Egymilliárdan betű nélkül

Az analfabéták aránya csökken, a számuk azonban szaporodik a világon

Megjelent: Népszabadság, 1997. szeptember 6.

Az ENSZ nevelési, tudományos és kulturális szervezete, az UNESCO 1965-ben világkongresszust hívott össze. A résztvevők – tudván, hogy az analfabetizmus mennyi nehézséget, kényelmetlenséget okozhat az egyénnek és a társadalomnak, mennyi nemzeti jövedelemtől, bevételtől, haszontól esik el miatta soktucatnyi ország – elhatározták, hogy szeptember 8-át az írástudatlanság elleni küzdelem (alfabetizálás) nemzetközi napjává nyilvánítják. Azóta néhány százmillióval több analfabéta él a Földön. Igaz, jócskán megszaporodott bolygónk lakóinak száma is.

Valaha – és nem is kell túlságosan régi időkre, csupán néhány évszázadnyira visszatekinteni a történelemben – a kevésnél is kevesebb ember titka volt az írás és az olvasás (nagyjából tízezer esztendeje pedig egész bolygónkat a hamarosan ősírásokat feltaláló analfabéták lakták). És nem mondhatjuk, hogy a betű nem ismerése miatt a többiek okvetlenül ostobák voltak. Hiszen gondoljunk csak bele: négyszáz év Árpád-házi uralkodói közül egyetlenegy sem volt betűvető ember, olvasni is legföljebb Könyves Kálmán tudott valamicskét. Mégsem voltak tudatlanok – ráadásul szükség esetén bármikor igénybe vehették papjaik, lovagjaik és más hivatalviselőik segítségét. És hát analfabéták voltak-e kétszáz éve csomóírással bármelyik társuknak hosszú üzeneteket küldő indián főnökök vagy néhány évtizede a beszélt nyelvek sokfélesége ellenére is kontinensszerte megértett dobnyelven kommunikáló afrikaiak?

https://upload.wikimedia.org/wikipedia/commons/thumb/d/de/Coloman_%28Chronica_Hungarorum%29.jpg/800px-Coloman_%28Chronica_Hungarorum%29.jpg
Az Árpád-háziak körében kivételnek számító betűvető, Könyves Kálmán ábrázolása a Thuróczi-krónikában

De hogy frissebb példákkal éljünk: a fekete földrészen évtizedünkben is akadt írástudatlan államalelnök. Néhány hete pedig azt kürtölték világgá a médiák, hogy a maga szakmájában – éppen abban! – írás- és olvasástudatlan a világ egyik legnagyszerűbb énekese is. Maga mondta el, hogy nem ismeri a kottát. Mi ez, ha nem analfabetizmus?! Igaz, állandó zongorakísérője hozzátette (és okkal tette hozzá): „Pavarotti éneklése ennek ellenére fényévekkel haladja meg azokét, akik a kottából mechanikusan leéneklik a hangjegyeket.”

Azzal a szülővel sem könnyű vitatkozni, aki a figyelmét a gyerek gyönge helyesírási készségére felhívó tanárt azzal inti le, hogy lesz majd a fiúnak titkárnője, aki tudni fogja, mikor kell egy és mikor két t-vel írni a múlt időt.

A mindennapok során jó néhány pénzkereső szakmában, társadalmilag szükséges tevékenységben elegendő, ha valaki a nevét rá tudja írni a fizetési borítékra. És hány helyen – gondoljunk megint a dél-amerikai őserdőkre, az afrikai félsivatagokra, az ázsiai falvak nem csekély hányadára – még aláírni való fizetési boríték sincs. Ahhoz persze, hogy valaki az apjától tanulva ásóbottal meglazítsa a magnak a földet, hogy szomjan halás ellen méteres mélységben is megtalálja a nedvdús gumógyökeret, elkerülje az egyszerű csónakját a mélybe sodró örvényt, adogassa a kőműves szakmunkásnak a téglát, nem okvetlenül kell kérvényt írnia, Bibliát vagy sportújságot olvasnia.

