Megjelent: Magyar Nyelv, 119. évf. 2. szám, 145-152. o.

Engedje meg az olvasó, hogy egy személyes emlékkel kezdjem. 1982-ben szerkesztettem egybe az addig Kisnémedin gyűjtött tájszóanyagot kötetté. A tájszótár mintája Kiss Jenőnek 1979-ben megjelent Mihályi tájszótára volt (Kiss 1979). A tanár úr talán emlékszik még rá, hogy szinte hétről hétre a nyakára jártam, felróva neki a Mihályi tájszótár (akkor úgy véltem) „következetlenségeit”: miért vannak benne nép megjelölésű szavak is, kellenek-e a példamondatok, mi legyen az alaki tájszavakkal stb. Sokat tanultam ezekből a beszélgetésekből a tájszavaknak a népi nyelvhasználatban meglevő szerepéről, és arról, hogy az összetett valóság hogyan jelenik meg bennük. Talán ezeknek a beszélgetéseknek is (valamely részben) szerepük lehetett a 2002-ben megjelent, a hazai tájszótárírást alapvetően új dimenziókba helyező Kiss Jenő-tanulmány megfogalmazásában.

Az élőnyelvi szinkrón tájszótár nyelvtudományi felhasználhatóságát ugyanis nemcsak a benne rejlő nyelvkincs adja meg, hanem azok a módszertanilag egyértelmű vonatkozások, jelzések, amelyek a tájszóanyag válogatását, minősítését kísérik, szem előtt tartva a tájszavaknak a köznyelvhez, illetőleg egymáshoz való viszonyát. A tájszótárnak ezt a tudományos jellegét hangsúlyozza a szerző a jelen könyv Előszavában: „…a szó és a név is túlmutat önmagán, kifejez valamit, utal valamire. Másként fogalmazva: a tájszó több oldalú információhordozó nyelvi adat. S a kutatót éppen ez izgatja: mi van a puszta adatokon túl, mi állapítható meg révükön, s milyen – nyelvészeti és néprajzi, művelődéstörténeti és egyéb – következtetések vonhatók le belőlük. A tájszótár feladata éppen ezért az, hogy ezeknek az információknak lehetőség szerint széles skáláját kibontsa, s mindenki számára elérhetővé tegye” (11).

Dr. Kiss Jenő nyelvész

Lehetnek egy kutató életében „örök témák”, olyanok, amelyek végigkísérik egész pályafutását: érdeklődése nem halványul el az adott téma iránt akkor sem, ha látszatra már feldolgozta, megjelentette, kimerítette a lehetőségét. A tájszavaknak nemcsak a gyűjtése és közzététele, hanem a bennük rejlő további lehetőségek is megjelennek Kiss Jenő munkáiban: szükségesnek látja az egybevető vizsgálatokat a tájszók archaizálódása tekintetében, miközben tudomásul veszi a neológ tájszavak felbukkanását is (1981: 16–22), és a szókészleti változás problematikája később is foglalkoztatja (1990: 46–69; 75–90). Ez az „örök téma” jelenik meg a Mihályi tájszó- és névtárban is.

