A magyar népi madárnevek gyakran, a népi halnevek általában megfeleltethetők tudományos fajnevekkel. A magyarban a vadon élő állatok megnevezésére viszonylag ritka népi alfajnevek a specialisták (vadászok és halászok) szóhasználatára jellemzőek, s gyakran az illető állatfaj megjelenése különböző és külön jelentőséget nyerő hullámainak ideje alapján jönnek létre, ám kiegészítő jegyeket is kapnak. Az etnozoológia szempontjából az év tagolásában a viszonylag korai időpontok közül előbb Mátyás napja (február 24.), majd Szent György napja (április 24.) különösen jelentős. Például Bálint Sándornak a vadászati szakíró Lakatos Károlyt követő megfogalmazása szerint: „Kora tavasszal, Mátyás napja táján mutatkozni kezdtek a vízen a sneffek, vadkacsák, vadlibák” (Bálint 1971: 126). A külön népi alfajnévvel (fajtanévvel) rendelkező szalonka vadászatát, a csuka halászatát külön monográfiák tárgyalják. (Az előbbit: Lakatos 1904.)

Az egykori sneff kategória prototipikus képviselőjének, az erdei szalonkának (Scolopax rusticola) a vadászok által használt, a XVIII. századtól adatolható sneffen kívül külön népi elnevezése nem volt (Kiss 1984: 168). Számos, tudományos igénnyel nehezen azonosítható, megkülönböztető, részben talán csak rögtönzött -sneff utótagú elnevezés található Kékessy László vadászati műszótárában (1925: 105), Bálint Sándor szegedi közlésében (1971: 127; szám szerint 29), az Új Magyar Tájszótárban (4: 917; szám szerint 32). Kovács Antalnak a felső-szigetközi madárismeretet jellemző megállapításai általában a nép madárnévhasználatra jellemzőek lehetnek: a több alakváltozatban is létező, német jövevényszó snepp, sneff, snyeff, valamint a szolonka általánosan a gázlóféle madarak megnevezése, s a prototípusra utalóan az erdei szalonka nevei (Kovács 1987a: 75–76). Az erdei szalonka egyértelműen népi, elsősorban vadászok által számontartott fajtái (népi alfajai) a korábban érkező, kisebb szálláscsináló vagy kéklábú és a később érkező, nagyobb bagolyfejű vagy sárgalábú (Kékessy 1925: 105, Tolnai 1984: 154).

Sneff, azaz szalonka

Érdekes, népi értelemben vett alfajt, halfajtát jelölő, az ívóidőre expliciten utaló tájszó a mátyáscsuka. A csuka korán ívó hal: sokszor Mátyás-napkor, már a jég alatt lerakja ikráit, megelőzve minden más halat. A magyar etnozoológia egyik kiemelkedő képviselője, Kovács Antal megállapítása szerint: „Ez a ragadozó – minden fajta belvizek, tavak, folyók »farkasa és rókája« – más-más színű lehet fejlődési szakaszának, illetve környezetének megfelelően” (1987b: 11).

Több nyelvjárásban is a lehetséges csukafajták közül csak mátyáscsuka (egyes vidékeken, a Dunántúlon egyenesen máttyáscsuka) van. Például a Drávaszögben a Mátyás napján fogott csuka neve Mátyás csukája, és azt tartják róla, hogy szerencsét hoz (Lábadi 1996: 316). Kiskanizsán máttyáscsuka ’Mátyás napján látott csuka’ (Markó 1981: 169). Hasonló a mátyáscsuka Tiszafüred környékén (Harka 1999: 211). Az Ormányságban kifejezetten máttyáscsuka ’a Mátyás napján szigonyra került csuka’. Itt az úgynevezett Máttyás napi szignyászás során a már ikrázó, a víz tetejére feljövő csuka hátába szigonyt vágtak, s ez volt az év első halászzsákmánya (OrmSz. 367). Mindenesetre a közlések e napon az egyszerű „látástól”, a közönséges halfogáson át a virtuóz (egyébként tiltott) „szigonyozásig” tevékenységek fokozatait mutatják be.