Másfelől pedig: bizonyos tekintetben az átlagosan művelt állampolgár, sőt a nyelvtanár is analfabéta. Hányan tudunk németül és oroszul és portugálul és kínaiul és hindiül és szuahéliül (ráadásul és többek között kecsuául és nganaszánul is). Márpedig ezek híján értetlen kisgyerekek vagyunk a fél világon, legföljebb a McDonald’s- meg a metróábrát ismerjük föl az idegen város főterén, találunk – ha találunk idejében – jegyünket lengetve segítséget a távoli repülőtéren, vonszolhatjuk kétségbeesett arckifejezéssel lerobbant autónkhoz az idegen nyelvű közeg valamelyik hozzáértőnek látszó „bennszülöttjét”. Az angol persze nagyon sokszor segít, de az sem csodaszer – minden harmadik ember ismeri csupán valamilyen fokon. Három földlakó közül kettő a világ tízezer nyelve közül csak egy vagy több másikat használ. Azt is általánosan inkább beszédre (olvasásra és írásra – ha van annak a nyelvnek, azoknak a nyelveknek írása! – csak többéves tanulás után).

Kell-e nekünk az írás?

Ezek a sorok semmiképpen sem akarják mentegetni, szalonképessé tenni az analfabetizmust! Még csak nem is „elkenni” próbálják a fogalom lehangoló tartalmát, pejoratív színezetét.

Csupán megértést kívánnak ébreszteni a valamilyen okból – sokszor egyáltalán nem önhibájukból! – írástudatlanok iránt. Az e területen való járatlanságuk sokkal inkább társadalmuk szégyene. Azé a társadalomé vagy inkább azé a gazdasági és politikai hatalomé, amelyiknek önnön működéséhez, elégedettségérzéséhez szükségtelen a képzettebb munkaerő, a tartalmasabb, gazdagabb közkultúra. Az erre figyelőben nemegyszer ébredhet gyanú: az analfabetizmus felszámolásáért sokszor csak szavakat sorakoztatnak fel a tenni hivatottak, a tenni képesek. És a maguk szűk szempontjából ez bizonyos mértékben érthető. Az életük hátralévő húsz, harminc vagy ötven esztendejében nekik szinte mindegy, hogy az utcaseprő értőn pillant-e a szélhordta újságfecnire vagy sem.

Nem szabad, persze, figyelmen kívül hagyni a hosszú távú adatsor másik felét sem. Mert igaz ugyan, hogy az analfabéták és a félanalfabéták, funkcionális analfabéták száma az UNESCO becslése szerint 1985 és 1990 között százmillióval szaporodott, az tagadhatatlan, hogy arányuk a Föld rohamosan növekvő embertömegében az 1970-es 38,5 százaléknyival szemben 1990-ben már csak 25 százaléknyi volt, az ezredfordulón pedig már csak 21,8 százaléknyian lesznek megfosztva a betű hasznától, gyönyörűségétől.

A teljességhez tartozik: a ma írástudatlan több mint egymilliárdba nemcsak a Fekete-Afrikában, a Dél-Ázsiában élőket kell belesorolni, hanem az Egyesült Államokban vagy Németországban lakó állampolgárok némelyikét is – még a mi honfitársaink közül is sokakat.

A Newsweek magazin egy tavalyi számában azon döbbenhettek meg az olvasók – írja az MTI-Panoráma –, hogy az Egyesült Államokban évenként 15 millió postai küldemény az olvashatatlan címzés miatt sohasem érkezik meg a rendeltetési helyére, hogy a grafológusok alig találkoznak nem nyomtatott betűs kézírással, hogy a toll elszakadóban van eredeti feladatától, és egyre inkább drága anyagú dísztárggyá züllik. Igaz, ezenközben gyorsan teret nyer a szövegszerkesztő, néhány szoftvergyártó pedig a számítógép gazdájának írásmintájára készített programokat kínál vevőinek. Az olvasási készség romlása egyelőre nem végzetes. A legfrissebb adatok szerint az átlagos amerikai polgár évenként több mint 100 órát tölt könyvek, 250 órát napilapok, magazinok társaságában, és 8 órát fordít internetolvasásra. Összehasonlításul: évenként 1500 órát ül a televízió képernyője előtt.

https://az744304.vo.msecnd.net/articlepictures/large/7-betegseg-melyre-a-megvaltozott-keziras-utalhat-felidezo?v=636267288545200000

Századik vagy tizedik?