A szótár bevezetése (Előszó: 11–27) fontos információkat közöl. Egy szótár megbízhatósága szempontjából alapvető a hitelesség, a szótárírás ugyanis „nem más, mint a közlés szavakra történő lebontása, majd a darabok más rendben való összerakása. Annak, hogy az újonnan felépítendő szótári rendszer – a betűrendbe szedett szótári egységek, a szócikkek sora – megbízható legyen, feltétele az elemeire bontandó szövegek megbízhatósága” – írja Szovák Kornél (íméles levelezés). Ez a megbízhatóság a tájszótár esetében az adatközlők megbízhatóságát jelenti. A szótár deszkriptív adekvátságát ők képviselik: „70–80 év közötti, kiválasztott tősgyökeres mihályi adatközlőim” (12) – írja Kiss Jenő. Ők adják meg a 2016–2021 közötti szinkrónia minősítéseit is. Ezek a minősítések a használati érvény szerint jellemzik a tájszavakat: általános használatúak (amelyeket minden adatközlő ismer), neológ jelenségek (jelük a szótárban: ↑), továbbá archaizmusok lehetnek. Az archaizmusok mutatják meg leginkább a nyelvben levő mozgást, ezért – mivel a köznyelvi behatolás folyamatos jelenlétet jelent – ez a kategória alkategóriákra bontódik a tájszókészletben: léteznek visszaszorulók (használatuk már nem általános, jelük a szótárban: ↓), visszaszorultak (ezeket már csak az idősebbek használják, jelük: ↓↓), „emlékezeti tájszavak” (már nem használják, de rákérdezéssel előhívhatók, jelük: ↓↓↓) és kihaltak (a valamikori tájszavak ma már csak a történeti forrásokból idézhetők, jelük: †; 18–19, 27).

Mivel a nyelvjárás is csak a köznyelv viszonylatában (az attól való eltérés, illetőleg egyezés mértéke szerint) definiálható, a tájszavak egyértelműsítése érdekében is szükséges a viszonyítás kijelölése. A tájszótárak esetében ennek alapja (mivel az akadémiai nagyszótár félkész állapotban van) csak az értelmező kéziszótár legújabb, 2003-as változata lehet. Mindaz tehát, ami az ÉKsz.²-ben nem szerepel (még ha köznyelvi használata van is), továbbá az itt táj, nép és Mezőg rövidítéssel szereplők kerülhettek be a tájszótárba. Ez az egybevető eljárás vonul végig nemcsak a formák, hanem a szójelentések viszonylatában is: amely jelentés nincs benne az ÉKsz.²-ben, az bekerült a szótárba, amely viszont a köznyelvben is meg a mihályi nyelvjárásban is megvan, azt a köznyelvi jelentéseknek az ÉKsz.²-beli számozás alapján meglevő jelentései alapján tünteti fel. Így megállapítható, hogy a köznyelvi jelentések közül mi van meg és mi hiányzik a nyelvjárásból – továbbá az is, hogy mi a többlet Mihályiban. Ez a szójelentéseket egyértelműen és aprólékosan elkülönítő eljárás még a legutóbbi időkben megjelenő tájszótárakból is hiányzik (vö. pl. Pesti–Máté 2018), igazi nóvum tehát a Mihályi tájszó- és névtárban.

A tájszótárba tájszó kerül, szükséges azonban ezek egyértelműsítése. Ezek felosztásában a szótár nem hoz újdonságot, csupán a Szinnyei József (MTsz.) által megállapított kategóriáknak a MDial. által is vázolt kategóriái/pontosításai szerint (2001: 383) különíti el és látja el jellel a tájszavakat (17–18). 

A Mihályi tájszó- és névtár alapvetően onomasziológiai jellegű: az ábécérendes szótár anyaga teszi ki a kötet 2/3-át (31–414). Ez a szókészlet (hozzávetőleges becslésem szerint) mintegy 6100 címszót/szócikket jelent az utalószók nélkül. Ha összevetjük ezt a Mihályi tájszótár 1979-es változatának mintegy 1800 szót tartalmazó terjedelmével, akkor látjuk igazán a bővülést. Noha a Mihályi tájszótár 1979-es kiadása idején Kiss Jenő még a következőt írta: „Úgy látom továbbá, hogy tájszótáram anyagát sem tudnám már számottevően bővíteni” (1979. 11), ez a jóslat [mindnyájunk örömére!] téves volt.

