Miért, a matematikai tehetség talán nem? A zenei, a rajzolói, a színészi tehetség mindennapos? És talán valamely sporthoz vagy épp műszaki kiválósághoz nem kell különös rátermettség?

Természetes, hogy mindenki más-más dolgokban képes kifutni az igazi formáját. Megesik, hogy ugyanabban a valakiben egész sor tehetség rejtőzik, és jó esetben három-négy területen is képes rendkívülit alkotni, vagy párhuzamosan, vagy úgy, hogy élete folyamán sorra fedezi fel magában és fejleszti ki az újabb talentumokat.

A nyelvtehetség többnyire akkor kelt figyelmet, akkor tekintik rendkívülinek, ha valaki szokatlanul sok idegen nyelven ért és beszél.

Öt-hat nyelv ismeretét már „díjazza” a környezete, hacsak nem tartozik az illető hivatásához. Ilyen hivatás a diplomácia, ahol hagyományosan sok a poliglott, ahogy a soknyelvű embert nevezik, de tolmácsok, tevékeny fordítók is lehetnek ilyenek, még inkább a nyelvtudósok, akik több nyelvcsaláddal is foglalkoznak, és azok minden tagját ismerniük kell valamilyen fokon.

Vannak aztán olyanok, akik egy tucatnál több nyelvet sajátítottak el az anyanyelvük mellett, ezeket nyelvfenoménnak, nyelvzseninek nevezzük általában, nemzetközileg ismert angol szóval hiperpoliglottnak.

A jelenség nem új. Az ókorban feljegyezték Mithridatész Eupatórról, Pontosz királyáról, hogy huszonkét idegen nép követeivel volt képes tolmács nélkül tárgyalni.

A nyelvfenomének legnagyobbjának sokáig az olasz Giuseppe Mezzofanti (1774–1849) bíboros, pápai levéltáros számított, aki a saját állítása szerint 34 idegen nyelvet, élőt és holtat tudott beszédfokon; a kortársi tanúságok kutatása nyomán azonban ebből csak 28 tekinthető bizonyítottnak.

Guiseppe Mezzofanti 

Az idők során ismertté vált egy még sikeresebb poliglott, a német Emil Krebs (1867–1930), aki évtizedekig a Távol-Keleten, főleg Kínában működött diplomataként. Már érettségije idején tudott 12 nyelvet, és élete során 68-at használt, illetőleg tanulmányozott alaposan, bár pontosan nem bizonyítható, hogy mennyit ismert közülük a beszéd szintjén is.

Emil Krebs

Ennyit az érdekesség kedvéért – legtöbb olvasóm bizonyára nem a szédítő szuperrekordokra kíváncsi, hanem inkább arra szeretne bátorítást kapni, hogy gigászi talentum híján is lehet reménye, nekivághat egy-két (no, mondjuk három) nyelv tanulásának.

Én pedig szívesen megadom a biztatást, mert meggyőződésem, hogy az a bizonyos nyelvtehetség nem is olyan ritka, mint sokan gondolják. Főleg nem, ha inkább nyelvtanulási képességnek nevezzük.

Alapfeltételként az átlagosan jó értelmi szint elegendő.

Nagyon hasznos a nyelvi érdeklődés, például saját anyanyelvünk iránt. Nem a jó nyelvtani érdemjegy a lényeges, hanem hogy valaki izgalmasnak találja a nyelve minden csínját-bínját, szólásokat, szavak értelmét, valószínű eredetének boncolgatását. Arra a szenvedélyre gondolok, amely a leendő biológust már óvodás korától minden növény és állat megfigyelésére és boncolására készteti.

Igen sokat számít a motiváció is. Ennek nem az iskolai nyelvtanulás esetén van igazán szerepe, hiszen hogy angolt vagy németet fog-e tanulni a gyermek hétéves korától, azt egy külső körülmény, főleg a szülők elhatározása dönti el. Arra gondolok, ha nagydiák vagy felnőtt rugaszkodik neki a tanulásnak. Miért választja a szóban forgó nyelvet? Mert olyan országban akar dolgozni vagy tanulni, ahol azt a nyelvet beszélik? Manapság ez a leggyakoribb indíték, és minden épeszű lény akaraterejét meg kell, hogy sokszorozza. De lehet más oka is a választásnak. Például életkörülmények, érzelmi vagy családi háttér. Szerelmünk, jövendőbelink vagy épp új házastársunk nyelvét szeretnénk elsajátítani. Lehet, hogy tetszik, imponál nekünk a nyelv, szeretnénk irodalmát eredetiben olvasni, vagy épp magyarra fordítani. Még a divat is vonzó lehet: manapság a fiatalok, főleg a tizenévesek lelkesen kezdenek japánt tanulni a nindzsa- és animekultusz hatására.

A végére hagytam azt, ami voltaképpen a legfontosabb.

A szorgalmat, a kitartást.

A következő blogbejegyzésnek az lesz a címe: A magyar ember nehezen tanul idegen nyelveket. Az állítást nehéz cáfolni; a jelenség okait sokféleképp elemzem, de talán az volna az egyszerű és helytálló magyarázat, hogy a magyar emberből hiányzik a szorgalom, kitartás. Persze nem mindenkiből, de épp elég sok magyarból. És ezt rögtön szemléltetem is.

