A nyelvek típusainak tudományáról

Interjú Havas Ferenccel, A nyelvtipológia klasszikusai c. szemelvénygyűjtemény szerkesztőjével

A napokban jelent meg A nyelvtipológia klasszikusai c. szemelvénygyűjtemény a TINTA Könyvkiadónál. Ebből az alkalomból beszélgetett a kötet összeállítójával, szerkesztőjével, Havas Ferenccel, az ELTE BTK emeritus nyelvész professzorával a kiadó vezetője, Kiss Gábor.

Kiss Gábor: Az átlagember számára idegenül cseng ez a fogalom, hogy „nyelvtipológia”. Pontosan mit takar ez a szó?

Havas Ferenc: Mint évszázadok óta, laikusok és újabban más területek szakemberei is szívesen hasonlítgatják össze a különböző nyelveket. Tudományos érvénnyel azonban természetesen csakis a nyelvészet hivatott erre. Ma a világ nyelveinek összehasonlító elemzésével három nyelvészeti diszciplína foglalkozik. Az egyik a történeti-összehasonlító nyelvészet, amely a nyelvek rokonságát, a nyelvcsaládok rendszerét kutatja. A második az areális nyelvészet, amely az egy földrajzi térségben élő nyelvek egymáshoz hasonult tulajdonságaival foglalkozik. A harmadik irány, a nyelvtipológia érdeklődése mindkettőtől különbözik: a világ nyelveinek összevetésével azt igyekszik feltárni, hogy általában a nyelvek felépítésének, illetve a különböző nyelvtani szerkezeteknek milyen változatai, típusai léteznek, tehát milyen különböző módokon épülhet fel egészében és részleteiben egy emberi nyelv.

havas-ferenc-portre-01-kisebb.jpgHavas Ferenc

Kiss Gábor: Önnek 1974-ben jelent meg az Akadémiai Kiadónál A magyar, a finn és az észt nyelv tipológiai összehasonlítása c. könyve. A tipológia tehát már akkor is érdekelte. Nyelvtipológusnak tartja magát?

Havas Ferenc: Alapjában véve általános nyelvésznek tartom magam, akinek fő érdeklődési területe a nyelvtudomány-történet, a nyelvfilozófia, és igen, sőt talán elsősorban, a nyelvtipológia. Ezenkívül pályám elején – már az egyetemi szakdolgozatomban –, valamint az utóbbi évtizedekben több publikációm érintette a finnugor nyelveket, de ezeket is mindenekelőtt tipológiai szempontból vizsgáltam.

https://www.tinta.hu/img/60066/9789634092629/9789634092629.jpg?time=1595771123
Havas Ferenc: A nyelvtipológia klasszikusai

Kiss Gábor: Egy érdekes háromsoros ábra látható a könyv címlapján. Mit szimbolizál ez?

Havas Ferenc: A XVIII–XIX. századi nyelvészek többsége a nyelvek típusait elsősorban a szóalaktan szempontjából vizsgálta, és a leggyakrabban három morfológiai csoportba sorolta őket: az izoláló, az agglutináló és a flektáló nyelvek osztályába. Az izoláló (elszigetelő) nyelveknek, úgymond, nincsenek kifejezetten nyelvtani funkciójú eszközei, ilyen célokra elsősorban az egyébként ragozhatatlan szavak szórendjét, az egymás mellé került szavak jelentésmódosító szerepét használják. A másik két típus nyelvtani eszközként ismeri a ragozások, képzések használatát, de az agglutináló (hozzáragasztó) nyelvekben ezek a szótövekhez járuló elemek egy-egy nyelvtani funkciót látnak el, ezért hosszú, bonyolult szóalakok jönnek létre, míg a flektáló (hajlító) nyelvekben egy adott grammatikai elem egyszerre több funkciót is kifejezhet, és a nyelv maguknak a töveknek megváltoztatását is használja ilyen célra. A címlap ábrája e három típus egymáshoz való viszonyának ugyancsak három elképzelését szimbolizálja: az első szerint egyszerűen egymás mellett léteznek; a második felfogás szerint egyenes vonalú fejlődésről van szó, tudniillik az izoláló nyelvek egy idő múlva agglutinálóvá válhatnak, az agglutinálók meg flektálókká; végül a harmadik koncepció szerint valójában nem egyszeri történésről van szó, hanem körforgásról, ugyanis a flektáló nyelvek ismét izolálóvá válhatnak, és a folyamat újra kezdődhet.

