Az alábbi írás eredeti megjelenési helye: IMP Magazin 2010. október.

Remélem, a TINTA blog olvasóinak – írásom címét látván – nem az jut legelőször eszükbe, hogy nocsak, a nyelvész ezúttal a bűnüldözés, sőt ezzel együtt akár a bűnözés szakszavait igyekszik megmagyarázni nekünk, hogy jobban eligazodjunk közöttük. Voltaképpen az sem ártana, ha csakugyan ezt tenném, hiszen ha belelapozunk egyik-másik bulvárlapunkba, vagy rákattintunk valamelyik horrorhíradóra, azt láthatjuk-tapasztalhatjuk, hogy egymást érik a szörnyűségek szóban, írásban és képben egyaránt. Bár a tévécsatornák thrillerein, az agresszióra építő számítógépes játékokon vagy a mindennapok rémtörténeteinek híradókbeli megelevenítésén edződött fiataljaink nem is járatlanok a szleng világában, legalább az idősebbek kedvéért talán nem is ártana egy kis okítás e tárgyban.

El kell ismernem, nagy a kísértés, hogy mondanivalómat ilyen irányba kanyarítsam, de ellenállok ennek, mert egészen más a célom. Nyelvünkből indulok ki, de nem azért, hogy ennek segítségével a világ szennyesét teregessem ki a magunk szennyesével együtt, hanem éppen ellenkezőleg, arról igyekszem szólni, hogy anyanyelvünk a különféle kataklizmák, egyéni és közösségi tragédiák, sorsfordító események között is köszöni szépen, jól megvan; nem kell eltemetni.

Hogy erről írok, ahhoz az ötletet Balázs Géza nyelvész kollégámnak köszönhetem, aki a Nyelvünk és Kultúránk című, negyedévenként megjelenő lap 2010. évi 3. számában A magyar nyelv jövője címmel írt egy figyelemre méltó tanulmányt. Ennek a dolgozatnak Hogyan jön a nyelvhalál? című fejezete fogott meg, annak az első bekezdése. Idézem is, némileg megrövidítve.

„A nyelvhalál nem úgy következik be, hogy a nyelv fogja magát, és meghal. A nyelvhalált a nyelv fokozatos visszaszorulása előzi meg. Először a nyelv nyilvános, hivatalos használata szorul vissza. Az oktatásban először csak néhány iskolatípusban, néhány tantárgy esetében bukkan fel egy »fontosabb« vagy »sikeresebb« nyelv, majd ennek aránya fokozatosan nő. A folyamat végén az adott nyelv már csak az alapiskolában és egyetlen tárgyként létezik. Esetleg tiltják is. A szakmákban, tudományokban már nem lehet használni a nyelvet, mert a szakmákat idegen nyelveken tanulták. Ezután a nyelv a baráti társaságokba, majd a családokba szorul vissza. A családban legtovább a nagymama és a nagypapa beszéli. Még ezen a nyelven mondanak mesét az unokának, aki már többnyire egy más nyelven beszél a szüleivel. A gyermek már csak néhány dalt, mesét, állandósult szókapcsolatot ismer a nyelven. Még egész életében felismeri, de már nem használja. Gyerekei már csak hírből ismerik.”

"Még ezen a nyelven mondanak mesét az unokának"

Ugye, remek ábrázolása a nyelvhalálnak? Határainkon kívül élő magyarjaink hátán alighanem futkos a hideg, amikor e sorokat olvassák, mivel a jellemzés számos mozzanatában magukra, saját környezetükre ismernek. De a magyar nyelv megőrzése, megmaradása esetében az államiság, azaz Magyarország megléte fontos, szerintem döntő tényező. Olyan tényező, amely még a határon kívüli magyarság életére is kihat, vagy legalábbis kihathat. Nálunk nem tudok olyan politikát elképzelni, amely a magyar nyelvet és kultúrát föladná. Ha pedig ebben igazam van, akkor nincs mitől félnünk. A magyar nyelv, amelyről jeles külföldiek is többnyire rendkívül elismerően nyilatkoznak, ellen tud állni a szükségszerű globalizáció okozta ártalmaknak. Kétségtelen, hogy töméntelen idegen hatás éri nyelvünket, de tévedés azt hinni, hogy ez mind ártó hatás. Igen, terjednek az angol nyelvű formák (casting, cool, roadshow, shop), a félig-meddig megmagyarosított, magyar toldalékokkal ellátott angol szavak (becsekkol, bodyzik, shoppingol), továbbá a tükörfordítások: másság (otherness), árnyékkormány (shadow cabinet), költséghatékony (cost efficient) stb. De – hadd mondjam így: cserében – terjed az idegennyelv-tudás, főleg az angol nyelv alapos ismerete, amely európai uniós korunkban és voltunkban nélkülözhetetlen.

