Az alábbi írás eredeti megjelenési helye: IMP Magazin 2011. október.

Noha amúgy is terveztem, hogy előbb vagy utóbb írok e témáról, az IPM Magazin legújabb számának egyszerre három cikke (Radnóti Sándoré, Kolozsi Lászlóé és a szerkesztő Zákányi Virágé) is arra késztet, hogy ne várjak tovább, hanem vessem papírra azon frissiben azokat a gondolatokat, amelyeket az illemről, az ízlésről nyelvészként szükségesnek vagy legalábbis érdemesnek tartok olvasóimmal megosztani. Azért is teszem ezt éppen most, mert az olvasóknak szinte bizonyosan van egy olyan része, amelyikben egyik-másik írás – elsősorban „A perverz Mozart” című cikk – ellenérzés(eke)t keltett. Erre egyébként a lap bevezető írásának szerzője már jó érzékkel célzott is, midőn így írt: „Hogy ízléses-e, ahogy Mozart – aki zsenialitásával felejthetetlen zeneszerzőként írta be magát a történelembe – fennmaradt leveleiben szexuális vágyait és szokásait szavakba önti – döntse el az olvasó.”

Mozart az Amadeus című filmben

A megjegyzés helyes és jogos. Valóban az olvasóknak kell magukban külön-külön eldönteniük, hogy változik-e – s ha igen, milyen irányban, milyen mértékben – az a kép, amely eddig bennük élt a zene óriásáról, a cikk közzétételének helyességét azonban nem vonhatjuk kétségbe. Engem csupán a megfogalmazás némi pontatlansága zavart itt-ott, pl. a ’kedvel’ jelentésű szível helyett a szótárainkban nem is szereplő szívlel használata (a megszívlel egészen más!), valamint egy fölösleges, sőt ártalmas vessző, amely de Sade márkit a legnagyobb zeneszerzők sorába emeli, de az értekezés egészét hasznosnak tartom. Nem csoda, hiszen – nyelvész lévén – a vígjátékíró Terentius Aferrel együtt azt vallom, ami a jeles szerzőnek Önkínzó című vígjátékából szakadt ki s vált szállóigévé: „Ember vagyok; semmi sem idegen tőlem, ami emberi.”

Csakhogy az ízlések – az ismert szólás szerint a pofonokhoz hasonlóan – különbözők. És nem csupán az egyes személyek ízlése ugyanannak a valaminek a tekintetében, hanem az ízlésformák is egymáshoz mérve, egymással összehasonlítva. Egészen más kategóriába tartozik az az ízlés – eredetileg ízlelés, ízlelgetés, ahogy több más nyelv példája is mutatja: gustus, gusto, Geschmack, taste –, amely ételekre, italokra vonatkozik, mint amelyiknek tárgya valamilyen építészeti stílus, művészeti irányzat, erkölcsi felfogás, zenei hovatartozás, öltözködési, hajviseleti szokás vagy bármi egyéb. S ekkor még nem szóltam arról, hogy az egyéni ízlés nem azonos a közízléssel, sőt olykor szöges ellentétben is állhat vele, noha ez utóbbival legalábbis számolnia kell még annak is, aki azt nem követi, hanem tudatosan eltér tőle. Ez utóbbit – a nyelvi stílusra, nyelvi ízlésre vonatkoztatva – szellemesen, remekül fogalmazza meg Németh László, midőn így ír: „A stílus a nyelv ellenére kifejezett egyéniség, s egy-egy nagy költő azért olyan hallatlanul meglepő, mert benne egy új valóság tépi ki magát a nyelv hálójából.”

Mindazonáltal van nyelvi közízlés, van nyelvi norma, s ennek ismerete az eredményes, hatékony nyelvhasználatnak elengedhetetlen része. Azért írom le ezt ilyen nyomatékosan, mert azt tapasztalom, hogy ezzel sokan nincsenek kellőképpen tisztában, s ebből következőleg bizonyos kommunikációs helyzetekben nem találják meg a megfelelő kifejezési formát. Esetleg hiányzó ismeretek pótlására itt persze nem vállalkozhatok, de annak talán van értelme, hogy felsoroljam nyelvünk néhány olyan fontos nyelvi rétegét, amelyet meg kell tudnunk egymástól különböztetni ahhoz, hogy a nyelvi közízlésnek, a nyelvi illemnek megfeleljünk.