Minden szócikk három részből áll. A vastag betűs címszó képezi a szócikkfejet: ez vagy a köznyelvi lexéma (pl. rend), vagy a tájszó köznyelviesített változata (pl. rábaköziperec). A szócikktörzsbe kerül az összes szótári információ: megvan-e a szó az ÉKsz.²-ben, s ha igen, ott milyen minősítéssel [pl. dödög (táj), dödölle (nép), pirostarka (Mezőg)], milyen tájszótípusba tartozik az adott lexéma, mikor rögzítették először, mi az adott szó nyelvjárási kiejtése (rёnd). E dőlt betűs ejtett változathoz jelennek meg a szociális érvényt jelölő szimbólumok (pl. nyët ↓↓↓), majd a szófaji és a stílusminősítés következik. Ezt követi a jelentésmegadás, melyben először a nyelvjárási jelentést találjuk, majd – ha van(nak) – a szó köznyelvi jelentése(i) következ(nek) a fentebb megírt módon [pl. könnyezik 1. a megmetszett szőlő ágaiból a vágás helyén nedv jön ki, ill. csöpög. 2. kny. (1–2)]. Ezután következik – ha van – a példamondat dőlt betűs szedésben. A szócikkben itt egy │ jel (virgula) következik, mely után a szociális érvény minősítését találjuk a 2016–2021-es állapot szerint. Mivel az 1979-es Mihályi tájszótár is minősítette használati érvény szerint a tájszavakat (megkülönböztette az 1970–1976 közötti időben használatos, az ekkor visszaszorulóban, kihalóban levő, illetve a már nem használatos, kihalt szavakat), érdekes kísérlet lenne a tájszótár két időbeli rétegének összehasonlítása az időközben esetlegesen bekövetkezett mozgás dokumentálására, ráadásul a szerző ezt az összehasonlítást megkönnyítendő az 520–522. lapokon egybegyűjti a kihalt és az emlékezeti tájszavakat. A szociális érvényű minősítést egy ║ jel (dupla virgula) követi, ezzel záródik a lexikográfiai rész. Az adott jel után már csak (!) az egyéb megjegyzések, etimológiai eredeztetések, forrásmegjelölés, néprajzi érdekességek stb. olvashatók. Noha ezek nem tartoznak a szótár lexikai minimumához, érdekességük nagyban emeli enciklopédikus tudásunkat – vö. pl. a rábaköziperec szócikkének két és fél oldalnyi néprajzi megjegyzését, a rábaközi mellény, a puruc szócikkét, vagy a puszta helytörténeti érdekességét.

