Valamiért a kiadó nem ünnepli igazán, a köteten sem tünteti föl, csak a honlapján derül ki: ez a könyv A magyar nyelv kézikönyvei sorozat 25. darabja. A Tinta Könyvkiadó – amellett, hogy kiad kétnyelvű szótárakat, nyelvkönyveket, segédkönyveket, tankönyveket, nyelvészeti szakkönyveket, sőt szépirodalmat – 1998-ban útjára bocsátotta a Magyar szókincstár című kötetet (Rokon értelmű szavak, szólások és ellentétek szótára, főszerkesztő Kiss Gábor), mely idővel ennek a sorozatnak lett a nyitánya. Az én házi könyvtáramnak is megbecsült darabja, jól használható kézikönyv ez, mivel nemcsak a szinonimákat adja meg – mégpedig bőségesen és logikusan rendszerezve, az aljelentéseket is számontartva, a szavakat minősítéssel ellátva (szleng, durva, tájnyelvi stb), a vonzatot megadva, értelmi kiegészítéssel ellátva –, hanem az antonimákat (ellentéteket, ellentétes jelentésű szavakat) is, és ez utóbbit elsőként teszi így a magyar szótárirodalomban.

Kiss Gábor, a kötet főszerkesztője

A későbbi kötetek különféle kézikönyvek. Van köztük közgazdasági helyesírási szótár (szerk.: B. Szabadkai Éva – Mihalik István), stilisztikai lexikon (Szathmári István), idegen szavak értelmező és etimológiai szótára, kiejtésének és magyar megfelelőinek szótára (mindhárom kötet Tótfalusi István munkája), a retorikai és stilisztikai alakzatok kézikönyve (főszerk.: Szathmári István), a növénynevek, az állatnevek (Rácz János), a keresztnevek (Fercsik Erzsébet, Raátz Judit) és a családnevek gyűjteménye (Hajdú Mihály), rövidítések enciklopédiája (Bicsérdy Gábor), és most már külön kötet is van az ellentétes jelentésű szavak számára (főszerk.: Temesi Viola). Talán azért is elfelejtette ünnepelni a kiadó a borítón a kiváló vállalkozást, mert a fülön csak 22 korábbi könyv van fölsorolva (mivel azonban Eőry Vilma Értelmező szótára két kötetnek számít, így ez 23 kötet). Kimaradt ugyanis a fülről Bárdosi Vilmos Magyar szólások, közmondások című munkája. Ezzel együtt jön csak ki az az eredmény, hogy a Régi szavak szótára éppen a huszonötödik. Közben meg már készen van a 26. kötet, az Első magyar sznobszótár, melyet pikírten [pikíroz ’bosszant; csipked’], ezért nekem tetszően így harangoznak be: „Nélkülözhetetlen segédkönyv mindazok számára, akik magyar szavaink helyett beszédjükben, írásukban idegen szókat kívánnak használni.” Eddig az idegen szavaknak (szóknak) volt szokás megadni a magyar megfelelőjét az úgynevezett „nyelvművelés” jegyében. De miért ne kedveznénk most a sznoboknak is?

A 25. kötet főszerkesztője, miként az első köteté is, Kiss Gábor, a kiadó vezetője. Már ezért is érdemes kicsit odafigyelni, és megsüvegelni [’tiszteletünk jeléül levenni a fejfedőt, kalapot’] a sorozat egészét. A mostani kötet „a magyar nyelvi ismeretterjesztés nemes hagyományait folytató, tudományos igénnyel összeállított szótár, amely a magyarul beszélők legszélesebb köre számára készült” – olvasom. A tudományos igény valóban nem megy a közérthetőség rovására. A könyv könnyen kezelhető. Én mostanában azt játszom, hogy megnézek egy oldalt, és tesztelem magam: hány szót ismerek (legalább a passzív szókincs szintjén), hányat használok aktívan, illetve hányat nem ismerek. Például az első oldalon lévő 40 szóból 17-et ismerek, de csak kb. 8-at szoktam néha használni. Az utolsó oldal 40 szavából 22-t ismerek, de csak 6-ot használok aktívan. A 183. oldalon szintén pont 40 szó van, ebből 12-t ismerek, 6-ot használok.

