyájőrző, terelő, vadászt segítő kutya az ember keze (olykor lába) ügyében. A feladatok finomodása azonban speciális igényekre alkalmassá tett munkatársat követelt meg. No, itt kezdődtek a kategorizálások, habár azok is elég fantáziátlanul (mondjuk a mai rengeteg eszünk birtokában).

Mert ugye vannak a vadászebek közt patkányfogók – rattlerek (ratte), retrieverek, ők visszahozzák a lelőtt vadat, levrierek vagyis nyulászok, karcsú agarak: ők szemre hajtanak, de piszok sokáig, szláv jövevényszó ez, aztán a kopók, amelyeknek a nevében ott a kap/kop ige, vagyis elkapja a vadat, a kacsavadászatra vagyis vízi munkára fogott jószágok (pudli), vannak a föld (terra) közelében dolgozó terrierek, meg azok a kis sűrű, földszintes jószágok, akiket (bizony, a kutya: egyéniség, személyiség, tehát: aki – ezt a kutyások tökéletesen tudják) dakszlinak meg tacskónak hívnak, de nevük, a Dachs, vagyis borz származéka. Ja, a tacskó? az még hátrébb megy időben: taxo, tasio latinul szintén borz…

A dakszli (azaz tacskó) elnevezése a német Dachs 'borz' szó származéka

Nyugodtan mondhatom, Rácz János munkáját csak Tótfalusi István minden nyelvre kitekintő, színes, zenés, szélesvásznú nyelvtörténeti munkához merem hasonlítani.

Persze amikor a sokadik vizsla, sokadik terrier vagy sokadik pásztor etimológiáját olvastam, már átugrottam némely részeket, és gyorsan elkezdtem keresni, vajon a legmagyarabbnak mondott fajták neve mit hordoz. Jelenthetem, az is érdekességeket.

A komondor a török quman, vagyis kun szót rejti magában, hihetőleg a kumánok (kunok) hozták magukkal a nyájba észrevehetetlenül beleolvadó fajtát. (De jöjjön csak a farkas, majd észreveszi a különbséget…) Azt sem tudtam, hogy kedves fehér kuvaszunk neve eredetileg keveréket, hitvány korcsot jelentett. A puliról sejtettem, hogy a pudli, másképp uszkár szórokonságából kapta lefordítatlan, világjáró nevét – de meglepett, hogy a Pfudel, Pfüdel pocsolyát, dagonyát jelent. Mi tagadás, bármennyire is kedvelem a bátorságáért, rengeteg eszéért, azért már kezdem érteni, hogy azt a markáns, mindent beterítő ázottkutyaszagot hol szerezhette be. És ha már pudli: ez a mostani selymes, kikent-kifent divatarszlán, piperkőc, dandy – vagy félvilági hölgy – szintén a pocsolya mélyéről jövet kaphatta nevét. Viszont gyanítom, a jelenlevők közül kevesen sejtik, hogy a pudli magyar neve, az uszkár nyelvújítási virágszál, ugyanis az úszkáló (vagyis vízi vadászatra fogott) kutya kapott egy ilyen elfuserált, mesterségnévre utaló -ár toldalékot. (Lásd még: bankár, hordár, foglár, csaplár.)

Rácz János saját könyvével (Fotó: Terjéki Tamás és Muszka Ágnes)

Kíváncsi voltam, és be is igazolódott, hogy a kutyafajták neve jórészt a német és angol területről kerül a szakszókincsbe, és még jó néhány francia kivétel is akad. De az igazi meglepi: a szelindek, akivel már inkább csak a 19. századi regényírók műveiben találkozunk. A szelindek a nyomkövető jelentésű, szlovák slednik késői, átformálódott utóda.

Forrás: Pytheas Könyvmanufaktúra

Nem vagyok eléggé kutyás ugyan ahhoz, hogy megállapítsam, a sarkköri, a közép-amerikai és a távol-keleti választékot is felmutató könyv teljes-e. A fajtanemesítők helynévhez, tanyához, gazdasághoz, tenyésztőhöz kötődő névadásai alapján úgy gondolom, a fajtalista minden 10-15 évben még bővülhet, tehát a kutyaszótár legfeljebb egy pillanatnyi állapot rögzítése. (Az sem kevés.) Én a magam részéről a töki ménes egykori csikósának véleményét osztom: „Kéne nekem egy jó kis hamis kutya…” – mondta egy kellemes, hideg rizlingfröccs mellett.

Egy ilyen kis hamis bolondnak voltam a gazdája egy darabig, és az ő leírását hiába kerestem. Szürke-fekete kabátos jószág volt, s az utcán egyszer valaki megkérdezte, hogy Ócsáról hoztam-e. Mert hogy olyan, mint az ócsai juhászé. Attól kezdve ha a szófogadatlan Szerda kutya fajtamegjelölését kérdezték, azt feleltem: „Ócsai juhász. Az ócsai juhásznak is ilyen van.”

Bedő J. István