screenshot_2020-08-10_a_nyelvtipologia_klasszikusai_tinta_konyvkiado_webaruhaz.png

Kiss Gábor: Kérem, mondjon néhány példát, hogy milyen nyelvek tartoznak az egyes csoportokba.

Havas Ferenc: Izolálóként hagyományosan bizonyos távol-keleti nyelveket, elsősorban a kínait szokták emlegetni. Az ilyen nyelveknek például gyakorlatilag nincs névszóragozásuk. Agglutináló nyelv a törökségi és a finnugor nyelvek döntő többsége, például éppenséggel a magyar. Ismerjük a névszóragozásunkat: vannak külön szám-, eset- és birtokos ragjaink, és ezeket egyenként odasoroljuk a szótő mögé. Flektáló az indoeurópai nyelvek zöme, mint például a görög, a latin, az orosz, a német. Ezekben a nyelvekben az, ami az esetet, egyszersmind a számot is jelöli, és például az utóbbit, vagy az igék múlt idejét gyakran a szótő részleges megváltoztatása is kifejezheti. Ha aztán egy ilyen nyelv végül mégiscsak elveszti a névszóragozását, akkor elkezdhet az izoláló felé tendálni, mint például az angol vagy a bolgár.

Kiss Gábor: Kicsit eltérve a beszélgetésünk fő témájától, hogy lett Ön nyelvész?

Havas Ferenc: Az általános iskola felső tagozatától az érettségiig irodalmárnak készültem, de amikor az egyetem első évében megismerkedtem az általános nyelvészettel és a finnugrisztikával, plusz – orosz szakos is lévén – a szlavisztika elemeivel (ez csupa olyan dolog volt, amiről addig az iskolában nem is igen hallottam), egy új világ tárult fel előttem, és felismertem, hogy ez az én igazi terepem. Az év végén egy merész fordulattal le is mondtam a korábban megcélzott magyar szakról, és felvettem helyette az általános és alkalmazott nyelvészet, plusz, később, a finnugor szakot, és ezzel már el is dőlt, hogy merre vezet tovább az utam. Nagy szerencsém volt, hogy az egyetem elvégzése után tanársegédnek fogadtak be az akkori általános nyelvészeti tanszékre, amivel aztán meg is indult a szakmai karrierem.

august_wilhelm_schlegel.jpgAugust Wilhelm Schlegel, a kötet egyik írásának szerzője

Kiss Gábor: Kik voltak akkor kollégái a tanszéken?

Havas Ferenc: Az első, nagyjából tízéves intervallumban három már akkor vagy idővel egyetemi tanári rangú kollégám is volt: Telegdi Zsigmond, majd Balázs János, még később Zsilka János (ők különböző időszakokban vezették is a tanszéket). Ne felejtsük el Antal Lászlót sem, aki csak jóval később lett professzor, de vallottan strukturalistaként különleges színfoltot képezett nemcsak a tanszéken, de az akkori magyar nyelvészvilágban is. A felsoroltak mindannyian egykori tanáraim is voltak. Megemlíthetem még Szerdahelyi István interlingvistát is, akivel a tanszéki szobánkon osztoztunk. Idővel persze újabb kollégák is érkeztek, köztük később már volt tanítványaim is, akik mára ismert nyelvészekké lettek. De hát a kérdés a kezdetekre vonatkozott.

