Volt-e valaha egyetlen közös nyelve az emberiségnek?

A Biblia határozottan ezt állítja: Mind az egész földnek pedig egy nyelve és egyféle beszéde vala (Ter 11,1), ám ezt az előnyös helyzetet az emberiség eljátszotta, mert istenkísértő vállalkozásba fogott Sineár földjén, és a féltékeny Úr összezavarta a nyelvüket. A naiv hiedelmek mindenhol a világon és minden korban úgy tartották, hogy a boldog ősidőkben egy nyelvet beszélt a világ, és csak istenek vagy démonok büntetése folytán szenved az emberiség a többnyelvűségtől. Ezek a hiedelmek abban is megegyeznek, hogy szinte minden egyes nép a maga nyelvét tekinti a legősibbnek.

Az elfogulatlan, tudományos igényű vizsgálódás legelső lépése az a kísérlet volt, ha megesett valóban, amelyet Hérodotosz elbeszélése szerint egy Pszammetikosz nevű fáraó rendelt el. Két árva gyermeket születésétől fogva elzártan neveltetett néma rabszolgák felügyeletével, és figyeltette, milyen nyelven szólalnak meg legelőször. Állítólag az első szavuk bekosz volt, ami fríg nyelven kenyeret jelent. Ilyesmikkel mások is próbálkoztak az idők folyamán. Eredményeiket persze nem lehet komolyan venni, legfeljebb a bennük megnyilvánuló elfogulatlanság érdemel elismerést.

Mert az egyéb nyelvészeti próbálkozások hosszú ideig nem tudtak elszakadni a primitív hiedelmektől. A keresztény vallás másfél ezer évig uralkodó befolyást gyakorolt a tudományos gondolkodásra. A bibliai Bábel-történet hitelességéhez tehát nem férhetett kétség, és mivel maga az ószövetségi Biblia eredetileg héberül íródott, általános volt az a felfogás, hogy Isten ezen a nyelven szólott Ádámhoz a Paradicsomban, és ebből eredt a föld többi nyelve is. Ezt tanították tekintélyük teljes súlyával az ókori keresztény egyházatyák, a tudósok nagy többsége nem is próbálta vitatni a héber nyelv elsőségét. Az újkorban felbukkanó nemzeti önérzet mert elsőként ellene mondani a kegyes hagyománynak. A tizenhatodik századi holland Gropius éppúgy a maga nyelvét adta a teremtő Isten ajkára, mint kortársa, a svéd Olaus Petri. Philipp von Zesen német költő és több társa persze szintén a maga nyelve mellett tört lándzsát, míg John Webb angol kutató, tiszteletre méltó előzékenységgel, a pálmát a kínainak nyújtotta. Mulatságos, hogy egyesek már az Édenkertbe is bevitték a többnyelvűséget. Egy spanyol tudós magabiztosan kijelentette, hogy Ádám spanyolul szólt, Éva olaszul felelt, a kígyó pedig németül sziszegett. Egy jól értesült svéd kollégája viszont úgy tudta, hogy Isten svédül, Ádám pedig dánul beszélt, Éva és a kígyó viszont franciául értett szót egymással.

Magyar nyelvészek mintegy kétszáz éve kezdték bizonygatni a magyar nép és a magyar nyelv ősiségét. Horvát István történész 1826-ban könyvet írt Rajzolatok a magyar nép történetéből címmel, és halálos komolysággal állította, hogy a magyar a világ legősibb népe, és így persze a nyelve is a legelső volt a nyelvek között. Az ősmagyarok adtak nevet például a legfontosabb városoknak; Karthágó eredetileg Kard-hágó volt, Koppenhága igazában Kappanhágó, Babilon pedig Bábolnáról kapta a nevét.

Azt kevesen tudják, hogy az agg Táncsics Mihály is síkra szállt a magyar nép és nyelv elsősége mellett. A legősibb nép szerinte is a magyar volt, amely akkor még szittyának nevezte magát. A szittya-magyarok feltalálták a nyelvet, és megalkották a szavakat, persze rögtön latin betűkkel és latin betűrenddel. Az A hang kiejtésekor a csücsörített ajkak távolra mutatnak, az A tehát azt jelentette, hogy az. A második hang, a B értelme ez volt: be, bele. Ennélfogva az AB együtt annyit tett, hogy A(zt az ennivalót) B(ele a számba!), vagyis enni. És azonnal bizonyítékokat sorolt fel a kiérdemesült újságíró: abált szalonna, abrak és a német Abendessen, azaz ’vacsora’! És így tovább, az ábécé végéig.

Markos Gyula főtisztelendő úr könyve 1918-ból ezt a címet viselte: Az Úr szava magyar volt. Úgy értve, hogy a Paradicsomban, amikor Ádámhoz szólt. Ennélfogva a világ minden nyelve a magyarból ered. Magának az Úrnak az Élohim neve valójában Élő Hím, a Jehova név pedig a Jó Java. A latin virtus voltaképp vér-tusa, a kultusz viszont küldísz. A francia valeur (’érték’) való ár, a le pas (’a lépés’) természetesen lépés. A német Gewitter (’vihar’) követ tör, a görög Hellészpontosz tengerszoros Hely ez, fontos.

