Megjelent: Magyarország 1974/19, 23. o.

Éppen száz éve, hogy Arany János 1874. évi akadémiai főtitkári jelentésében ezt írta: „A helyesírás nem siet eldöntéseivel.” Ha végigtekintünk az akadémiai helyesírás immár közel másfél százados történetén, egyetérthetünk Arany megállapításával. Aranyt igazolja Szemere Gyula „Az akadémiai helyesírás története” című műve is, amely a közeljövőben jelenik meg az Akadémiai Kiadónál.

Kiejtés, szóelemzés

Az első akadémiai helyesírás „Magyar helyesírás’ és szóragasztás’ főbb szabályai” címmel 1832-ben került kiadásra. Kimondatlanul már ebben a szabályzatban is érvényesült a helyesírásunkat meghatározó két fő alapelv (amelyet először az 1856-os szabályzatban fogalmaztak meg): a kiejtés és a szóelemzés elve. Ezt Arany más szavakkal így fogalmazta meg: helyesírásunk „részint az élő szokással haladni akar, részint a történeti múltból is köteles annyit megtartani, amennyi a hagyomány megőrzésére szükséges”. A legtöbb vita egyébként éppen a két alapelv összecsapásából adódott, és lényegében akörül zajlott, hogy meddig kell követni a kiejtést, és hol kiált megálljt a szóelemzés.

Az első akadémiai szabályzat voltaképpen csak belső használatra készült. Az Akadémiának azonban olyan nagy volt a tekintélye, hogy országszerte egyre többen igazodtak előírásaihoz. Toldy Ferenc már 1844-ben leszögezhette: „Nagyobb, kisebb nyelvtanokban jobbára elfogadva látjuk az academia által vallott elveket.” De ez a helyzet már egy évtized múlva megváltozott, s ettől kezdve körülbelül egy évszázadig állandó volt a feszültség az Akadémia helyesírási elvei és az Akadémián kívüli gyakorlat között.

A helyzet változását már 1854-ben regisztrálta Fogarasi János a nyelv- és széptudományi osztály (I. osztály) ülésén, s „az academiai helyesírás’ revísióját indítványozta”. Ennek végrehajtására Nyelvtudományi Bizottmány alakult, amely mintegy két évtizedig munkálkodott az új akadémiai helyesíráson, s végül is 1875-ben terjesztette elő tervezetét, amely — Arany véleménye szerint „számos, még nem tisztázott kérdést inkább megkerülve, mint megoldva, egy-egy analógiái ellentmondást inkább lealkudva, mint elenyésztetve, az óhajtottnál szerényebb látattal” — 1876-ban nyomtatásban is megjelent.

A hosszas huzavonának legfőbb oka az volt, hogy a bizottságon belül nem alakult ki egyetértés. A kisebbség, Budenz József és Szarvas Gábor a nagyközönséget is bevonta a vitába. Legfontosabb és legradikálisabb javaslatuk arra irányult, hogy a ragozott, képzett és összetett szavaknál ne vegyék többé figyelembe a szót alkotó különböző elemek eredeti formáját — vagyis a szóelemzés elvét —, hanem csak a kiejtést. Másik javaslatuk szerint a kétjegyű betűket mind száműzni kell, illetve egyjegyű betűkkel kell felváltani őket. (Ezt egyébként a harmincas években Vörösmarty Mihály javasolta, s utána is többen ajánlották már. Szerintük például ékezetes betűkkel kellene felcserélni a kétjegyűeket, így: „ny” = „n‘”, „ly = „l‘” stb.)