Mit tudunk meg egy kisalföldi falu egykori és mai életéről? A lenyűgöző gazdagságú szótárba belelapozva megtudjuk, melyek voltak és hogyan változtak egyes mezőgazdasági munkák végzései (vö. magvető, rozskötél, állás, asztaghely, nehézborona, húzatás, kapacs, kazalmester, kévekötés, gurgat és hengerez), a vallási előírásokhoz kötődően milyen alkalmakat tartottak fontosnak (könyörgés), és hogy milyen ételeket fogyasztottak (aszalékleves), mikor kellett tojásokat gyűjteni ahhoz, hogy sokáig elálljanak (asszonyközi), hogyan segíti a munkavégzés ritmusát a babcsuszkó, milyen szerepe volt a bábaasszonynak, hogyan fejezi ki enyhe káromkodásként a rosszallást a bakszomadta. Megtudjuk, hogy a mezőgazdasági munkavégzés módjában történt változások hogyan csapódnak le a szókészletben (bálakazal, hosszúszekér, hoffer, rábastejger), hogyan reagáltak a helyi áramfejlesztő előállította áram kimaradására (baszkolódik), és hogy az „orosz begyüvetel” hogyan hozott be – átmeneti jelleggel – orosz jövevényszavakat (barisnya, nyet, bátyuska, davaj) és félelmet az egész közösség számára (kulákosít). Megtudjuk, hogyan változott a népviselet (magyarruha) a bécsirongy és a dirndliruha hatására, milyen munkafolyamatokat kellett betartani a disznóöléskor (béleregetés, belesteknő, bontószék, bőrke, csörge, kistűz, kolbásztöltés, perzselés), hogyan védte a kiscsirkéket a borító és a burkus, miért volt fontos esemény a borjazás, s mi volt a szerepe a borjaztatókötélnek. Az ünnepi népszokások leírásai gazdag részletezettségükkel tűnnek ki (bohócjárás, bőgőtemetés, cigánybál, lucázás, tűzoltóbál), a német jövevényszavak pedig tömegükkel (cukhárung, cullang, cungeráj, curukk, cvíder, dekkol stb.). A szótár bemutatja a gyermekjátékok gazdag világát (csingáló, csipszar, diófaállítás, háborúsdi, hétfogás, klejg, pilinckézik, színcicézés). Megjelenik a szótárban a hely vízjárta voltával összefüggő szókészlet (csíkoskáposzta, elfog, eszteru, tűzés) meg a síkvidéki elhelyezkedés jellegzetessége, a szél is (cirákiszél, felszél, hanyiszél, gyepszaggatószél). Találunk benne utalásokat az egykori népi építészet emlékeire (fakémény, kemencepadka, nyitottkémény, síp, üstökalja), továbbá az állatok szerepére a falusi ember életében (frislingelés, betanít, lopvakelt, meglámpáz). A munkafolyamatok leírásával (füstölés, tollfosztóáldomás), a tágabb környékre – Hanság – utalásokkal (hanyiszéna, himodilegény), egyes ételek elkészítésével (kalinkó, kráfli, langaló, prósza, sterc, szalados, szalalkáli) a már említett enciklopédikus tudásunk bővül. Változnak az idők, és benne a munkák és a szokások is (uborkáz, őringel, háromtánc, helovín), a szótár ezt is bemutatja. A szárazjég, noha nem tájszó, azért került be a szótárba, mert ennek Mihályi közeli történetében van jelentősége (vö. hozzá maortos). Igazi mihályi érdekesség a szőcsinküldő is. A takarmánykeverék néprajzi leírása adja meg az abrak és az abrakol hátterét. (Az idézett tájszavak jelentésmegadásának elhagyása tudatos volt: azt szeretném, hogy az olvasó nézzen bele a szótárba, mélyedjen el benne, miközben a jelentéseket keresgéli.)

Légi fotó Mihályiról

Ahogyan az első bekezdésben Kiss Jenőtől idéztem, a (táj)szó „több oldalú információhordozó nyelvi adat… A tájszótár feladata éppen ezért az, hogy ezeknek az információknak lehetőség szerint széles skáláját kibontsa, s mindenki számára elérhetővé tegye” (11). A többcélú felhasználhatóság érdekében a szerző – a hazai tájszótárírás történetében egyedülálló módon – a továbbiakban elkészíti a szótár szemasziológiai változatát is (415–500): a szójelentések szerint csoportosítva közli anyagát. Ez a szójelentések szerinti csoportosítás rokon a nyelvatlaszok kérdőívein megfogalmazott kérdéseivel: hogyan nevezik ezt vagy azt az adatközlők.

A jelentés alapján közölt összefüggésekre nézzünk egy példát: az ’elbeszélget’ jelentéshez közli a dézsel tájszót. Ezzel meg is elégedhetnénk, rögzítve, hogy Mihályiban az adott fogalomra ezt a tájszót használják. Ám visszalapozva az onomasziológiai szótárhoz, a dézsel szócikkében ezt találjuk: „elbeszélget, elpipázgat <téli estéken>, henyél”. Ha innen visszalépünk a szemasziológiai szótárhoz, a ’henyél’ visszautal az áll (fn) és a kerítés szócikkéhez (ahol egy-egy kifejezést találunk az adott fogalomhoz). A dézsel példamondatát olvasva (pipázvo ebeszígettík az üdőt) azonban felmerül az ’időt eltölt’ jelentés, amit a szótárolvasó megnézhet a szemasziológiai szószedetben, és ott megtalálja az elherbergel szócikket, amely aztán tovább utal a ’tollfosztás’ jelentéskörébe. És így tovább.