E tekintetben sem érdektelen belepillantani a Pallas lexikon 1893-ban megjelent első kötetébe. Az írástudatlanságról szóló szócikk szerint 1881-ben Magyarországon (Horvátországgal együtt) a 11-15 évesek 40,9, a 16-20 évesek 46,1, a 21-30 évesek 48,2, a 31-41 évesek 52, a 41-50 évesek 56,8, az 51-60 évesek 59,3, a 60 éven felüliek 60,6 százaléka volt analfabéta – a nemzetiségek szerinti összehasonlításban a németeknek jutott az első hely (19,3 százalék írástudatlan), a magyaroknak 33,2, az akkori szóhasználat szerint a tótoknak 37,9, a szerbeknek 73,2, a ruténoknak 84, az oláhoknak pedig 87 százaléka volt analfabéta.

A budapesti napszámosoknak a fele – folytatódik a szócikk –, az őstermelőknek 27, a napszámos nőknek 41, a mosónőknek 47, a szakácsoknak és a kofáknak 60, a nőcselédeknek pedig a 73 százaléka tudott írni.

És még mindig a lexikon: az 1880-as évek végén az újoncok közti analfabéták aránya Svédországban 0,3, Németországban 0,6, Poroszországban 0,8, Svájcban 1,1, Dániában 2, Németalföldön 7,2, Ausztriában 23,6, Magyarországon 34, Olaszországban 42, míg Oroszországban 70,8 százalékra rúgott.

A tízkötetes Magyarország története hatodik kötete szerint 1890-ben az iskolaköteles korúak 81,1 százaléka járt iskolába, írni a teljes népesség 44,5 (a férfiak 50,1 és a nők 39,9) százaléka tudott – a magyarok megfelelő adatai: 53,6 (59,1 és 48,2) százalék.

A M. Kir. Központi Statisztikai Hivatal a Magyar Statisztikai Szemle 1938. májusi számát Szent István király emlékezetének szentelte, és Hungária címmel a szokottnál nagyobb terjedelemben adta ki – történelmileg is összefoglalva – az ország állapotát rögzítő jelentését. Egyebeken kívül az olvasható benne: 1930-ban sem írni, sem olvasni nem tudott a 7 millió 622 ezres népesség 8,8 százaléka (a férfiak 7,5 és a nők 10,1 százaléka), összesen 673 ezer ember. Csak olvasni tudott 0,8 százalék (a férfiak 0,4 és a nők 1,2 százaléka), összesen 623 ezer ember.

Azóta sokat javult az ebbéli hazai helyzet. Míg a tízévesnél idősebbek között 1940-ben 6,4 százalékra tették az analfabéták arányát, 1960-ban már csak 3,2 százaléknyian, tíz év múlva 1,9 százaléknyian, 1980-ban 1,1 százaléknyian, a kilencvenes évek legelején kereken 1 százaléknyian voltak, akik nem tudtak írni-olvasni (más kérdés, hogy 1997-ben nem fájóbb-e a sokkal kisebb szám). A Központi Statisztikai Hivatal 1996. évi mikrocenzusának eredménye: a tízévesnél idősebbek közül 0,7 százaléknyian egyetlen iskolai osztályt sem végeztek el – hogy mennyi a félanalfabéták, a funkcionális analfabéták száma, aránya, az pontosan kimutathatatlan (vannak olyan becslések, amelyek országosan minden tizedik embert sorolnak ebbe a kategóriába).

Megelőzöm a diszlexiát!

Marad a rajzocska?

A legkedvezőtlenebb a helyzet Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében, ott 1,4 százaléknyi az első osztályt sem elvégzők aránya. És legalább ekkora gond – ahogyan ezt Pataki József, a megyei önkormányzati hivatal művelődési és ifjúsági osztályának vezetője elmondta –, hogy a lakosságnak egy tizede vagy talán ennél is nagyobb hányada ha tudott is valaha írni-olvasni, ezzel a tudásával már nem vagy csak alig képes élni.

– Mit tesznek e gondok enyhítésére?