Kiss Gábor: A most megjelent kötetben egy több mint 30 oldalas, A klasszikus nyelvtipológia története című bevezetés olvasható a Szerkesztői bevezetés után. Miért tartotta fontosnak ezt összefoglalni?

Havas Ferenc: Hadd kezdjem egy kicsit távolabbról. Ami a természettudományokat illeti, ezeknek a történetét szokás pusztán mintegy kiegészítő, nem is mellőzhetetlen ismeretanyagnak tartani, mondván, hogy ez végül is nem egyéb, mint annak az elbeszélése, hogy hogyan lettünk olyan okosak, mint amilyenek ma vagyunk. Ez a hozzáállás valójában ma már a természettudományokra nézve is elavult, de a társadalomtudományokban, mint amilyen, felfogásom szerint, a nyelvészet is, végképp tarthatatlan. Először is az, hogy ma bizonyos vonatkozásban többet tudunk, mint a régiek, nem jelenti azt, hogy feltétlenül okosabbak is vagyunk náluk. Másodszor pedig: a társadalomtudományok lényegében minden korban nagyrészt ugyanazokat az alapproblémákat vizsgálják más-más megközelítésben, és egyes tudósok vagy iskolák olyan eredményekre juthatnak, amelyeknél többet vagy mélyebbet ma sem tudunk mondani, legfeljebb másképp fogalmazzuk meg. A nyelvtipológia története is számos ilyen tanulsággal szolgál, a mellőzése valójában szakmai felkészületlenségre vall.

franz_bopp.jpgFranz Bopp, a kötet egyik írásának szerzője

Kiss Gábor: A kötet alcíme: Szemelvények a VIII. század közepétől a XX. század elejéig. A főcímben pedig a „klasszikusai” szót olvassuk. Ebből következtethetünk, hogy a kötetben tárgyalt kor volt a nyelvtipológia aranykora, fénykora?

Havas Ferenc: Ezt nem mondanám; ha a nyelvtipológiai problémák feltárásának, megértésének, feldolgozásának egyáltalán van vagy lehet arany- vagy fénykora, azt nagy valószínűséggel éppenséggel a jelenben éljük. A klasszikus jelző itt inkább a megalapozó, létrehozó, termékenyítően problematizáló szinonimája. Ez az a korszak, amelynek során a nyelvtipológia lépésről lépésre kibontakozott a történeti-összehasonlító nyelvészetből, és végül is tudatosult diszciplináris önállósága. Még a tipológia megnevezést is csak a korszak végére nyerte el.

Kiss Gábor: A Szerkesztői bevezetésben elmondja, hogy először 1977-ben jelent meg a mű az ELTE BTK jegyzeteként. Hogy és miért keletkezett az akkori jegyzet?

Havas Ferenc: A nyelvtipológiai kérdések iránti érdeklődésem és oktatói ambícióim már fiatal tanársegéd koromban is arra indítottak, hogy felvállaljam ennek a diszciplínának a tanítását az akkoriban (még) létező általános és alkalmazott nyelvészeti szakon. De a hetvenes években, legalábbis magyarul, semmiféle egyetemi jegyzet vagy tankönyv nem állt rendelkezésre ebben a tárgyban. Akkoriban a tudománytörténeti megalapozás elengedhetetlensége még evidenciának számított, ezért merült fel bennem mindenekelőtt egy ilyen szemelvénygyűjtemény terve. Tanszékvezetőm, Telegdi Zsigmond professzor hívta fel a figyelmemet először is Otto Böhtlingknek a XIX. század derekán keletkezett tanulmányára. A tartalmas értekezés kritikailag visszatekintett a kérdés korábbi feldolgozásaira is, és így útmutatót adott az előzmények kikereséséhez. Ez utóbbiak aztán maguk is utaltak további ide vonható írásokra. Ezeken a nyomokon, lépésről lépésre, magam is tanulva-felfedezve jutottam el azoknak a műveknek az összegyűjtéséhez, amelyek azután bekerültek a jegyzetbe.