Hogy miért nem kell félteni a magyar nyelvet? Ennek indoklásául sok mindent említhetnék. Hogy nyelvünknek hatalmas öntisztulási ereje, képessége van. A más nyelvekből átvett szavakat számtalanszor átlényegíti, a maga képére formálja, pl. úgy, hogy feloldja a szó eleji torlódást (brat >barát, planta> palánta, sztol> asztal). Átveszi az idegen szót, azután egy idő múlva más, a nyelv hangrendszeréhez, szerkezetéhez jobban igazodóval váltja fel (stelázsi > polc, pertli > fűző, home page > honlap). Hatalmas kreativitást mutat szóösszetételek alkotására (azonosságtudat, drogfüggő, narancsbőr, zseblopás). Stb.

Pár évtizede több szakembernek is feltűnt, hogy a valaha legtermékenyebbnek számító szóalkotásmódunk, a szóképzés visszaszorult, olyannyira, hogy számos képzőnk már terméketlenné vált, azaz új szavak létrehozására már nem alkalmas. Erre a sorsra jutott egyebek között -dos, -des, -dös gyakorítóképzőnk, amely számos szóval gazdagított bennünket (szálldos, verdes, fogdos, bökdös, dugdos), de azt, hogy tanuldos, olvasdos, írdos, már aligha mondhatjuk. Nos, újabban azt tapasztaljuk, hogy újra terjed, újra divat a szóképzés, amely a szókincs bővítésének rendkívül hathatós eszköze. A fiatalok körében mindennaposakká váltak a -ci, csi és egyéb becéző képzőkkel alkotott olyan szavak, mint dolcsi, japcsi, kopci, moci, pulcsi, ruci, vacsi, zacsi stb. Újra életre kelt a nyelvújítók által alkotott -da, -de képző (bútorda, gombócda, kukkolda) jó néhány más képzővel együtt.

"Elég cool moci!"

Ennek, vagyis a szóképzés újraéledésének szemléltetésére választottam ki a rabosít szót, azt, amelyik még legújabb, 2003-i értelmező szótárunkban sincs benne, de mára már nagyon is hivatalos, nélkülözhetetlen szónak látszik. Egy levélíróm a közelmúltban már rá is kérdezett, ugyanis szerinte „az logikus, hogy fény > fényes > fényesít, de a rab mellett nincs rabos melléknevünk. Hogyan lesz belőle mégis rabosít?”

Megmondom, hogyan. Itt nem -ít, hanem -sít igeképzővel van dolgunk, amely már évszázadok óta él és hat nyelvünkben, íme, most is. Ez az -ít igeképző párja, amely elsősorban főnevekhez kapcsolódik. Ugyanúgy lett – és lehetett – a rabból rabosít, mint az államból államosít. Hozzávetőleges jelentése: ’valakit mint rabot vesznek nyilvántartásba, rabként kezelnek, s ennek megfelelően bánnak vele: előállításakor elveszik tőle, amivel esetleg kárt tehet magában, bizonyos esetekben akár megbilincselik, fegyveres őrt rendelnek ki mellé’ stb.

Tehát – becsapós címe ellenére – nem arról szól ez a cikk, hogy íme, már a bűnözők országa lettünk, hiszen már a rabosít szót is meg kellett alkotnunk, hanem arról, hogy történetesen éppen ez a nemrég létrejött rabosít szó is nyelvünk önmegtartó képességének, kifejezőerejének, kreativitásának egyik bizonyítéka.

Grétsy László