– Kereken 230 általános iskolánkból körülbelül száz – főképpen a kisebb településeken – vállalkozott arra, hogy a hátrányos helyzetű elsősöket délutánonként felzárkóztassa a többiekhez. Ezeknek a gyerekeknek nemcsak anyagiakban vannak hátrányaik! Hanem például higiénés szokásokban vagy beszédkészségben is. Bizonyos magyar szavak ismeretének hiányában. Iskolánkként hat-nyolc gyereket tanítanak délutánonként a tanárok. Az óradíjakat – szerencsére – nagyjában fedezi az ezért megpályázható központi támogatás. Más célja van az úgynevezett korai fejlesztési programnak: ez a főleg szociális hátrányaik miatt iskolaéretlen gyerekeket készíti fel a tanulás elkezdésére. Ennek költségeit egy evégett létrehozott alapítvány állja központi, megyei és városi pénzekből. Azoknak a tehetséges, de hátrányos helyzetű, főként roma gyerekeknek, akik elvégzik a nyolcadik osztályt, ugyancsak megpróbálunk segíteni. Jövőre 12 évfolyamos iskolává, gimnáziummá válik a dombrádi általános iskola. Az oda kerülő gyerekekkel – nem lesznek nagyon sokan – személyre szólóan tudnak majd foglalkozni a pedagógusok.

abc Olvasókönyv

Megcsillanó remény

Az EU-országokban immár hagyományosak „a második esély iskolái”. Ezek elsősorban fiatal munkanélkülieknek segítenek – nappali képzéssel – az alapismeretek és bizonyos szakmai tudás elsajátításában. Szeptembertől Szabolcs-Szatmár-Bereg megye is pályázni kíván ilyen célú EU- támogatásra.

Jó érzés arról hallani, hogy a legrosszabb helyzetben lévők előtt – és bizonnyal nemcsak az ország keleti szélén – megcsillan a remény. De rossz elfogadni – és mennyire lehet elfogadni?! – a másik oldalt, azt, hogy a mai írástudatlanok zöme valószínűleg sohasem fog a kezébe könyvet venni, sohasem ül majd le a betű kedvéért a számítógép képernyője elé. Magyarországon sem, a nagyvilág más régióiban sem. Az ENSZ nemzetközi munkaügyi szervezete, az ILO szerint ma több mint 70 millió tizennégy évesnél fiatalabb gyereket dolgoztatnak főleg ázsiai és afrikai országokban – ahelyett, hogy a törvény és a józan ész követelményeinek megfelelően iskolába járatnák őket. Tízmilliókban mérhető a sem dolgozó, sem iskolába nem járó gyerekemberek száma. Zömüknek a betű felnőtt korukban is – a világ már javában a XXI. századot írja majd! – érthetetlen, furcsa rajzocska lesz csupán.

Analfabéta-milliók

A lakosság száma
(millióban)
Felnőtt korú analfabéták
(százalékban)
Kína 1170 27
India 890 48
USA 255 5
Indonézia 185 23
Brazília 151 19
Pakisztán 130 65
Japán 124 0
Banglades 111 65

(A 150 milliós Oroszországnak nincs adata)
(Forrás: Officina Világévkönyv ’94/96)

Analfabéta arányok
(az egymilliónál népesebb országok közül)

A lakosság száma
(millióban)
Felnőtt korú analfabéták
(százalékban)
Etiópia 50 95
Eritrea 4 95
Niger 8 89
Burkina Faso 10 82
Sierra Leone 4 79
Benin 5 77
Szomália 8 76
Guinea 7 76
Nepál 20 74
Szudán 30 73

(Forrás: Officina Világévkönyv ’94/96) 

Magyar iskolázatlanok 1996-ban
A 10 évesnél idősebbek közül egyetlen iskolai osztályt sem végzett el
(százalékban)

Magyarország 0,7
Nők 0,9
Férfiak 0,6
25 és 29 éves korosztály 0,3
Budapest 0,3
Megyeszékhelyek 0,3
50 ezernél több lakosú városok 0,4
20-50 ezer lakosú városok 0,6
15-20 ezer lakosú városok 0,7
10-15 ezer lakosú városok 0,8
5-10 ezer lakosú városok 1,4
15-20 ezer lakosú községek 0,3
10-15 ezer lakosú községek 1,0
5-10 ezer lakosú községek 1,4
3-5 ezer lakosú községek 1,1
2-3 ezer lakosú községek 1,2
1-2 ezer lakosú községek 1,1
500–1000 lakosú községek 1,1
500-nál kevesebb lakosú községek 1,4

(Forrás: KSH 1996. évi mikrocenzus)

Daniss Győző

Címkék: Daniss Győző