"Hely ez, fontos"

De hisz mindezek kacagtató kuriózumok a régmúltból, mondhatnák kedves olvasóim, minek itt fölemlíteni ilyesmit napjaink téveszméi között?

Talán néhányukat meglepem a közléssel, hogy ez a dohos kísértet néhány évtizede előbújt a sötét kriptából, és áltudományos kacatokat öltve modern álcában illegeti magát a napfényen. Sokan viszont rá fognak ismerni, mert az „alternatív nyelvészet” divatos ágának, a gyökelméletnek a hirdetői ma is a magyar ősiséget vallják, és nagy példányszámban eladott könyvekkel toboroznak híveket az eszmének.

A gyökelmélet maga a tizenkilencedik században keletkezett, és a huszadikban erősödött meg. Egyik leghíresebb, vagy inkább leghírhedtebb képviselője a grúz Marr volt, aki honfitársa, Sztálin támogatásával a történeti nyelvészetet huszonöt évre kiirtotta a szovjet nyelvtudományból, mígnem maga a pártfogója is elítélte tanát, a marrizmust. Marr azt hirdette, hogy a világ minden nyelve és azok minden szava négy alapszóra vezethető vissza a legkülönfélébb hangváltozásokon keresztül. Ő négy ősgyököt prezentált: SZAL, JON, BER, ROS. A magyar „ősnyelvészek” doyenje, Varga Csaba szerint viszont az alapgyökök száma öt, és mindegyik egy alapjelentést hordoz:

• MÁL: ami részeire megy szét,
• GUR: ami görbére hajlik,
• RO: ami az ép állapotot megrontja,
• NE: ami bővül, növekedik,
• HAR: ami erőteljesen előtör.

Ez így volt az idő kezdetén, aztán minden gyöknek egy csomó variánsa, azaz „bokra” keletkezett, „mert az idők során megváltozott a kiejtésük”, például a gur így: gör, gir, ger, gar, gor, gr, kir, ker, kör, kor, kur, kür, kr, khor, khr, győr, gyűr stb.

Lám, itt rögtön tetten érhető ennek a „nyelvésznek” a tökéletes dilettantizmusa: a betűt összetéveszti a hanggal! A g ugyanis csak a magyar ábécében esik közel a gy-höz, a hangtanban az utóbbi a d palatalizált változata, tehát hangváltozással nem vezethetők le egymásból. Még a nyelvileg képzetlenek közül is tudják a legtöbben, hogy az emberiség nem betűkkel beszél, hanem hangokkal, és főképp így tett, amikor még az írást, s azon belül is a betűírást fel sem találták.

Varga Csaba hatalmas vizsgálatnak vágott neki. Az Országh-féle nagy magyar–angol szótárból szép sorban kiemelte a magyar szavakat, ától cettig, és a „bokrok” követelményei szerint mintákba, „mátrixokba” rendezte őket. Ezek után a szavak angol megfelelőit próbálta azonos helyen azonos mintákba rendezni, és megdöbbenve látta, hogy zűrzavaros képet kap, minden minta nélkül. Nem tudom, hogy van-e rajta kívül valaki, aki vele azonos következtetésre jutna e kísérlet eredményét, illetve eredménytelenségét látva. De talán ez a géniusz jele. Ő ugyanis megállapította, hogy az angol nyelv „széttöredezett, tökéletlen, leromlott nyelv”, mivel a mintái nem felelnek meg a magyar mintáknak! És ugyanezt tapasztalta más nyelveket vizsgálva is.

A magyar gyökelmélet egyébként szorosan összeköti magát az ősnyelv elméletével, a két teória egymást mélyen áthatja. Az ősnyelv, ahogy Varga Csaba és legfőbb rögeszmetársai, Marácz László és Kiss Dénes egybehangzóan hirdetik, negyvenötezer évvel ezelőtt keletkezett, a kőkorszakban, méghozzá tudatosan, tervek alapján hozták létre, felső hatalmak sugalmazására…

Ezt a nyelvet tehát a gyököknek olyan rendszerére alapozták alkotói, amely csak a magyarban maradt meg sértetlenül. A többi nyelv gondatlanul bánt a drága örökséggel, vagy a nyelvteremtő erő veszett ki belőlük; máshonnan fogadtak be szavakat, és engedték, hogy a gyökök eredeti rendszere szétzilálódjék. Mondd és értsd: a magyar az emberiség legősibb nyelve, és máig megőrizte ősi állapotát, míg a többi nyelvek elsatnyultak, lerongyolódtak, annál nagyobb mértékben, minél inkább eltérnek a magyartól…

Higgye, aki akarja.

Aki nem, az megkérdezheti, hogyan jött ki éppen az a negyvenötezer év.

Sőt, voltaképp már egy értelmes gyermek is megkérdezheti, hogy vajon azok a felsőbb hatalmak (angyalok? kerubok?) milyen nyelven instruálták elődeinket?

Vagy pedig ha volt már valamilyen nyelv, akkor miért kellett helyette egy másikat kitalálni?

Tótfalusi István