Kiss Gábor (főszerk.): Régi szavak szótára

Talán tekintsünk engem átlagosnak, mivel rendszeresen nem olvasom a régi magyar irodalmat, csak a mait. Ám abból a szempontból mégsem lehetek jó átlag, mert diákkoromban mégiscsak sok régi szöveget végigolvastam. Nem tudom, milyen eredmények jönnének ki egy ilyen jellegű fölmérésből, érdekes lenne a különböző életkorú, foglalkozású emberekkel ilyesféle vizsgálatot készíteni. Ezáltal jobban behatárolható lehetne az is, mi tekinthető régi szónak. Ez iskolázottságtól, származástól is nagyban függhet. Én például a hagyományos paraszti élet régies szavait nem ismerem eléggé, de azokat a tájszavakat igen, melyek nagyszüleim vidékéről valók, ám egy falu szókészlete nagyon behatárolt, és sokszor nincs kapcsolatban távoli falvak szókincsével, ráadásul a paraszti beszélők nem fordulnak vissza időben túl messzire a régi szavakhoz (a tanító, a pap, a jogászember, a mesterember nyelve távolabbi múltba tud visszanézni). Számomra mint szótárhasználó számára többek között – most csak az említett oldalakat nézve – az ábránd, az abrosz, az abszolúte, a kabaré, a kabóca, a kacér, a kacska, a zsivány, a zsombék, a zsörtöl vagy a zsúpfedél nemcsak hogy jól ismert szavak, de egyáltalán nem is tekintem őket réginek. Se kihaltnak, se elfeledettnek, se kivesző félben lévőnek. Az abárol vagy a zsírosparaszt már réginek számíthat nálam. Pontosabban kivesző félben lévőnek. A szótár, nagyon helyesen, a feledés foka szerint három szintet különböztet meg. Kihalt például, írja Kiss Gábor, az aszó ’kiszáradt völgy’. Elfeledett például az istáp ’bot, támasz’. Kiveszőben lévő például a komorna ’szobalány’. Hogy egy szót hova sorol a beszélő, függ szociológiai meghatározottságától, családtörténetétől, élethelyzetétől. Ad absurdum: kérdés, van-e egyáltalán olyan egzakt nyelvészeti módszer, amellyel el lehetne dönteni, mi a régi szó.

A szótár nemcsak a feledés foka szerint osztályozza a címszavakat, hanem formailag is: régi szavak (nadály ’pióca’), régi szójelentések (a koporsónak régen ’sír, sírüreg’ jelentése is volt) és régi szóalakok (gyisznó ’disznó’). A főszerkesztő és csapata hatalmas munkát végzett el, de aki a tökéletességre ácsingózik [’vmire vágyakozva időzik’], sose érhet célt. A tökéletes szótár eleve lehetetlen, másrészt függ a végeredmény attól is, milyenek az eddigi források és feldolgozások, amelyekre a kutató támaszkodhat. Ennek tudatában hadd tegyek két apró megjegyzést, az egyik a sorozat első, a másik a 25. kötetéhez kapcsolódik, de mindkettő általánosabb érvényű, minthogy holmi [’meghatározatlan anyagból bizonyos rész; valami’] szurkapiszkálás lenne [’(hegyes eszközzel) ingerkedve döfködés’].

Egy oldalpár a Régi szavak szótárából

A Magyar szókincstárban (1998) nincs pina és fasz címszó. Igencsak közismert szavak. Még pénisz sincs meg punci se. Van azért vagina, hüvely, hímvessző és farok. Nincs baszás, de van közösülés. És a felvett szavaknál ott vannak a szinonimák. Mégis: a magyar nyelvészek és a nyelvtörténeti hagyomány prüdériáját mutatja mindez. A leggyakrabban használt szavaink rögzítésében a kortárs magyar irodalom sem félénk már. Csak Pályi András Provence-i nyár című novelláskötetében (Kalligram, 2001) 43 szó van a közösülésre (szeretkezésre), 25 a faszra,14 a pinára. Ebben a szótárban is „csak” 43-25-11. Győzött az író, 3 pinával.

A Régi szavak szótárában alig vannak – a nagyrészt a magyar argót erősítő – jiddis szavak. Épp a múlt szombati Népszabadságban olvastam Bőhm Ágnes cikkét a jiddis kultúra kapcsán, ahol Komoróczy Szonja Ráhel kutatásairól volt szó, és kaptunk egy 24 tételes szószedetet jiddis eredetű, kiveszőben lévő szavainkból. Ebből mindössze 5 szerepel itt (cefet, éca, kibic, samesz, slemil). Pedig ugyanígy szerepelhetne a balhé, bóvli, dafke, pónem, smúzol, tarhál szó is. E szótárban a balhé a balhalf és a balhit közt lenne, ha ott lenne. Miért nem régi a balhé, ha a másik kettő az? Avagy miért régi szó a kibicel vagy a samesz, ha a bóvli vagy a smúzol nem az?

Megjelent: Élet és Irodalom, KÖNYVKRITIKA - KÖVETÉSI TÁVOLSÁG - LVI. évfolyam, 44. szám, 2012. október 31.