Az alábbi írás eredeti megjelenési helye: IMP Magazin 2009. október.

Írásom címe valójában nem tőlem származik, hanem Kosztolányi Dezsőtől, aki a múlt század meghatározó erejű, korszakos jelentőségű folyóiratában, a Nyugatban éppen száz évvel ezelőtt írt ezzel a címmel egy ragyogó cikket az „öreg szavakról”; azokról, amelyek száz vagy akár csak tíz esztendővel korábban még „a divat és az élet kegyeltje”-i voltak, azután egyszerre ásataggá, émelygőssé, akár komikussá váltak. Mondanivalója szemléltetésére olyan szavakat említ, mint eped, hon, lánglelkű, lenge, méla stb. Álljon itt idézetként is legalább egy szellemes megjegyzése: „A lantos és a dalnok meg egyenesen a humoristák prédája. Próbálj egy fiatal írót így nevezni, s meglátod, másnap elküldi hozzád a segédeit.”

Kosztolányi, a "lánglelkű dalnok"

Kosztolányinak igaza van. Mint az ismert szállóige szerint a könyveknek, úgy a szavaknak is megvan a sorsuk. Vannak köztük olyanok is, amelyek nemcsak megöregszenek, hanem meg is halnak, azaz végleg elvesznek, kihullanak nyelvünkből. Ilyen pl. a ’sógor’ értelmű egykori süv vagy a bizonyosfajta italt jelentő hajdani venerék, amelyet éppen az ital szorított ki a használatból. Ám vannak olyanok is, amelyek megkorosodnak ugyan, eljár felettük az idő, de azért megvénülve, megpatinásodva mégis megmaradnak, talán arra várva, hogy valaki majd újból előveszi őket, s letisztítja róluk a rájuk rakódott rozsdát. Kosztolányi ad is erre példát, amikor arra utal, hogy finnugor eredetű, ősi hölgy szavunk „már majdnem divatját múlta”, de a nyelvújítóknak sikerült – igaz, módosított jelentésben – új életre kelteniük.

Cikkem további részében én is olyan szavakat sorolok fel, illetve mutatok be, amelyeket már megrágott az idő vasfoga, de még nem őrölt fel teljesen. Ám arra gondoltam, hogy hasznosabb, ha nem is annyira az alapszókincsbe tartozó szavak közül szemelgetek, mint Kosztolányi tette idézett cikkében, hanem inkább a már különböző toldalékokkal bővült szóalakok, szóalaktípusok néhány olyan csoportjából merítem példáimat, amelyeknek alaktani vonatkozásai is vannak. A szókincs gyorsabban változik, mint az alaktani, nyelvtani rendszer, de az utóbbi sem örök, változatlan. Remélem, olvasóim nem érzik fölöslegesnek sem a most következő példákat, sem pár szavas kommentárjaimat. Lássuk hát!

Nemegyszer kérdezték már tőlem a nyelvhasználati kérdések iránt érdeklődők a következőt: vajon nem régiesek, lomtárba valók az ilyesféle formák: átszállottam, megállottam stb. ezek helyett: átszálltam, megálltam? A válaszom: igen, régiesek, de azért nem rosszak. Jó néhány esetben népies ízük van (pl. Mikor én még legény voltam, / a kapuba kiállottam stb.), egészében véve pedig csak azt mondhatom, szinte szavanként más a megítélés. Számos esetben a rövidebb és a hosszabb forma egyaránt teljesen természetes (pl. sokallták – sokallották, hullnak – hullanak), de a kitellett (a becsülete) érezhetően népies ehhez viszonyítva: kitelt (a becsülete). S ezzel még csak az l végű igékről szóltam. Ingadozás ezernyi más helyen is van: bántlak – bántalak, fűtsz – fűtesz (itt az utóbbi a természetesebb). A lényeg: ahol van efféle ingadozás, ott általában mindkét forma jó, hasznos, csak egyikükhöz többnyire valamilyen sajátos (régies vagy népies) íz, hangulat társul.

"Mikor én még legény voltam, a kapuba kiállottam"

Gyakran hallunk ilyen igealakokat: beküldeniök, elfelejteniök, megtanulniok. Nem -uk,-ük az ajánlott végződés? – De igen. Azaz a főnévi igenevek személyragozásában már érezhetően régies csengésűek az -ok, -ök végződésű formák. De azért nem tűntek el, előfordulnak napjainkban is, tehát nem számítanak olyan avíttnak, mint a főnevek birtokos személyragos alakjaiban a házok, iskolájok, kutyájok stb. Ez utóbbiak ma már csak nyelvjárási szinten élnek.

A többek által vitathatónak érzett határozószói formák közé tartoznak ezek: egyebünnen, egyebüvé, egyebütt. Vajon van helyük a mai nyelvhasználatban is? – kérdezhetik és kérdezik is elég sokan. Nos, a kérdezett alakok letagadhatatlanul régiesek. Helyettük ma inkább ezekkel élünk: máshonnan, máshová, máshol. De azért az egyéb határozatlan névmást magukban rejtő idézett formák sem lehetnek kitagadottjai nyelvünknek. Jó tudni róluk, hogy ezek egytől egyig megszilárdult régi alakok; már a 15–16. századból is vannak rájuk adataink. Az u, ü bennük alighanem megőrződött tővégi magánhangzó. Több más ilyen keletkezésű, ilyen múltú szavunk is van: középütt, másutt, mindenütt, (jó, rossz, más stb.) helyütt, s még néhány. Ha valakinek a középen jobban tetszik, mint a kétségtelenül választékos középütt, használja azt, de tiltani ezt sincs jogunk.

Ezeket is halljuk olykor: hármójuk, négyőjük, melyikőjük. Használhatók? – Ha a hagyomány őrizte, patinás alakok és az új, modern formák ugyanabban a szövegben, tarka egyveleget alkotva bukkannak elő, akkor ez a vegyítés csakugyan bántó, stílustalan. Komoly hangvételű, veretes szövegben azonban inkább érdekes színfolt egy-egy ilyen régies forma.

Panaszként olvastam nem is régen a következőt: „Sokan azt mondják: eleddig, eladdig. Miért el? Miért nem egyszerűen eddig, addig?” Ebben a két, már szintén régies alakban az el egy régi nyomatékosító elem. Régen ilyen vele bővült szavaink is voltak: eltovább, elutoljára, eligen, elkésőre. Ezek már kihullottak a nyelvből, bő egy évszázad óta már nem élünk velük. De az eleddig, eladdig miért ne fordulhatna elő akár még ma is egy-egy veretesebb, választékosabb szövegben? Elvégre ezek még legújabb szótárainkban is megtalálhatók!

Ha valaki nem vette volna észre, jelzem: legutóbbi mondatomat a szintén kínálkozó hiszen vagy utóvégre helyett ezúttal tudatosan kezdtem éppen az elvégre szóval. Ez ugyanis szintén az eleddig, eladdig társa annyiban, hogy ugyancsak az el nyomatékosító szóval bővített alak. Ugye, nem is hangzik olyan rosszul?

Tanácsom: ne siessünk a régiesség, elavultság bélyegét rásütni azokra a szavainkra, amelyeknek a használata ritkulni látszik. Inkább késleltessük elhalványulásukat, mert ezáltal talán még meg is maradnak számunkra, s „Mult és jövő / így egybenő”, ahogy ezt Vörösmarty írta Jóslat című, örökbecsű versében.

Grétsy László