Lexikai mezőket találunk tehát, melyek szoros összefüggésben állnak a jelentésmezőkkel. A szótárnak ez a szemasziológiai változata tartalmaz olyan csoportokat, amelyek klasszikusan megfelelnek a jelentésmező-elmélet Trier és Porzig felállította követelményeinek (vö. szende 1996. 54–58), esetenként helyettesíti a más szótárakban utalózással megjelölt összefüggéseket (vö. pl. ÚMTsz. utalózási rendszere), és tartalmaz nyelvészeti alapú csoportokat is (pl. határozószó, latin jövevényszavak). A többoldalú és -célú felhasználás megkönnyítése érdekében ez a csoportosítás vállalható, noha a szótár ezen szemasziológiai része emiatt eklektikusnak tűnik.

De Kiss Jenő a szótár teljesebb felhasználhatósága érdekében még ennél is tovább megy: újabb és újabb csoportosításokkal szolgálja ki az olvasót. Így a további mintegy negyedszáz lapon (500–526) megtaláljuk a jelentésbeli tájszavak mihályi listáját (pl. babos ’pettyes’, bogár ’légy’; 500–503), a fogalmi tájszavak ábécérendes kimutatását (503–506), a tájszavak társadalmi rétegződésük szerinti listáját, melyben külön megjelöli azokat a mihályi tájszavakat, amelyek az ÉKsz.²-ben nem szerepelnek (pl. gazoz, ibrikál; 507–515), külön azokat, amelyeket az ÉKsz.² táj (515–516), nép (516–518), illetőleg Mezőg minősítéssel (519–520) közöl. Nem maradnak ki a csoportosításból a már kihalt mihályi tájszavak sem (520– 521), és azok, amelyeket már csak az emlékezet őriz (521–522).

A szerző további csoportosításokkal is kiszolgálja a kutatót: sorba szedi a néprajzi vonatkozású megjegyzéseket tartalmazó szócikkeket (522–523), az élő és az archaizálódott német eredetű tájszavakat (523–525). Különleges színfoltja a szótárnak, hogy Kiss Jenő közli azokat a mihályi tájszavakat is, amelyeket 1913-ban Zsirai Miklós (aki szintén a község szülötte volt) publikált a Magyar Nyelvben (9: 425–429 és 464–465). Az újra közölt tájszavakat Kiss Jenő adatközlői minősítették a 2017–2021-es évekbeli használat szerint (525–526). Ez a szószedet is bemutatja, „mit jelent 109 esztendő elmúlása a mihályi szókészlet egy részének az életében” (525).

Kiss Jenő: Állandó szókapcsolatok a rábaközi Mihályiban

A Mihályi tájszótár kiindulási, keletkezési helye egy cipészműhely volt (Kiss 1979: 7, 2022: 604–605). Erről a helyzetről pedig van valós tapasztalatom: egyik nagybácsim volt a kisnémedi suszter. Nemcsak a beszélgetések voltak jellemzők az ő műhelyében, hanem az is, ami ott és úgy történt. Egy falusi cipészműhelyben ugyanis ritkán készültek új lábbelik. Az volt inkább a jellemző, hogy az elvásott talpat kellett pótolni, a szakadt felsőrészt javítani. Mert ami érték, azt nem dobták el, hanem (javítva akár) megőrizték. És ami érvényes a cipőkre, az érvényes más területen is: az érték, bármily kicsiny legyen is, megbecsülendő. A szavak, a nevek a kultúránkat, a lelkünket képviselik. Ez az értékszemlélet hatja át a szótár következő részét is.

A tulajdonnevek tájszótárbeli közléséről megoszlanak a vélemények (vö. Kiss 2002: 394). A Mihályi tájszótár 1979-es változatából kimaradtak a tulajdonnevek. Ha azonban a tájszótár értékmentő szerepe kerül előtérbe (és szótárunk esetében ez a helyzet!), erős érv szól amellett, hogy ez a névanyag is bekerüljön a szótárba – még ha (mint Kiss Jenő teszi) függelékként is.

