Megjelent: Népszabadság, 1997. szeptember 6.

Az ENSZ nevelési, tudományos és kulturális szervezete, az UNESCO 1965-ben világkongresszust hívott össze. A résztvevők – tudván, hogy az analfabetizmus mennyi nehézséget, kényelmetlenséget okozhat az egyénnek és a társadalomnak, mennyi nemzeti jövedelemtől, bevételtől, haszontól esik el miatta soktucatnyi ország – elhatározták, hogy szeptember 8-át az írástudatlanság elleni küzdelem (alfabetizálás) nemzetközi napjává nyilvánítják. Azóta néhány százmillióval több analfabéta él a Földön. Igaz, jócskán megszaporodott bolygónk lakóinak száma is.

Valaha – és nem is kell túlságosan régi időkre, csupán néhány évszázadnyira visszatekinteni a történelemben – a kevésnél is kevesebb ember titka volt az írás és az olvasás (nagyjából tízezer esztendeje pedig egész bolygónkat a hamarosan ősírásokat feltaláló analfabéták lakták). És nem mondhatjuk, hogy a betű nem ismerése miatt a többiek okvetlenül ostobák voltak. Hiszen gondoljunk csak bele: négyszáz év Árpád-házi uralkodói közül egyetlenegy sem volt betűvető ember, olvasni is legföljebb Könyves Kálmán tudott valamicskét. Mégsem voltak tudatlanok – ráadásul szükség esetén bármikor igénybe vehették papjaik, lovagjaik és más hivatalviselőik segítségét. És hát analfabéták voltak-e kétszáz éve csomóírással bármelyik társuknak hosszú üzeneteket küldő indián főnökök vagy néhány évtizede a beszélt nyelvek sokfélesége ellenére is kontinensszerte megértett dobnyelven kommunikáló afrikaiak?

Az Árpád-háziak körében kivételnek számító betűvető, Könyves Kálmán ábrázolása a Thuróczi-krónikában

De hogy frissebb példákkal éljünk: a fekete földrészen évtizedünkben is akadt írástudatlan államalelnök. Néhány hete pedig azt kürtölték világgá a médiák, hogy a maga szakmájában – éppen abban! – írás- és olvasástudatlan a világ egyik legnagyszerűbb énekese is. Maga mondta el, hogy nem ismeri a kottát. Mi ez, ha nem analfabetizmus?! Igaz, állandó zongorakísérője hozzátette (és okkal tette hozzá): „Pavarotti éneklése ennek ellenére fényévekkel haladja meg azokét, akik a kottából mechanikusan leéneklik a hangjegyeket.”

Azzal a szülővel sem könnyű vitatkozni, aki a figyelmét a gyerek gyönge helyesírási készségére felhívó tanárt azzal inti le, hogy lesz majd a fiúnak titkárnője, aki tudni fogja, mikor kell egy és mikor két t-vel írni a múlt időt.

A mindennapok során jó néhány pénzkereső szakmában, társadalmilag szükséges tevékenységben elegendő, ha valaki a nevét rá tudja írni a fizetési borítékra. És hány helyen – gondoljunk megint a dél-amerikai őserdőkre, az afrikai félsivatagokra, az ázsiai falvak nem csekély hányadára – még aláírni való fizetési boríték sincs. Ahhoz persze, hogy valaki az apjától tanulva ásóbottal meglazítsa a magnak a földet, hogy szomjan halás ellen méteres mélységben is megtalálja a nedvdús gumógyökeret, elkerülje az egyszerű csónakját a mélybe sodró örvényt, adogassa a kőműves szakmunkásnak a téglát, nem okvetlenül kell kérvényt írnia, Bibliát vagy sportújságot olvasnia.

Másfelől pedig: bizonyos tekintetben az átlagosan művelt állampolgár, sőt a nyelvtanár is analfabéta. Hányan tudunk németül és oroszul és portugálul és kínaiul és hindiül és szuahéliül (ráadásul és többek között kecsuául és nganaszánul is). Márpedig ezek híján értetlen kisgyerekek vagyunk a fél világon, legföljebb a McDonald’s- meg a metróábrát ismerjük föl az idegen város főterén, találunk – ha találunk idejében – jegyünket lengetve segítséget a távoli repülőtéren, vonszolhatjuk kétségbeesett arckifejezéssel lerobbant autónkhoz az idegen nyelvű közeg valamelyik hozzáértőnek látszó „bennszülöttjét”. Az angol persze nagyon sokszor segít, de az sem csodaszer – minden harmadik ember ismeri csupán valamilyen fokon. Három földlakó közül kettő a világ tízezer nyelve közül csak egy vagy több másikat használ. Azt is általánosan inkább beszédre (olvasásra és írásra – ha van annak a nyelvnek, azoknak a nyelveknek írása! – csak többéves tanulás után).

Kell-e nekünk az írás?

Ezek a sorok semmiképpen sem akarják mentegetni, szalonképessé tenni az analfabetizmust! Még csak nem is „elkenni” próbálják a fogalom lehangoló tartalmát, pejoratív színezetét.