Lássuk csak, hogy mit csinál a magyar ember, ha felnőttként eldönti, hogy egy adott idegen nyelvet megtanul!

Befizet a számos nyelvtanfolyam valamelyikére, amely biztos módszerrel, remek oktatókkal és gazdag felszereléssel hirdeti magát minden fórumon.

Befizeti egy félévre a derekas summát, heti két órára, esetleg heti kétszer két órára. Nagyon elégedett magával, és a legjobbakat reméli.

Hogy aztán mi történik, arról mesélhetnek, akik óraadók a nyelviskolákban.

Az első foglalkozáson megjelenik a húszas létszámú csoportból 18, egy hónap múlva a létszám egy tucatra esik le, a félév végére négy-öt hűséges tag marad.

A nyelvtanfolyamok hamar változtattak a rendszeren, a tandíj havonkénti befizetésén. Már régóta a teljes félév díját ki kell fizetni a beiratkozáskor. Azt hinnénk, hogy a hallgatók nem ellenségei a pénzüknek, ha már kifizették az órákat, legalább elmennek rájuk. Ám a létszám folyamatos zsugorodása csak lassult, de még így sem csökkent jelentősen.

A kimaradókat viszont újra ott fogjuk találni egy-két félévvel később, esetleg egy másik nyelviskolában („mert az biztos jobb lesz”), később egy harmadikban; sokakat ismerek, akik akár két évtized óta koptatják a nyelviskolák padjait, de még mindig nem szerezték meg a középfokú vizsga bizonyítványát.

A magyar embernek ebből kifolyólag az lehet a szilárd meggyőződése, hogy ha befizeti a tandíjat, és jelen van a nyelvórákon (már ha mindig jelen van), esetleg odafigyel az oktató magyarázatára, és néhány kérdésre ő is megpróbál szóban vagy írásban felelni, akkor nem létezik, hogy az a fránya angol a fejébe ne telepedjék. Pedig kapnak feladatokat egyik óráról a másikra, de az ember nyakig van a munkájával, az otthoni bajokkal, fáradt, a tévé izgalmas, a leckét majd holnap, majd a hétvégén, vagy majd leírom valakiéről, számonkérés amúgy sincsen…

Így múlnak a hetek, a hónapok, az évek, az élet, a nyugdíj előtt tíz évvel barátunk nagyot sóhajt, és ledobja válláról a kilátástalan vállalkozás terhét. Annyi más sem sikerült az életben…

A nyelviskolák pedig folytatják az újabb nemzedékekkel. Őket nem lehet hibáztatni. Ők azért szedik be a pénzt a hallgatóktól, hogy tanítsák nekik a nyelvet, és nem azért, hogy helyettük megtanulják…

Tehát a magyar emberrel az a baj, hogy nem hajlandó a maga kemény munkájával megdolgozni a nyelvtudásért. Pénzzel és jelenléttel pedig nem érhet el eredményt, csak az önbizalma és a kedve megy el az „alibi-tanulástól”.

„Nekem sajnos nincs nyelvtehetségem”, mentegetőzik.

Hol van hát a megoldás?

Kezdőknek éppenséggel tanfolyamot is tudok ajánlani, de kizárólag az „intenzív” megjelölésűt.

Az ilyen oktatás napi ötórás foglalkozást jelent hétfőtől péntekig nyolc-tíz fős csoportban. Havi száz óra foglalkozás a nyelvvel, keményen, lazsálás és kibúvó nélkül. Két ilyen hónap feltétlenül közel visz a nyelvvizsga szintjéhez, főleg ha a tanuló a nap szabad óráit is igyekszik angol szövegű filmek nézésével és angol könyvek olvasásával tölteni. Persze megkérik az árát, de még mindig kevesebb ez a pénz, mint amit mások több éven át kifizetnek a semmit sem érő „közönséges” tanfolyamok tucatjaira.

Az így szinte garantáltan megszerezhető tudáshoz roppant értékes plusz ajándék az az élmény, hogy „van nyelvtehetségem, képes vagyok nyelvet tanulni, talán a tudásomat tökéletesíteni is!”

És talán azt is megérezheti az illető, hogy képes a kitartásra, bár ehhez a két hónap még nem kétségtelen bizonyíték. Korai volna még elpihenni a babérokon. Most kell ütni a vasat, amíg meleg!

Az intenzív tanfolyamok révén tovább haladni bizonyosan hasznos volna, de ezt csak kevesen bírnák pénzzel és főleg idővel. Viszont a tanfolyam most már nem is olyan fontos. Kereshetünk egy jó magántanárt, akivel megegyezünk, hogy minden alkalommal nagy adag tanulnivalót ad fel nekünk, és azt keményen bevasalja rajtunk, magunk pedig erősen feltesszük magunkban, hogy minden alkalomra hiánytalanul felkészülünk – és ezt meg is tesszük! Mégpedig nem úgy, hogy az utolsó napra hagyva összekapkodjuk a leckét. Hanem úgy, hogy egyenletesen elosztva mindennap eltöltünk legalább két órát a tanulással, de inkább hármat, ha lehet. Kivétel nélkül, vasár- és ünnepnapok se maradjanak ki teljesen. Ahogy a régi festők hagyták ránk: Nulla dies sine linea! Egy nap se legyen ecsetvonás nélkül.