Kiss Gábor: Összesen 19 írást tartalmaz a kötet. Ezek egymásra épülnek, vagy vannak bizonyos párhuzamosságok a bennük megfogalmazott gondolatokban?

Havas Ferenc: A művekben feltáruló „utalási hálók” már önmagukban is jelzik, hogy ezek a szerzők széleskörűen ismerték egymás eredményeit, írásaik egymásra vonatkozása voltaképpen a hivatkozás, megerősítés, illetve gyakran éppenséggel a tudományos vita korabeli közegét képezte. Tegyük hozzá: mindez zömmel irigylésre méltóan korrekt hangnemben zajlott.

max_muller.jpgMax Müller, a kötet egyik írásának szerzője

Kiss Gábor: Három magyar személy, Hunfalvy Pál, Budenz József és Simonyi Zsigmond egy-egy írása is helyett kapott a kötetben. Ők nemzetközi szinten jelentős gondolatokkal járultak hozzá az egyetemes nyelvtipológiához?

Havas Ferenc: Ezt így talán túlzás lenne állítani, ők – kétségtelenül a kor nyelvészetének beható ismeretében és szintjén – elsősorban azzal tettek nagy szolgálatot az egyetemes és a magyar nyelvtudománynak, hogy nyelvünk szerkezetének bemutatásával és értékelésével megcáfolták az indoeurópai flektáló nyelvek valamiféle grammatikai vagy különösen világszemléleti fölényét hirdető korabeli nézeteket. Simonyi tanulmányának címe, „A magyar nyelv apologiája”, mindhármuk ide vonható tevékenységét fémjelzi. A magyar olvasó számára ezért az ő tanulmányaik kihagyhatatlanok voltak.

Kiss Gábor: Jómagam szorgalmaztam, hogy most már, 43 év után könyvben is napvilágot lássanak mindezek az írások. Ön szerint mi teszi ma is érdekessé, időszerűvé a tanulmányokat?

Havas Ferenc: Túl tudománytörténeti jelentőségükön, a morfológiai tipológiának arról a kérdésköréről, amelyre a címlapábra kapcsán a korábbiakban utaltam, lényegesen újabbat ma sem tudunk mondani. Legfeljebb ugyanazokat a jelenségeket ma másképp írnánk le, persze megszabadítva a tárgyalást a korabeli ideologikus felhangoktól. Más kérdés, hogy ez a kérdéskör ma a nyelvtipológia tematikájának már csak egy igen kis részhalmazát jelenti.

Kiss Gábor: Milyen irányban mozdult el a tudomány az elődökhöz képest?

Havas Ferenc: Hatalmas mértékben kiterjedt a vizsgált nyelvi jelenségek köre, és a figyelem fókusza is áthelyeződött a holisztikus, a nyelveket egészükben osztályozni kívánó tipológiáról a parciális, avagy részrendszer-tipológiákra. Természetesen az emberi nyelvek sokféleségéről is jóval többet tudunk, olyannyira, hogy ismereteinket további feldolgozás céljára ma már előnyösnek tűnik tipológiai adatbázisokba rendezni. Nemzetközi téren ennek eddigi legismertebb teljesítménye a világhálón is hozzáférhető World Atlas of Language Structures (WALS). Újabb kutatási irány ezenkívül a rokon nyelvek tipológiai azonosságainak és különbségeinek feltérképezése és adatbázisokba rendezése is – jelenleg Magyarországon is folyik a vezetésemmel egy ilyen kutatómunka a finnugor nyelvek körében. Mindez azonban nem halványíthatja a szemelvénygyűjteményben képviselt klasszikus elődök munkásságának fontosságát és érdemeit.

Kiss Gábor: Köszönöm a beszélgetést.

A nyelvtipológia klasszikusai című kötet most 3990 Ft helyett 3192 Ft-ért megrendelhető a TINTA Könyvkiadó webshopjából (www.tinta.hu)!