Csupán megértést kívánnak ébreszteni a valamilyen okból – sokszor egyáltalán nem önhibájukból! – írástudatlanok iránt. Az e területen való járatlanságuk sokkal inkább társadalmuk szégyene. Azé a társadalomé vagy inkább azé a gazdasági és politikai hatalomé, amelyiknek önnön működéséhez, elégedettségérzéséhez szükségtelen a képzettebb munkaerő, a tartalmasabb, gazdagabb közkultúra. Az erre figyelőben nemegyszer ébredhet gyanú: az analfabetizmus felszámolásáért sokszor csak szavakat sorakoztatnak fel a tenni hivatottak, a tenni képesek. És a maguk szűk szempontjából ez bizonyos mértékben érthető. Az életük hátralévő húsz, harminc vagy ötven esztendejében nekik szinte mindegy, hogy az utcaseprő értőn pillant-e a szélhordta újságfecnire vagy sem.

Nem szabad, persze, figyelmen kívül hagyni a hosszú távú adatsor másik felét sem. Mert igaz ugyan, hogy az analfabéták és a félanalfabéták, funkcionális analfabéták száma az UNESCO becslése szerint 1985 és 1990 között százmillióval szaporodott, az tagadhatatlan, hogy arányuk a Föld rohamosan növekvő embertömegében az 1970-es 38,5 százaléknyival szemben 1990-ben már csak 25 százaléknyi volt, az ezredfordulón pedig már csak 21,8 százaléknyian lesznek megfosztva a betű hasznától, gyönyörűségétől.

A teljességhez tartozik: a ma írástudatlan több mint egymilliárdba nemcsak a Fekete-Afrikában, a Dél-Ázsiában élőket kell belesorolni, hanem az Egyesült Államokban vagy Németországban lakó állampolgárok némelyikét is – még a mi honfitársaink közül is sokakat.

A Newsweek magazin egy tavalyi számában azon döbbenhettek meg az olvasók – írja az MTI-Panoráma –, hogy az Egyesült Államokban évenként 15 millió postai küldemény az olvashatatlan címzés miatt sohasem érkezik meg a rendeltetési helyére, hogy a grafológusok alig találkoznak nem nyomtatott betűs kézírással, hogy a toll elszakadóban van eredeti feladatától, és egyre inkább drága anyagú dísztárggyá züllik. Igaz, ezenközben gyorsan teret nyer a szövegszerkesztő, néhány szoftvergyártó pedig a számítógép gazdájának írásmintájára készített programokat kínál vevőinek. Az olvasási készség romlása egyelőre nem végzetes. A legfrissebb adatok szerint az átlagos amerikai polgár évenként több mint 100 órát tölt könyvek, 250 órát napilapok, magazinok társaságában, és 8 órát fordít internetolvasásra. Összehasonlításul: évenként 1500 órát ül a televízió képernyője előtt.

Századik vagy tizedik?

E tekintetben sem érdektelen belepillantani a Pallas lexikon 1893-ban megjelent első kötetébe. Az írástudatlanságról szóló szócikk szerint 1881-ben Magyarországon (Horvátországgal együtt) a 11-15 évesek 40,9, a 16-20 évesek 46,1, a 21-30 évesek 48,2, a 31-41 évesek 52, a 41-50 évesek 56,8, az 51-60 évesek 59,3, a 60 éven felüliek 60,6 százaléka volt analfabéta – a nemzetiségek szerinti összehasonlításban a németeknek jutott az első hely (19,3 százalék írástudatlan), a magyaroknak 33,2, az akkori szóhasználat szerint a tótoknak 37,9, a szerbeknek 73,2, a ruténoknak 84, az oláhoknak pedig 87 százaléka volt analfabéta.

A budapesti napszámosoknak a fele – folytatódik a szócikk –, az őstermelőknek 27, a napszámos nőknek 41, a mosónőknek 47, a szakácsoknak és a kofáknak 60, a nőcselédeknek pedig a 73 százaléka tudott írni.

És még mindig a lexikon: az 1880-as évek végén az újoncok közti analfabéták aránya Svédországban 0,3, Németországban 0,6, Poroszországban 0,8, Svájcban 1,1, Dániában 2, Németalföldön 7,2, Ausztriában 23,6, Magyarországon 34, Olaszországban 42, míg Oroszországban 70,8 százalékra rúgott.

A tízkötetes Magyarország története hatodik kötete szerint 1890-ben az iskolaköteles korúak 81,1 százaléka járt iskolába, írni a teljes népesség 44,5 (a férfiak 50,1 és a nők 39,9) százaléka tudott – a magyarok megfelelő adatai: 53,6 (59,1 és 48,2) százalék.

A M. Kir. Központi Statisztikai Hivatal a Magyar Statisztikai Szemle 1938. májusi számát Szent István király emlékezetének szentelte, és Hungária címmel a szokottnál nagyobb terjedelemben adta ki – történelmileg is összefoglalva – az ország állapotát rögzítő jelentését. Egyebeken kívül az olvasható benne: 1930-ban sem írni, sem olvasni nem tudott a 7 millió 622 ezres népesség 8,8 százaléka (a férfiak 7,5 és a nők 10,1 százaléka), összesen 673 ezer ember. Csak olvasni tudott 0,8 százalék (a férfiak 0,4 és a nők 1,2 százaléka), összesen 623 ezer ember.

