Robert Hetzron, eredeti nevén Herczog Róbert, 1937-ben született Budapesten. 1956-ban éppen felvették az Eötvös Loránd Tudományegyetemre, de a forradalom leverése miatt Franciaországba emigrált. 1957–1961 között Strassburgban, Párizsban, Jeruzsálemben és Bécsben tanult elsősorban nyelvészetet, de járt Finnországban, Angliában és Olaszországban is. Végül 1961 őszén Izraelbe költözött, s a Héber Egyetem hallgatója lett. Egy év izraeli katonai szolgálat után 1964-ben végezte el az egyetemen a sémi nyelvek szakát (ún. MA-fokozatot szerzett). Ennek az évnek az őszén az University of California PhD-programjába kapcsolódott be, mégpedig a közel-keleti nyelvek részlegén. Etiópiában terepmunkát végzett, sémi és kúsita nyelveket vizsgált (1965–1966), s megszerezte a PhD-fokozatot. Közvetlen ezután kinevezték az egyetemre oktatónak, s Santa Barbarában telepedett le. Itt élete végéig jól, de kissé elszigetelten érezte magát. 1966-ban ún. assistant professor, 1969-ben ún. associate professor, 1974-ben pedig professzor lett. 1976–1977-ben Londonban, 1980–1981-ben Budapesten járt ösztöndíjjal, s 1981-ben a bécsi és a salzburgi egyetemen is tanított, majd 1990–1991-ben a jeruzsálemi Héber Egyetem munkatársa volt.

Annak ellenére, hogy egészen eredeti nyelvész volt, olyan mesterek tanították, mint Franciaországban (rövid ideig, de fontos bevezetést nyújtva) Aurélien Sauvageot, André Martinet; Jeruzsálemben MA-tézisét az amhara pronominalizációról Hans Jakob Polotsky irányította; Kaliforniában mestere az etiópiai nyelvek terén Wolf Leslau, a fonológia és a modern nyelvészet terén Robert Stockwell volt.

Életében öt könyve és több mint 60 tanulmánya jelent meg, nem említve igényes ismertetéseit, általa írt könyvfejezeteket és lexikonszócikkeket. (Példa rá, hogy a hébernek világszerte egyik legismertebb szakértője volt, hogy igen rangos könyvben írt összefoglalást róla, 1987). Otthon megalapította a Journal of Afroasiatic Languages című folyóiratot (1987). A nyelvleírás szinte minden szintjével (fonológia, morfológia, szintaxis) foglalkozott, mégpedig elsősorban afroázsiai anyagon (a még Magyarországon megismert héber, Etiópiában megismert gurágé, kúsita nyelvek). A magyar nyelvről írt tanulmányai elsősorban nyelvünk prozódiájával, fonológiájával, morfofonológiájával kapcsolatosak; első, még franciául írt, máig idézett cikke a magyar hangsúlyról szól (1962; magyar nyelvű cikke alig akad). 1963-tól írt sémi nyelvről, nevezetesen – még franciául – az amharáról, 1966-tól publikált angolul. Cikkei java részét ettől kezdve angolul írta, s természetesen ennek a nyelvnek a leírása is foglalkoztatta. Rendkívül tájékozott volt sok más területen is, például az újlatin nyelveket illetően is. Munkásságában az elméletalkotás és az adatgyűjtés, adatkezelés mintaszerű harmóniában volt. Általános nyelvészeti szempontból elsősorban a szórendről, illetve a fonológia és szintaxis kapcsolatáról írt tanulmányai jelentősek. Az afroázsiai (régebbi nevén sémi-hámi) nyelvészetnek, ezen belül pedig a hébernek, az etiópiai gurágénak és a szintén etiópiai, a kúsita nyelvek közé tartozó agaunak kiemelkedő szakértője volt.

Magyarországra szívesen járt, s barátai, munkatársai közé tartozott például a kultúrtörténész Raj Tamás, a klasszika-filológus Adamik Tamás, az irodalomtörténész Horváth Iván, a nyelvész Tálos Endre. A magyar irodalmat nagyon szerette és ismerte. Igazi gourmet is volt, s szívesen használt gasztronómiai hasonlatokat, például ahogy a Balkánról átvett baklavából rétes lett, úgy vettük át igekötőrendszerünket a németből, s részben talán a szláv nyelvekből (1991: 67–68). Tegyük hozzá: a rétesből (vagy talán néhány esetben közvetlenül a baklavából) strudel lett német, majd angolszász nyelvterületen, de még a mai Izraelben is a jiddisből így nevezik.