 MilyMátyáscsuka

A Felső-Szigetközben már a megjelenési idő két fokozatát számontartva, van mátyási csuka és vele analóg, József napjára (március 19.) utaló józsefi csuka is (Kovács 1987a: 61, 1987b: 11; itt több, további, más keretben azonosított csukafajtát is megkülönböztetnek). Csákánydoroszlón pedig szinte rendszert képezve, a Gergő-napival (március 12.) kiegészülve, háromféle megjelenési idő szerint azonosított csukafajta (alfaj) van: gergőcsuka, mátyáscsuka, józsefcsuka. Csaba József közlése így szól: „A nép a szerint, hogy mikor ívik: Gergő-, Mátyás- és Józsefcsukát különböztet meg és mindegyiket külön-külön fajtának tartja” (1940: 419). Tehát mátyáscsuka a Tiszántúlon is előfordul, de mind a három, rendszert képező csukafajtát csak a Dunántúlról közölték, s erről, részben máshonnan vett adatok alapján Rácz János is megemlékezett (2012: 134; csak a mátyáscsuka szót közli Nyírgyulajból és a Nagykanizsáról, az utóbbi helyről kifejezetten máttyáscsuka változatban az ÚMTsz., 3: 1022). Mivel a megjelenési idő szerint is elsőt jelölő, a mátyáscsuka önmagában is előfordul, ezt követik a többiek, a kifejezéstípust bevezető, úgynevezett hídterminusnak (angolul bridge term, a metaforákat vizsgáló Eva F. Kittay által bevezetett műszó, 1987: 152) minősíthető.

Csukafogás a Tisza-tónál

A mátyáscsuka csak a felszíni eredményt tekintve analóg képzés a szintén keresztnévvel alkotott, de metanyelvi eredetű, rejtetten hangutánzó mátyásmadár ‘szajkó’ (például Kékessy 1925: 104, Kiss 1984: 326, Bálint 1971: 135, Kovács 1987a: 82) elnevezéssel. A mátyáscsuka ’Mátyás-napi csuka’, a mátyásmadár ’Mátyás nevet hangoztató madár’. (Ez utóbbiról: Kicsi 2018.) A mátyásmadár, azaz szajkó állandóan maradó, nem vonuló, de télen költőhelyéről elkóborló madár.

Mátyásmadár, azaz szajkó

Kicsi Sándor András

Irodalom

Bálint Sándor: „A régi szegedi pákászok és madarászok.” A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve 1971, 1: 119–139.

Csaba József: „Csákánydoroszló halfaunája.” Dunántúli Szemle 7(1940)7–8: 417–424.

Harka Ákos: „Tiszafüred környéki halnevek.” Magyar Nyelvőr 123(1999)2: 208–213.

Kékessy László: A magyar vadász kézikönyve. Bp.: Athenaeum 1925.

Kicsi Sándor András: „Keresztnévből származó madárnevek és a rejtett hangutánzás.” Magyar Nyelv 114(2018)2: 208–215.

Kiss Jenő: Magyar madárnevek. (Az európai madarak elnevezései.) Bp.: Akadémiai 1984.

Kittay, Eva Feder: Metaphor. Its Cognitive Force and Linguistic Structure. Oxford: Clarendon 1987.

Kovács Antal: „Járok-kelek gyöngyharmaton...” Növény- és állatnevek a Felső-Szigetköz tájnyelvében. Mosonmagyaróvár: Hazafias Népfront városi bizottsága, Mosonmagyaróvári Múzeumbarátok Egylete 1987. (1987a.)

Kovács Antal: A halászat szakszókincse a Felső-Szigetközben. Bp.: ELTE Magyar Nyelvtörténeti és Nyelvjárási Tanszéke – MTA Nyelvtudományi Intézete 1987. (1987b.)

Lábadi Károly: Drávaszög ábécé. Néprajzi és folklór tájlexikon. Eszék: HunCro, Bp.: Drávaszög Alapítvány 1996.

Lakatos Károly: Az erdei szalonka és vadászata. Szeged: Endrényi Lajos 1904.

Markó Imre Lehel: Kiskanizsai szótár. Bp.: Akadémiai 1981.

OrmSz. Kiss Géza–Keresztes Kálmán: Ormánysági szótár. Bp.: Akadémiai 1952.

Rácz János: Állatnevek enciklopédiája. A gerincesek elnevezéseinek eredete, az állatok kultúrtörténete, néprajza és mitológiája. Bp.: Tinta 2012.

Tolnai Kálmán: Nagy szakácskönyve. Bp.: Skála-Coop 1984.

ÚMTsz. B. Lőrinczy Éva, szerk.: Új magyar tájszótár. Bp.: Akadémiai 1: A–D 1979, 2: E–J 1988, 3: K–M 1992, 4: N–S 2002, 5: Sz–Zs 2010.