A tájszótár ugyanis napjainkban, amikor a hagyományos (táj)szókészlet egyre inkább archaizálódik, a kultúra- és leletmentés eszközévé válik. Ez a helyzet pedig átalakíthatja a meglátásunkat a tulajdonnevek szótárbeli szerepéről (ahogyan Pesti János írja: „a helyneveknek mindig vannak dologi (tárgyi) és nyelvi vonatkozásai” – 2018: 11). Hogy ez a kultúramentés milyen fontos, arra rámutathat az az összevetés, ami a mihályi helynevek külső és belső szemlélője között fennáll: 1998-ban jelent meg ugyanis a kapuvári járás földrajzi neveit tartalmazó kötet (közlője magam voltam). Ebben Mihályi helyneveinek száma: belterület 48 tétel, külterület 49 egység (Hegedűs 1998: 48–51).  A Mihályi tájszó- és névtár viszont ezzel szemben 98 tételt hoz a belterületről, 57 tételt pedig a külterületről. Összesítve másfélszer annyi nevet tartalmaz, mint a korábbi helynévgyűjtemény. A többlet elsősorban a belterület nevei esetében jelentkezik: benne a minden fűszálat ismerő lokálpatriotizmus jelentkezik. Ennek legfontosabb összetevője a történetiség: a népi emlékezet, együtt az írásos forrásokkal, teljes képet adhat a mikrokörnyezetről. Ehhez a teljes képhez tartoznak a történeti források („Történeti visszapillantás” a tájegységről és a településről: 527–536) és a hagyomány (Korona utca: 547–550), a fiatalkori személyes emlékek (ilyenek pl. a szerző iskoláinak/iskolába járásai helyszíneinek sorsa: 547, 559), és a vizekkel kapcsolatos emlékek (Kanális, Kövesárok, Lobogó: 552). A kapuvári járási kötetben a belterületen 18 épületnév szerepel, Kiss Jenő szótárában viszont 44 – és legtöbbjük nem csupán név, hanem helytörténeti érdekességekkel kiegészített adathalmaz, melyben folytonosan jelen van a személyesség.

A helynevek után a Függelék a mihályi személyneveket közli a legrégibb időktől egészen 2017-ig. Ehhez forrásai az 1198-as királyi oklevél (533) 13 női és 39 férfineve (569–570), a Sopron Vármegye Oklevéltárában található listák (581), Varga Józsefné Horváth Máriának a rábaközi család- és keresztnevekről írott könyvének adatai (2007: 571–577, 582–584) és a Mihályi Önkormányzat 2017-es névlistája (585–586). Sorra veszi az egyelemű névadás adatait, a történetiségben haladva a női és a férfi keresztneveket, majd a családneveket is gyakorisági listákat felállítva. Külön szól a névcsúfolókról mint „rímes nyelvi szerkesztményekről” (580–581). Az emberneveket az állatnevek követik (596–599). Ezek két időbeli (1981 és 2019) felvétele kiválóan mutatja azt az általános tendenciát, amely a magyar falvak mezőgazdasági jellegében bekövetkezett: az 1981-es adatok még 235 lónév-előfordulást és (a bika- és ökörnevekkel együtt) 309 szarvasmarhanév-előfordulást jeleztek, ám a 2017-es adatfelvétel már csak 4 lónevet és 7 tehénnevet hozott elő. A nagyállattartás ily módú visszaszorulása az állattartás, -terelés tájszavainak biztos kihalását idézi elő (588).