A legigényesebb nyelvi változat az irodalmi nyelv, amely elsősorban írott nyelvváltozat, bár van írott alapra épülő hangzó változata is (közéleti beszéd, szónoki nyelvhasználat stb.). Azért ezt illeti meg a nyelvi-kifejezésbeli igényesség mértéke szempontjából az első hely, mert – érthető módon – az írott szó mindig nagyobb gondosságot követel s érdemel is meg, mint az élő. Bizonyos értelemben ide tartozik – persze nem kivételek nélkül – a szépirodalom és a költészet nyelve is. Hogy miért csupán bizonyos értelemben, azt aligha kell bővebben magyaráznom. Napjainkban a szépirodalom nyelve a szó szoros értelmében keveréknyelv. Minden megtalálható s érdekes módon minden meg is fér benne, részben íróink és költőink kísérletező kedve, részben a szépirodalom műfajának fellazulása következtében.

A másik igen fontos rész a nagy halmazon belül a köznyelv. Ennek is van írott változata: a közéleti jellegű megnyilatkozások nem kis része idetartozik, s a publicisztika jelentős része is idesorolandó, de beszélt változatai a dominánsak: a rádiós-televíziós interjúk, kerekasztal-beszélgetések, csevegő műsorok. A köznyelvet használókra leginkább az jellemző, hogy nem választékosan, de még elfogadható igényességgel fejezik ki magukat. Azzal azonban mindig számolni kell, hogy teret kapnak benne a mindennapi élőbeszéd pongyolaságai, henye formái, ízlésficamai.

A harmadik réteg a népnyelv, amely voltaképpen gyűjtőhalmaza a nyelvjárásias beszédnek, s amely jellemzően beszélt nyelvi változat. Főleg hangállományuk tekintetében idesorolhatjuk a regionális köznyelveket is, amelyek főleg a nagyobb vidéki városok lakóinak beszédére jellemzők. Ezen a nyelvi rétegen belül megtalálhatók az ún. [bázis]nyelvjárások, amelyeknek sajátos belső norma-, illetve szabályrendszerük is van, s amelyek egyértelműen beszélt nyelvi változatok.

Ezzel még természetesen nincs vége a felsorolásnak, hiszen foglalkozások, társadalmi csoportok szerint egyéb nyelvi rétegekkel is számolnunk kell; olyanokkal, amelyeknek bizonyos elemei az alaprétegekben is megjelennek. Ezek között sajátos helyet foglalnak el a különféle szak- és csoportnyelvek (jogi nyelv, sportnyelv, gyermeknyelv stb.); továbbá az ifjúsági nyelv a maga színességével, kreativitásával, amelyben a kopasz ember csúszdafejű, a hórihorgas toronypucoló, a kövér tükörtojás, végül a nagyvárosi argó, a szleng, s akár még a tolvajnyelv is.

Mivel mindegyik nyelvi rétegnek megvan a maga sajátos ízlésvilága, nem nehéz belátni, hogy ez különböző nyelvi illemszabályokat, ízlésnormákat is jelent, s hogy ezek a szabályok, előírások – mutatis mutandis – éppúgy beletartoznak a társadalmi érintkezés, a jó modor, az udvariasság normáinak, követelményrendszerének sorába, mint a társadalmi illemkódex egyéb alaptételei, a viselkedéskultúra alapvető normái is. Nem mondhatjuk, hogy ez vagy az a nyelvi ízlésbeli elhajlás önmagában sorsdöntő, végzetes lehet elkövetőjére nézve, mint ahogy a társadalmi ízlés egyéb területein vétők esetében sem okvetlenül erről van szó, de felmentést egyik esetben sem adhatunk. Egy politikus, aki bármilyen míves parlamenti felszólalását hangos szellentésekkel „fűszerezi”, semmivel sem különb annál, aki ugyanezt a hatást trágár beszólásokkal éri el. Osztályzatuk, amelyet érdemelnek, egyaránt elégtelen.

Grétsy László