Budenz és Szarvas nem adta fel a harcot, különösen nem Szarvas Gábor, aki mint a Magyar Nyelvőr szerkesztője 1888-ban olyan helyesírást vezetett be ebben az akadémiai folyóiratban, amely több pontban eltért az akadémiai helyesírástól, például „cz” helyett „c”-t írt. A Magyar Nyelvőr Szarvasnak 1895-ben bekövetkezett halála után is ezt a gyakorlatot folytatta, míg az Akadémia I. osztálya el nem tiltotta tőle. Addigra azonban már több napilap — elsőnek a Budapesti Hírlap — is szembehelyezkedett a túlságosan konzervatívnak tartott akadémiai helyesírással.

A reformtörekvéseket 1891-ben egy másik nyelvész, Simonyi Zsigmond is zászlajára írta. Javaslatai mai szemmel ésszerűnek tűnnek, s egyáltalán nem radikálisok. Simonyi abból indult ki, hogy a helyesírást a már általános gyakorlat alapján kell egyszerűsíteni. Ennek értelmében: 1. a „cz” helyett írjunk „c”-t; 2. a kettős mássalhangzókat a ragozott alakokban is írjuk csonkítva (tehát „királlyal”, és nem „királylyal, stb.), 3. terjesszük ki a magyarosan írt idegen szavak körét; 4. a vonatkozó névmásokat írjuk egybe (vagyis ne "a’ ki”-t írjunk, hanem "aki”-t) stb.

Simonyi javaslatai mintegy tíz évig voltak napirenden. Két évbe is beletelt, mire ezeket a Nyelvtudományi Bizottság helyesírási ad hoc albizottsága tárgyalni kezdte. Bekérték valamennyi számottevő nyelvész állásfoglalását, majd az észrevételeket egyeztették. Ezután valóságos vesszőfutás következett: az albizottság után a bizottság, majd az I. osztály és végül az Akadémia összes ülése is foglalkozott a reformmal, és minden fórumon „kilőttek” egy-egy javaslatot. Végül is Simonyi javaslatai közül egyet sem fogadtak el.

Fellázadtak a pedagógusok

Közben azonban „fellázadtak” a pedagógusok. 1899-ben a Budapesti Népnevelők Egyesülete kérvénnyel fordult a vallás- és közoktatásügyi miniszterhez, rámutatva, hogy a helyesírás zavaros állapota miatt az iskola „drága idejének jó részét meddő munkára kénytelen pazarolni, de ebben a munkájában is folyvást érzi a biztos irányítás hiányát, s így nem igazodhatik el a régibb nyelvtani szabályok s a mai irodalmi divatok közti ellentétekben”. A miniszter erre Simonyit bízta meg egy iskolai helyesírási szabályzat kidolgozásával. Az „Iskolai helyesírás”, amely majdnem változatlanul tükrözte Simonyi reformgondolatait, 1903-ban meg is jelent. Ettől kezdve két egymástól eltérő hivatalos szabályzat irányította a magyar írásgyakorlatot.

A helyzetet tovább bonyolította, hogy 1908-ban az Országos Törvénytár szerkesztője felhatalmazást kért a belügyminisztertől, hogy a törvények szövegét az iskolai helyesírás szerint nyomathassa ki, s egyben javasolta, hogy minisztertanácsi határozat rendelje el az iskolai helyesírás használatát minden hivatalban. Az üggyel kapcsolatban kikérték az Akadémia véleményét, mire újra kezdődött az ádáz belharc.

Mindez nem akadályozhatta meg az iskolai helyesírás térnyerését, hiszen évről évre szaporodott azoknak a száma, akik tarsolyukban ezzel a helyesírással léptek ki az életbe. Végül is 1922-ben az új akadémiai szabályzat átvette az iskolai helyesírás legtöbb „eretnekségét”, s az iskolákban is ezt a szabályzatot kezdték tanítani. Az egység mégsem állt helyre, mert a nagyközönség már megszokta, hogy ne vegye figyelembe az Akadémia szabályzatát. Ebben élen jártak az újságok, de az ő gyakorlatuk sem volt egységes. Horváth Endre nyomdász 1912-ből származó észrevétele: „Sok író most nem is tudja, melyik helyesírási rendszer szerint kell írnia, mert hisz gyakran egy-egy cikk megírásakor azt sem tudja még, hogy mely lapban stb. fogják közölni, márpedig ahány lapunk van, úgyszólván annyi a helyesírási rendszerünk is. Ilyenkor aztán a szedőnek egyszerűen azt mondják, hogy: iskolai, akadémiai, latin, rövid, házi stb. helyesírás szerint szedje a művet vagy a cikket.”

