A magyar a leglogikusabb nyelv? című bejegyzésben olvashattuk, meghökkentő vonása nyelvünknek, hogy a magyar embernek szeme van és nem szemei, füle és nem fülei, keze és nem kezei, lába és nem lábai. Magyarán, a páros testrészekről szólva a kettőt egyes számban nevezzük meg, tehát egységnek tekintjük. Erre mutat az is, hogy ha a kettő közül csak az egyikre gondolunk, akkor a fél szót használjuk.

És valóban, a szemünk világát féltjük, a szemünk romlik, az ember a füle mellett engedi el a célzást, a füle botját sem mozgatja, kézzel-lábbal tiltakozunk, a kezét kérjük meg a lánynak, fél szemünket adnánk valamiért, van, aki fél szemére vak vagy fél fülére hall nagyot, félvállról veszünk és fél kézzel megcsinálunk valamit, egyesek féllábúak, mások már fél lábbal a sírban vannak. Ez a jelenség a páros testrészekkel kapcsolatos tárgyakon is tapasztalható: kesztyűt, cipőt vagy csizmát, zoknit meg harisnyát veszünk vagy húzunk.

A lány kezét szokás megkérni, nem a kezeit

Itt tegyük hozzá rögtön, hogy ez a szabályszerűség csak olyan esetekre érvényes, amikor a páros testrész birtokos személyjelet kap, tehát: keze, szemed, fülünk, lábuk és hasonlók. Minden más esetben a többes szám a természetes: mohó kezek ragadták fel a kiszóródott zsemléket; nem akarom, hogy a hír illetéktelen fülekbe jusson, a sérült lábak véres nyomokat hagytak a padlón stb.

A páros testrészeinket egyes számban említeni ősi sajátsága nyelvünknek, és ezért a nyelvhelyesség túlbuzgó őrei vétségnek tekintik, idegenszerűségnek tartják, ha valaki többes számban utal rájuk.

Pedig ez a szabályszerűség nem szigorú szabály, eltűr kivételeket.  Én mosom kezeimet – mondom olyan értelemben, hogy nekem semmi vétkem nincs a szóban forgó kellemetlen ügyben. Persze mondhatom úgy is, hogy kezet mosok, csak hát az valami egészen mást jelent.

Kezet mosok vagy mosom kezeimet?

A csodálkozóra mondhatjuk, hogy nagy szemeket mereszt: ezt a kifejezést is ilyen formában alkalmazza nyelvünk. Más példák is gyakran adódnak: Kit látnak szemeim?; Jó kezekben van; Rossz kezekbe kerül; el a kezekkel!

A korábbi századokban nem mindig ügyeltek erre a szabályra, vagy inkább úgy mondhatnánk, hogy nem is számított szabálynak, még klasszikus költőinknél sem ritkák ilyen esetben a többes alakok:

Szemeid szép ragyogása
eleven hajnali tűz…
Csokonai: Tartózkodó kérelem

Vérözön lábainál…
Majd töröktől rabigát vállainkra vettünk…
Kölcsey: Himnusz

…s mi nyaljuk újra boldogan
kegyelmes lábait.
Petőfi: A kutyák dala

Maradj közöttünk ifjú szemeiddel,
barátod arcán hozd fel a derűt
Vörösmarty: A merengőhöz

Ennyi példa talán kellőképpen megmutatja, hogy az adott jelenség nem szigorú szabály, hanem érdekes lehetőség nyelvünkben, ezért a címen foglalt tiltásnak nincs semmi alapja.

Tótfalusi István