Rétes avagy strudel

1997. augusztus 12-i halála után Hetzron hagyatékának gondozásához exfelesége, Gabriella Barber fogott.

*

Hetzron saját, csekély példányszámú magánkiadásában kiadott versfordítás-gyűjteménye (1988) tartogat néhány meglepetést. Ami talán a legfeltűnőbb, az néhány Hetzron által „hűfordításnak” nevezett darab, amelynek előzményeit ő az 1920-as évek bécsi magyar emigrációja költőinél lelte meg (1988: 50).

Edgar Allan Poe A Holló (The Raven) című versének 18 versszaka van, amelyek végén egyszer az evermore ‘mindig, örökké’, hatszor a nothing more ‘semmi több’, tizenegyszer a nevermore ‘soha többé’ fordul elő, mégpedig a 8., 14., 15., 16. és 17. versszak végén is a már a maga korában is archaizáló

Quoth the Raven, „Nevermore.”

John Tenniel illusztrációja Edgar Allan Poe verséhez (1858, forrás: Wikipédia)

A sor érdekessége, hogy a raven ‘holló’ szó majdnem fordítottja a never ‘soha’ szónak (Jakobson 1982: 149; a verset Roman Jakobson elemezte behatóan, 1982: 142–161, 285). Hetzron példás önmegtartóztatással csak ennyit fordított le belőle „hűfordítással”:

És szólt a Holló „Ne várj már.”

(1988: 5). Babits és Kosztolányi megoldása:

Szólt a holló: „Sohasem!”

Tóth Árpádé a legismertebb:

S szólt a Holló: „Soha már!”

volt, de más próbálkozások is voltak, ezek némelyikét Radó György sorolta fel meglehetősen pontatlanul (1981: 224–5; ugyancsak tárgyalta őket Szabó Ede 1968: 96–105, érdekes még Rácz 1992: 47–48). Legérdekesebb közülük Karinthy Frigyes parodizáló „hűfordítása”: nevem Mór.

Edgar Allan Poe

A nevermore ejtését így szokás megadni: [nev∂mo:*], ahol ∂ a svát (hangsúlytalan, színtelen magánhangzót), a „:” a magánhangzó hosszúságát, a „*” pedig a szóvégi r hangot jelöli. Hetzron kommentárja következő: „A baj ezzel az, hogy brit angolt ad vissza ez a kiejtéstípus. Nem sikerült meggyőző biztonsággal megállapítanom, hogy a bostoni születésű, de virginiai neveltetésű Poe hogyan ejtette a r betűk mindkettőjét. A sztandárd (sic!) amerikai nyelvszokás mindkettőt retroflex approximánsként hallatja: nev∂^rmo:^r, azonban az amerikai keleti part műveltebb rétegei lehet, hogy a brit normákat utánozhatták. De még ha Poe beszélt nyelve ilyen volt is, amire sajnos semmi bizonyíték nem áll rendelkezésemre, költészetében különleges hanghatásként felhasználhatta a népies amerikai r-ek kétszeres összecsengését” (1988: 50–51).

*

A Hadrianus császárnak (76–138) tulajdonított, állítólag halálos ágyán, saját lelkéhez írott híres ötsorosának kezdősora (animula, vagula, blandula – lelkecske, csapongóka, hízelgőke) általában a tudomány hívságát felismerő tudósnak jut ez eszébe, például Keresztury Dezsőnek 1947-ben, Gombocz Zoltán magasztalásakor (idézi Szász 1987: 307). A mű a következő:

Animula, vagula, blandula
Hospes, comesque corporis
Quae nunc abibis in loca?
Pallidula, rigida, nudula,
Nec ut soles dabis iocos.

A versnek számos magyar fordítása van, például Magyari István sárvári prédikátoré, aki Joachim Beust gyűjteményéből (1595) vette a következőt:

Én lelketském, budosótskám, s hízelkedőtském
Vendége és utitársa testemnek.
Mostan te vallyon s micsoda helyekre mégy?
Halványocska, hideg, s mezítelen lelketském
És szokásod szerént nem adsz nyájas csufságokat

(1600, idézi Bencze 1995: 126).

Talán legismertebb magyar fordítását Móra Ferencnek köszönhetjük, egy regényébe ágyazva (1965: 313):

Lelkecske, kóborka, dévajka,
Testem vendége s társa te,
Mely tartományba utazol?
Dermedtbe, ködösbe, sápadtba,
Kis tréfáidnak vége már.