Ennek az anarchiának a csökkentésére határozta el az Est-lapok — Az Est, Pesti Napló, Magyarország — szerkesztősége, hogy lapjai és nyomdái részére egységes helyesírási szabályzatot készíttet Balassa József nyelvésszel, aki az 1922-es akadémiai helyesírás előtt nem sokkal tette közzé munkáját. Ennek alapján készült azután az úgynevezett nyomdai helyesírás is, amely ugyancsak Balassa tollából 1929-ben látott napvilágot. Ez a szabályzat mintegy 40 000 szót tartalmazó szójegyzéket is közölt, s egészen a felszabadulásig egyike volt a legnépszerűbb helyesírási tanácsadóknak.

Fokozta a zavart, hogy egész sor helyesírási magánkiadvány is megjelent a két háború között, így a Magyar Könyvkiadók és Könyvkereskedők Országos Egyesületének „Így írunk helyesen” című kiadványa vagy Kiss József „Magyar helyesírás”-a. E műveknek nagy értékük volt a gazdag szójegyzék, de szerkesztésük nem bizonyult elég következetesnek és gondosnak. Nagy J. Béla nyelvész szerint az „Így írunk helyesen” című munkának inkább „Így írunk összevissza” lehetett volna a címe.

A felszabadulás után számos radikális reformjavaslat hangzott el a helyesírás egységesítésére és főleg egyszerűsítésére. Gondoltak arra, hogy nem kellene jelölni többé a felső nyelvállású magánhangzók — „í, ú, ű” — hosszúságát, törlik a „ly” betűt, egyszerűsítik az egybe- és különírást. Az Akadémia, a kérdés jelentőségét átlátva, 1949-ben 14 tagú helyesírási albizottságot szervezett nyelvészekből, írókból, újságírókból és a nyomdász-szakszervezet képviselőjéből. Hamarosan kiderült azonban, hogy egy esetleges reform alapos megfontolást kíván, s ezért 1950-ben csak egy átmeneti jellegű helyesírási útmutatót adtak ki, amelynek legfőbb újdonsága az orosz szavak és nevek átírásának részletes rendezése volt. Majd 1954-ben megjelent a ma is érvényben levő végleges szabályzat [azóta két újabb szabályzat is napvilágot látott, a jelenleg is aktuális a 2015 óta érvényes 12. kiadás - a szerk.]. Ezt az albizottság — amely időközben bizottsággá, majd főbizottsággá alakult át — eredetileg több elvi változtatást tartalmazó reformkiadásnak szánta, végül azonban arra a meggyőződésre jutott, hogy az akadémiai helyesírást régóta meghatározó alapelveknek nem megváltoztatására, hanem következetes alkalmazására van szükség.

Először egységes

Az 1954-es kiadás, amelynek tervezetéhez számos intézmény és sok pedagógus is hozzászólt, az első olyan szabályzat, amely megteremtette az egységes magyar helyesírást; tudniillik ez most már minden sajtótermékre kötelező, és az iskolákban is ezt tanítják. Minthogy azonban már kereken húszesztendős, előbb-utóbb megérik némi óvatos reformra. Gyakorlati alkalmazása közben például kiderült, hogy túlságosan grammatikai szemléletű, vagyis bizonyos helyesírási problémák csak alapos nyelvtani tudással oldhatók meg. Nem feltételezhetjük tehát, hogy a magyar helyesírás körüli harc lezárult volna.

Rubin Péter