Az alábbi írás eredeti megjelenési helye: IMP Magazin 2009. május.

Az Anyanyelvápolók Szövetsége folyóiratának, az Édes Anyanyelvünknek frissen megjelent, áprilisi számában olvasom azt a cikket, amelynek címe: Megszületett a coach magyar megfelelője. Hogy világosabb legyen, miről is van szó, idézek is egy mondatot a cikkből:

„Néhány napja került sor a Business Coach Szakmai Közösség országos fordítási pályázatának eredményhirdetésére és a díjak átadására is: a coach kifejezésre kerestek ötletes és használható magyar megfelelőt.” Ehhez még hozzáteszem: a bírálóbizottság a legjobb magyar megfelelőnek az üzleti edző elnevezést találta.

Az új szónak, illetve kifejezésnek e helyről is sikert kívánok, én azonban a következőkben nem a pályázatról, hanem az angol szó eredetijéről szólok. A kocsi szóról.

Igen, a kocsi-ról! A szó ugyanis Magyarországról indult diadalútjára, s került be különféle jelentésmódosulásokkal számos európai nyelvbe. A német Kutsche hintót jelent, az olasz cocchio fogatot, a francia coche lófogatú személyszállító postakocsit (ez ma már régies), az angol coach pedig több mindent is: hintót, vasúti kocsit, (távolsági) autóbuszt, de edzőt is, amely jelentés szintén többszörös jelentésmódosulással alakult ki, s vezet el bennünket egészen a Business Coach Szakmai Közösség fordítási pályázatáig. A kocsi szó gyökere a Tatáról délnyugatra elterülő, Komárom megyei Kocs község neve. E névre a 13. századtól kezdve vannak adataink. A község neve eredetileg személynév volt, mint számos más község neve is, s talán a ’kos’ jelentésű török eredetű szóval függ össze. A helynév -i képzős származékára a 15. századtól van adatunk, mégpedig attól kezdve egyre több, ugyanis Kocs nemcsak szekérgyártásáról és szekereseiről nevezetessé vált település volt, hanem – már Mátyás korában! – a Buda és Bécs közötti kocsijáratnak egyik állomása is. A 15-16. századi hazai és külföldi történelmi adatok egyaránt azt tanúsítják, hogy a kerekeken gördülő, lóvontatású járművek személyszállításra legalkalmasabb fajtája ezen a tájon alakult ki, és innen terjedt nyugatra.

Ám feltűnhet olvasóimnak, hogy a magyar szavak közül mindeddig csak a kocsi-t említettem, írásom címében ellenben ott szerepel ez is: „és társai”. Nem véletlenül, ugyanis mondanivalóm további részében már nemcsak a kocsi-val, hanem a többi i-re végződő – a szakszerűség kedvéért hadd tegyem hozzá: változatlan tövű – főnevünkkel is foglalkozom; olyanokkal, mint alibi, bácsi, bicikli, földi, holmi, kifli, muri, popsi, puszi, ulti, zárthelyi stb. Azt igyekszem bemutatni e szavak segítségével, hogy nyelvünk kohójában, ebben a hatalmas üstben örökösen fortyog valami. Lássuk csak, ez esetben micsoda!

Kifliim vagy kiflijeim?

A több mint negyedszázaddal ezelőtt megjelent Nyelvművelő kézikönyvben van egy ilyen címszó is: birtokos személyragok alaki ingadozásai. Ebben a következőket olvashatjuk: „A több birtokra utaló személyragok tővégi i hang után régebben csak rövid – tehát j és a, e magánhangzó nélküli – változatukban voltak helyesek: kocsiim, kocsiid, kocsii, kocsiink, kocsiitok, kocsiik; kifliim stb. Ezek az alakok ma is választékosabb, irodalmibb hangulatúak, s előnyük a tömörség. A mai nyelvi szokás azonban annyira a hosszabb toldalékoknak kedvez, hogy ezek használata nemcsak hogy nem tekinthető helytelennek, hanem a közvetlen, keresetlen hangú megnyilatkozásokban stílusosabb is: kocsijaim, kocsijaid, kocsijai …; kiflijeim stb.” Mint az idézetből kiderül, már a Nyelvművelő kézikönyv készítésének éveiben is a bővebb, tehát a kocsijaim-, kocsijaid-féle alakok voltak gyakoribbak. Azóta már szinte csak ezek használatosak, s természetesen köznyelvinek számítanak. Mellettük „a szomszédék holmii”, „a gyerekek kiflii”, „a környék prostii” megfogalmazás szinte finomkodóan hat a holmijai, kiflijei, prostijai helyett.

Íme, ez egy olyan változás, amely nagyjából egy évszázad, tehát elég tekintélyes idő alatt, de mégis behatárolható keretek között ment végbe. Azért tágítom ilyen mértékben a határokat, mert a múlt század közepének jeles nyelvművelője, Nagy J. Béla már a Magyarosan című egykori nyelvművelő lap egyik 1940. évi számában írt róla Kocsii, kocsijai című cikkében, s már ő is megvédte a mások által szabálytalannak bélyegzett kocsijai formát. Sőt, nem is alaptalanul, összekapcsolta ezt a változást a mássalhangzós végű főnevekben a 19. században végbement barátim > barátaim, villámidat > villámaidat típusú változással. Azt azonban hangsúlyozta, csakúgy, mint a Nyelvművelő kézikönyv is, hogy a magánhangzóra végződő szavak közül egyelőre csak az -i végűek ilyen toldalékolása fér össze az irodalmi nyelvszokással. Az utcájai, ekéjei stb. formák még népiesek, nyelvjárási ízűek.

Kocs címere

Csakhogy azóta ismét teltek az évek, évtizedek, és sok víz lefolyt a vén Dunán. Azt nem mondom, hogy ma már a nem i-re, hanem egyéb magánhangzóra végződő szavakra is kiterjedt ez a toldalékolási szokás, vagyis a megszokott adui, kesztyűi, sárhányói formák mellett, sőt helyett ez a módi: adujai, kesztyűjei, sárhányójai. Az 1994-ben megjelent Magyar ragozási szótár még csak az -i végű névszók ragozási táblázatában tünteti fel a -jaim, -im váltakozást, egyéb magánhangzóra végződő szavaknál nem. Aki azonban figyel a mindennapi beszéd ilyen apróságaira is, annak fülét már meg-megütik efféle alakok. Nekem metrón utazva tűnt fel két idős nő beszélgetéséből ez a mondattöredék: „már az unokájaim is felnőttek…” Egy hajnali rádióműsorból ezt a mondatot jegyezhettem föl: „Hiába van, hogy valakinek jó szőlője van, ha a hordójaira nem figyel oda.” Ugyancsak a rádióban hangzott el ez a mondat: „Vásáry Tamásnak már nem volt ismeretlen ez a hely, ugyanis korábbi turnéjain már többször szerepelt ebben a koncertteremben.”

Ismétlem: ez még nem része a nyelvi normának, de számolnunk kell azzal, hogy idővel ez is része lesz. Jöhetnek majd az olyan alakok, mint ásójaim, batyujaid, csészéjei. Nem baj, ha jönnek. Ez nem nyelvromlás, hanem egy természetes folyamat: nyelvi változás. De a belőle kisarjadt szóalakok köznyelviekké csak akkor lesznek, ha már ugyanúgy elterjedtek, mint napjainkban a bulijai-, mozijai-, profijai-, puszijai-félék.

Grétsy László