Hetzron „rendes fordítása”:

Lelkecske, te tétova, játszika,
Vendége s a társa a testnek,
Merre tartasz? Micsoda helyre?
Sápadt remegő csupaszka, te.
S nem csattog többé sok fura tréfád?

„Hűfordítása”:

Annyin múl, ha vakul a mandula.
Hozd be! S komisz kedv, kor, borítsd
Kenunk a bibis illókra
Pali dúlva rí: „Ki tanúd ura?”
Nem úgy szól ez. De bíz jót hoz.
(1988: 8).

Hadrianus mellszobra

*

Mindenesetre a hűfordításnak is van némi magyar hagyománya. Verlaine Őszi chanson (Chanson d’automne) című versének első versszaka így hangzik:

Les sanglots longs
Des violons
De l’automne
Blessent mon coeur
D’une langueur
Monotone.

Tóth Árpád fordításában:

Ősz húrja zsong,
jajong, busong
a tájon,
s ont monoton
bút konokon
és fájón.

(Verlaine 1960: 40–41).

Illyés Gyula József Attilával „egy termékeny kávéházi alkonyon” szerzett hűfordításaként idézi a következőt:

Ténsasszony lón
kérdi hollóm,
de mohón:
– Lesz ma kör?
„Künn, lom-őr,
Monoron!”

(Illyés 1964: 347).

Paul Verlaine

*

Amit Hetzron hűfordításnak nevez, a XX. század közepén meglehetősen divatos volt az angolszász költészetben. Például Catullus LVIII-nak számozott, híres verse így szól:

Caeli, Lesbia nostra, Lesbia illa,
illa Lesbia, quam Catullus unam
plus quam se atque suos amavit omnes,
nunc in quadriviis et angiportis
glubit magnanimos Remi nepoes.

Elrettentésül érdemes megszemlélni Celia és Louis Zukofsky fordítását (1969), amelyet George Steiner idéz (1975: 352):

Caelius, Lesbia new star, Lesbia a light,
all light, Lesbia, whom Catullus (o name
loss) whom his eyes caught so as avid of none,
none else – slunk in the driveways, the dingy parts
glut magnanimous Remus, his knee-high pots.

Ugyanennek a versnek hagyományos magyar, Devecseri Gábor készítette fordítása (Catullus 1938: 85):

Caelius, nézd, Lesbia, kit Catullus
jóbarátainál, sajátmagánál
is jobban szeretett, kit úgy imádott,
most keresztutakon s a szűk közökben
Remus hős unokáinak lefekszik.

Kicsi Sándor András

Irodalom

Bencze Imre: Magyar István sárvári prédikátor élete és munkái. Bp.: Evangélikus Országos Múzeum 1995.
Catullus, Caius Valerius: Összes költeményei. Fordította Devecseri Gábor. Bp.: Officina 1938.
Hetzron, Robert: „L'accent en hongrois.” Bulletin de la Société de Linguistique de Paris 52(1962)192–205.
Hetzron, Robert: „Hebrew.” In: Comrie, Bernard, ed.: The World’s Major Languages. London & Sydney: Croom Helm 1987: 686–704.
Hetzron Róbert: Legszebb verseim. Műfordítás-gyűjtemény. Santa Barbara: A fordító saját kiadása 1988.
Hetzron Róbert: „Magyarországon nem része az emberi jogoknak az eltérő nyelvészeti vélemény.” In: Bakró-Nagy Marianne, Sz. & Kontra Miklós, szerk.: A nyelvészetről egyes szám, első személyben. Bp.: A Magyar Tudományos Akadémia Nyelvtudományi Intézete 1991: 63–74.
Illyés Gyula: Ingyen lakoma. Tanulmányok, vallomások. 2. Bp.: Szépirodalmi 1964.
Jakobson, Roman: A költészet grammatikája. Fordította Albert Sándor. Bp.: Gondolat 1982.
Móra Ferenc: Aranykoporsó. Bp.: Magvető 1965. (1932)
Rácz Endre: A belehallás jelenségéről. Bp.: Akadémiai 1992. (Nyelvtudományi Értekezések 134.)
Radó György: „Rendszeres fordítástudomány.” In: Bart István & Rákos Sándor, szerk.: A műfordítás ma. Bp.: Gondolat 1981: 216–236.
Steiner, George: After Babel. Aspects of Language and Translation. Oxford: Oxford University Press 1975.
Szabó Ede: A műfordítás. Bp.: Gondolat 1968.
Szász Imre: Ménesi út. Regény és dokumentum. Bp.: Magvető 1985, 1987.
Verlaine: Válogatott versei. Szerk. Szegzárdy-Csengery József. Bp.: Corvina 1960.