Az alábbi írás eredeti megjelenési helye: IMP Magazin 2009. április.

Nyelvünk mindig is gazdag volt rokonságnév-megjelölésekben, de az a megnevezéslánc, amelyet írásom címében megjelöltem, s amelyet a következőkben be is mutatok olvasóinknak, valójában csak a 20. század közepén, sőt, valamivel az után alakult ki. Addig még bőségesen voltak különféle keveredések, átfedések, sőt hézagok, mégpedig általában nem a középső, hanem a felső és az alsó régióban. Jellemző példa lehet erre Czuczor Gergelynek és Fogarasi Jánosnak 1862 és 1874 között megjelent hatkötetes nagyszótárából a dédanya szó, amelynek jelentését (jelentéseit) ilyen hezitáló, a szótár forgatóit bizonytalanságban hagyó módon adják meg a szerzők: „Szélesb értelemben nagyanya, ősanya. Szorosb értelemben nagyanyám nagyanyja, dédük”. Tehát a szótár szerint a dédanya szó jelenthet nagyanyát is, ősanyát is, ükanyát is. Ebben a szerzők még meg is erősítenek bennünket, mivel jelzik, hogy a dédük összetett szó: déd + ük. A 19. század végére azonban – legalábbis dédapától dédapáig – nagyjából kitisztult a kép. A nemzedékváltások láncolatát szemléletesen érzékelteti Gárdonyi Géza abban a költői levelében, amelyet 1897-ben írt, mégpedig az 1797-ben született s száz évet élt, sokoldalú, jeles tudósnak, Brassai Sámuelnek halála alkalmából a Pesti Hírlapba. Idézem is belőle a leginkább ide illő versszakot:

Te születni láttad ezt az agg századot
S térdeden ringattad öreg apáinkat.
A halál azóta négy termést aratott,
Az első termésből fűszál sem maradott,
Te meg ringatod most az unokáinkat.

De a múltból térjünk vissza a jelenbe, s nézzük meg, hogy napjainkban, most már többé-kevésbé letisztult formában hogyan is fest a jelenünkre érvényes nemzedékváltás-jelző, úgy is mondhatom, rokonságnév-megjelölő lista! Nem kevesebb mint tíz emberöltőnyi időt tudunk áttekinteni, rokonsági fokokban is kifejezni, ami a kezdő és a záró fokot is beszámítva tíz elnevezést jelent. Hogy mindenki előtt világos legyen, miféle megnevezéssor ez, nemcsak felsorolom a tagjait, hanem megadom a 2003-ban megjelent, legfrissebb értelmező szótárban közölt jelentésüket is. Íme!

Szépapa: ’valamelyik dédszülő nagyapja’; ükapa: ’valaki nagyszülőjének nagyapja’; dédapa: ’valaki valamelyik nagyszülőjének az apja’; nagyapa: ’valamelyik szülő apja, illetve olyan férfi, akinek unokája van’; apa: ’az a férfi, akinek gyermeke van’; gyermek: ’szülő(k) közvetlen leszármazottja’; unoka: ’valaki gyermekének a gyermeke’; dédunoka: ’valakik unokájának gyermeke’; ükunoka: ’valaki unokájának unokája’; szépunoka: ’a dédunoka unokája’.

Ehhez most már csak három megjegyzés kívánkozik. Az első az, hogy bár a szótárban szerepel a szépunoka is, én még a szótár megjelenésekor is úgy tudtam, hogy szépunoka csak „elméletben” van, a valóságban, legalábbis a mi hazai valóságunkban ilyen nincs. Ám az Édes Anyanyelvünk című folyóirat 2004. évi júniusi számában Kemény Gábor kollégámnak egy cikkében ezt olvashattam:

„A Mai Nap 2004. január 19-i száma arról tudósít, hogy betöltötte 110. évét hazánk legidősebb lakosa, a lepsényi özv. Csiki Sándorné. »Az asszonynak kilenc gyermekéből már csak három él, emellett 12 unokája, 30-30 déd- és ükunokája és egy szépunokája van.« Íme tehát, van valaki, aki megláthatta ötödízigleni leszármazottját is. A szótárbeli holt adat életre kelt, a nyelvi rendszerbeli elvont lehetőség megvalósult. Isten éltesse a szépanyát, szépunokájával együtt!”

Második észrevételem az, hogy napjainkban nemegyszer találkozunk dédnagyszülő-, dédnagyanya-, dédnagyapa-féle elnevezésekkel is. Egy napilapunk egyik cikkében pl. ezt olvastam: „Nyolc dédnagyszülőm közül öt nem magyar.” Egy főleg új gyógyszerek ismertetésére szolgáló lapban ezt: „Elkezd pötyögni dédnagyapja zongoráján.” Könnyű belátni, hogy ezek az elnevezések kilógnak a sorból, semmiképpen sem illenek bele a láncba. A dédnagyszülő csak zavart okoz(hat) a nagyszülő és a dédszülő közé való befurakodásával, ugyanolyan zavart, amilyet a dédnagyapa is kelthet, ha beékelődik a nagyapa és a dédapa közé. Ezek a keverék elnevezések csak zavarórepülésre alkalmasak, egyértelmű kommunikációra nem. Jól mutatja ezt pl. az egyik bulvárlapunkból kivágott, címként szereplő következő mondat: „Második unokáját vesztette el a dédnagypapa.” Itt, amíg el nem olvassuk magát a cikket, a nagyapa és a dédapa egyesítése következtében bizony nem tudjuk, hogy az unoka kihez viszonyítva unoka, Ha az a bizonyos dédnagypapa valójában már dédapa, akkor az unokája már szintén apa. De nem is folytatom tovább a találgatást, mert csak még inkább belebonyolódnánk a dologba, s kiderülhetne, hogy az imént még unokának nevezett személynek már szintén van unokája.

Végül, néhány egyéb megnevezést kihagyva – pl. az öregapá-t, amely e megjelölésláncban a nagyapá-nak egy ma már kissé népiesnek és régiesnek számító szinonimája – csupán egyről ejtek néhány szót. Ez az ősapa. Ez ma is élő szó, de a rokonságnév-láncolatnak nem teljes jogú tagja, mivel nem közvetlenül a szépapa apját jelenti, hanem azt a férfit, akitől valaki vagy valamely család, sőt a családnál is nagyobb közösség származik, illetve valaki olyat, aki a szépapánknál is régebben élt, akár több nemzedékkel is előtte. Gyakran többes számban említjük, mint pl. Petőfi a Nemzeti dalban ekképpen:

Rabok voltunk mostanáig,
Kárhozottak ősapáink,
Kik szabadon éltek-haltak,
Szolgaföldben nem nyughatnak.

Lehet, hogy ezt a példát nem is kellett volna idéznem, mert olvasóinkban fellobban az ősi kétely, feléled a sok évtizedes vita arra vonatkozólag, hogy Petőfi szerint voltaképpen kik is a kárhozottak: ősapáink-e vagy mi magunk. De most már mindegy: quod scripsi, scripsi (amit írtam megírtam).

Grétsy László