Azóta sokat javult az ebbéli hazai helyzet. Míg a tízévesnél idősebbek között 1940-ben 6,4 százalékra tették az analfabéták arányát, 1960-ban már csak 3,2 százaléknyian, tíz év múlva 1,9 százaléknyian, 1980-ban 1,1 százaléknyian, a kilencvenes évek legelején kereken 1 százaléknyian voltak, akik nem tudtak írni-olvasni (más kérdés, hogy 1997-ben nem fájóbb-e a sokkal kisebb szám). A Központi Statisztikai Hivatal 1996. évi mikrocenzusának eredménye: a tízévesnél idősebbek közül 0,7 százaléknyian egyetlen iskolai osztályt sem végeztek el – hogy mennyi a félanalfabéták, a funkcionális analfabéták száma, aránya, az pontosan kimutathatatlan (vannak olyan becslések, amelyek országosan minden tizedik embert sorolnak ebbe a kategóriába).

Marad a rajzocska?

A legkedvezőtlenebb a helyzet Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében, ott 1,4 százaléknyi az első osztályt sem elvégzők aránya. És legalább ekkora gond – ahogyan ezt Pataki József, a megyei önkormányzati hivatal művelődési és ifjúsági osztályának vezetője elmondta –, hogy a lakosságnak egy tizede vagy talán ennél is nagyobb hányada ha tudott is valaha írni-olvasni, ezzel a tudásával már nem vagy csak alig képes élni.

– Mit tesznek e gondok enyhítésére?

– Kereken 230 általános iskolánkból körülbelül száz – főképpen a kisebb településeken – vállalkozott arra, hogy a hátrányos helyzetű elsősöket délutánonként felzárkóztassa a többiekhez. Ezeknek a gyerekeknek nemcsak anyagiakban vannak hátrányaik! Hanem például higiénés szokásokban vagy beszédkészségben is. Bizonyos magyar szavak ismeretének hiányában. Iskolánkként hat-nyolc gyereket tanítanak délutánonként a tanárok. Az óradíjakat – szerencsére – nagyjában fedezi az ezért megpályázható központi támogatás. Más célja van az úgynevezett korai fejlesztési programnak: ez a főleg szociális hátrányaik miatt iskolaéretlen gyerekeket készíti fel a tanulás elkezdésére. Ennek költségeit egy evégett létrehozott alapítvány állja központi, megyei és városi pénzekből. Azoknak a tehetséges, de hátrányos helyzetű, főként roma gyerekeknek, akik elvégzik a nyolcadik osztályt, ugyancsak megpróbálunk segíteni. Jövőre 12 évfolyamos iskolává, gimnáziummá válik a dombrádi általános iskola. Az oda kerülő gyerekekkel – nem lesznek nagyon sokan – személyre szólóan tudnak majd foglalkozni a pedagógusok.

Megcsillanó remény

Az EU-országokban immár hagyományosak „a második esély iskolái”. Ezek elsősorban fiatal munkanélkülieknek segítenek – nappali képzéssel – az alapismeretek és bizonyos szakmai tudás elsajátításában. Szeptembertől Szabolcs-Szatmár-Bereg megye is pályázni kíván ilyen célú EU- támogatásra.

Jó érzés arról hallani, hogy a legrosszabb helyzetben lévők előtt – és bizonnyal nemcsak az ország keleti szélén – megcsillan a remény. De rossz elfogadni – és mennyire lehet elfogadni?! – a másik oldalt, azt, hogy a mai írástudatlanok zöme valószínűleg sohasem fog a kezébe könyvet venni, sohasem ül majd le a betű kedvéért a számítógép képernyője elé. Magyarországon sem, a nagyvilág más régióiban sem. Az ENSZ nemzetközi munkaügyi szervezete, az ILO szerint ma több mint 70 millió tizennégy évesnél fiatalabb gyereket dolgoztatnak főleg ázsiai és afrikai országokban – ahelyett, hogy a törvény és a józan ész követelményeinek megfelelően iskolába járatnák őket. Tízmilliókban mérhető a sem dolgozó, sem iskolába nem járó gyerekemberek száma. Zömüknek a betű felnőtt korukban is – a világ már javában a XXI. századot írja majd! – érthetetlen, furcsa rajzocska lesz csupán.

Analfabéta-milliók

(A 150 milliós Oroszországnak nincs adata)
(Forrás: Officina Világévkönyv ’94/96)

Analfabéta arányok
(az egymilliónál népesebb országok közül)

(Forrás: Officina Világévkönyv ’94/96) 

Magyar iskolázatlanok 1996-ban
A 10 évesnél idősebbek közül egyetlen iskolai osztályt sem végzett el
(százalékban)

(Forrás: KSH 1996. évi mikrocenzus)

Daniss Győző