Aki így elsajátított egy nyelvet, majd kicsiszolta tudását, az már magabiztosan vághat neki a másodiknak, majd a harmadiknak. Könnyen felfigyel a hasonlóságokra és különbségekre a nyelvek között, és megfigyeléseit rögtön hasznosítja; a napi több órai tanulást egyre kevésbé érzi terhesnek, jó esetben szórakoztatja, élvezetet okoz neki. És bizonyára lesznek néhányan, akiket még ennél is tovább űz a kíváncsiság.

Gimnazista koromban orosztanárunkról tudtuk, hogy eredetileg latin–görög szakos volt, de a német és francia diplomát is megszerezte, hajlott korára pedig az oroszt is kénytelen volt elsajátítani.

Többen is kérdezgették:

– Tanár úr kérem, hogy lehet ennyi nyelvet megtanulni?

– Nem nagy dolog – vont vállat Gyula bácsi. – Higgyék el, fiúk, hogy csak az első három nyelv nehéz.

Akkor én is mulattam ezen a többiekkel együtt, de aránylag hamar megtapasztaltam, mennyire igaza volt a jó öregnek.

És a koncentrált nyelvtanulási módszer hatékonyságát a saját példám révén merem bizonygatni.

Ami engem illet, a latint kisgyerekként megtanultam (és egy életre megjegyeztem) két tanévben, mielőtt a piarista szerzetes tanároknak útilaput nem kötöttek a lábára. Az angol nyelvből egyetemi diplomát szereztem, az oroszt tanulgattam az iskolában, ahogy mindenki más, de ezenkívül soha semmiféle nyelvi tanfolyamra nem jártam. A németet, franciát, olaszt, spanyolt és svédet saját módszeremmel „magántanultam”: megvettem a megfelelő könyvet a hajdani „Tanuljunk nyelveket” sorozatból – ez volt az összes anyagi befektetésem. Ezek a könyvek szerencsés módon minden olvasmányhoz rengeteg változatos típusú feladatot mellékeltek, továbbá mindkét irányban való fordítani valót, a könyv végén a helyes szöveg kulcsával.

A módszerem abban állt, hogy ha egy könyvnek nekikezdtem, lehetőleg mindennap végeztem egy leckével és a hozzá tartozó feladatokkal, de még előbb kijavítottam a kulcs alapján az előző nap ejtett hibákat. Amelyik nyelvből létezett haladóknak való kötet is, azokat szintén végigvettem. Hét-nyolc hónap után már mehettem a felsőfokú nyelvvizsgára. El is nyertem, de mivel a többször beígért nyelvpótlékból egy fillér fizetés-kiegészítést se kaptam értük, a vizsgázás luxusáról letettem a harmadik eset után. Egyszer fogadásból négy hónap alatt megtanultam ezzel a módszerrel románul, és egy hosszú családi utazás során a helyszínen, Ceaușescu Romániájában bonyolult és kínos helyzeteket sikerült megoldanom pusztán romántudásommal. Mivel utóbb sohase volt szükségem rá, ez az ismeretem aztán nagyrészt elszivárgott az agyamból, de az örömteli munka élménye és a nyelv iránti rokonszenvem nem merült feledésbe.

Meggyőződésem, hogy ezt a tetszetős nyelvegyüttest nem valami különleges talentumom révén gyűjtöttem a fejembe, hanem mert roppant érdeklődés és kíváncsiság él bennem a nyelvek iránt, valamint az átlagosnál makacsabb vagyok; mellesleg a fordítás az egyik fontos megélhetési forrásom.

Tehát ahogy mondtam, a dologban nincs boszorkányság.

Érdeklődés + motiváltság + kitartás = nyelvtehetség, amely ezek szerint nem tartozhat a ritkaságok közé.

Ennek az állapotnak még ma is eleven emlékét megtalálhatja, aki Isztambulba ellátogat. Forgalmas központjában az utcán tíz-tizenkét éves fiúk kószálnak a járókelők beszédére fülelve, odasurrannak egyesekhez, pillanatok alatt megállapítják, milyen nyelven beszélnek, és ennek megfelelően – akár németül, görögül, angolul, bolgárul, magyarul vagy románul – máris kínálgatnak nekik zoknit, pólóinget vagy illatszereket. Egyszerű szöveggel, de az adott nyelv biztos, jó kiejtésével. Ha ugyanott bemegyünk a nagy bazárba, ott már komoly üzletekben fogadnak roppant előzékenyen, és egy jelentősebb vásárlást (ékszert, bundát) tekintélyes üzletember tárgyal meg velünk alaposan, egyforma könnyedséggel használva hat-nyolc nyelv közül az éppen szükségeset.

Tótfalusi István