A szociolingvisztikai kutatásokban – beleértve a dialektológiát is – alapvető kérdés az adatok megbízhatósága, a reprezentativitás, a megismételhetőség. Kiss Jenő fontosnak tartja, hogy ezekre a kérdésekre is megnyugtató választ adjon (600–605). Végigtekint a múlt gyűjtésein, mások és saját adatközlésein, végigveszi név szerint az adatközlőket, saját gyűjtési eljárását. Visszatekint a velük eltöltött időre, a közös munkával eltöltött sok-sok délutánra: „Tudom, hogy nekik sem csupán munka volt, hanem a közös gyermekkor és múlt visszaidézése is, visszaemlékezés az egykor volt sokszínű mihályi életre. A tájszavak erdejében időzve tudatosíthattuk magunkban, hogy eleink milyen sokféle tudás birtokában voltak, mennyi mindent tudtak az életről, a növény- és állatvilágról, a gyereknevelésről, a természetről, a betegségekről, a népi gyógyászatról, a hiedelmekről, az állattartásról, az időjárásról, az ételkészítésről, a kerti és a mezei munkákról, a dolgos napokról, a szomorú és vidám eseményekről, az ünnepekről, a hit erejéről. Emlékezetünkbe idéződtek temetőben nyugvó hozzátartozóink is, valamint a régi hétköznapok, az élet korábbi rendje, a tisztesség és a munka becsülete, az emberek és a természet közötti harmonikus viszony, gyermekkorunk messze ringó világa, üde vidámsága, valamint a szolidaritás sokféle formában való megnyilvánulása” (604).

A nyelvész nem költő. Tájszótárt ír, de valamiképpen ez is poézis: himnusz a szülőföldről.

Hivatkozott irodalom

ÉKsz.² = Magyar értelmező kéziszótár. Főszerk. Pusztai Ferenc. 2., átdolgozott kiadás. Akadémiai Kiadó, Budapest, 2003.

Hegedűs Attila 1998. Győr-Moson­-Sopron megye földrajzi nevei. I. A Kapuvári járás. Apáczai Csere János Tanítóképző Főiskola, Győr.

Kiss Jenő 1979. Mihályi tájszótár. (Rábaköz). Nyelvtudományi Értekezések 103. Akadémiai Kiadó, Budapest.

Kiss Jenő 1981. Nyelvjárási tanulmányok. A Magyar Nyelvtudományi Társaság Kiadványai 159. Magyar Nyelvtudományi Társaság, Budapest.

Kiss Jenő 1990: A mihályi nyelvjárás változásai 1889 és 1989 között. A Magyar Nyelvtudományi Társaság Kiadványai 190. Magyar Nyelvtudományi Társaság, Budapest.

Kiss Jenő 2002. Tájszótárírás és tájszótárak. Magyar Nyelvőr 126: 391–416.

MDial. = Magyar dialektológia. Szerk. Kiss Jenő. Osiris Kiadó, Budapest, 2001.

MTsz. = Szinnyei József, Magyar tájszótár 1–2. Hornyánszky, Budapest, 1893–1901. [Hasonmás kiadás: Nap Kiadó, Budapest, 2003.]

Pesti János – Máté Gábor 2018. Völgységi tájszótár. Vidékünk tájszavai és népi műveltsége. Keleti-Mecsek Egyesület, Pécs.

Szende Tamás 1996. A jelentés alapvonalai. A jelentés a nyelvi kommunikációban. Corvinus Kiadó, [Budapest].

ÚMTsz. = Új magyar tájszótár 1–5. Főszerk. B. Lőrinczy Éva. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1979–2010.

Varga Józsefné Horváth Mária 2007. 18–19. századi személynevek a Rábaközből. Adattár. A Magyar Nyelvtudományi Társaság Kiadványai 227. Magyar Nyelvtudományi Társaság, Budapest.

Zsirai Miklós 1913. Adatok a rábaközi nyelvjárás szókincséhez. (Mihályi, Sopron megye.) Magyar Nyelv 9: 425–429, 464–465.

Hegedűs Attila
Pázmány Péter Katolikus Egyetem

Kiss Jenő Mihályi tájszó- és névtár című kötete kedvezményes áron megrendelhető a TINTA Könyvkiadó honlapjáról: www.tinta.hu.