Az alábbi írás a Magyar Nyelv folyóirat 2019/4. számában jelent meg (485–489. oldal).

Az utóbbi években jelentősen megnövekedett azon nyelvtörténeti munkák száma, amelyek a nyelvi rendszer megismerése mellett a nyelvhasználat sajátosságait kívánják bemutatni. A középmagyar kor szövegemlékei kiváló alapjai lehetnek az ilyen vizsgálatoknak, s kellő kritikával lehetővé teszik az általános érvényű megfigyeléseket éppúgy, ahogyan a finomabb, az egyes nyelvhasználói csoportok, illetve szövegtípusokhoz kapcsolódó sajátosságok leírását is. A nyelvtörténeti tények megállapítása mellett különösen értékes, ha a diakrón jelenségeket össze tudjuk kapcsolni a szinkrón szövegekkel, felismerve azt, hogy nyelvünkben a jelen és a múlt között nemcsak a nyelvi elemek, hanem a nyelvhasználat sajátosságai és törvényszerűségei is kapcsolatot teremtenek.

Kuna Ágnes azon kutatók közé tartozik, akik munkájukkal ezt a kapcsolatot kívánják feltárni és a maga változatosságában a szinkrónia és a diakrónia párhuzamaira rávilágítva a lehető legjobban bemutatni. Most megjelent könyvében azt a feladatot vállalta magára, hogy az orvosi nyelv, illetve a gyógyításhoz kapcsolódó kommunikáció sajátosságait, jelenségeit mutatja be történeti anyagon, párhuzamba, esetenként szembeállítva a jelenkori szövegekkel. A kiadvány a gyógyító kapcsolatban megjelenő meggyőző szándék és pozitív kommunikáció nyelvi mintázataira fókuszál, melyet a funkcionális kognitív pragmatika keretein belül (Verschueren 1999; Tátrai 2011, 2017) a magyar nyelvű orvosi irodalom legkorábbi szakaszának szövegemlékein vizsgál.

Orvos a betegágynál (Samuel Luke Fildes festménye)

Felmerülhet a kérdés, hogy vajon miért nem elegendő e kapcsolat megértéséhez a jelenkor nyelvi anyagának vizsgálata, miért érdemes, illetve szükséges a gyógyításhoz kapcsolódó meggyőzés nyelvi jelenségeit a 16–17. századi nyelvemlékekben is vizsgálni. A szerző maga is tisztában van e kérdés létjogosultságával, s ezt a döntést bevezetőjében (11–17) meggyőző érvekkel indokolja. Véleménye szerint a történetiség bevonása ráirányítja a figyelmet a gyógyító kapcsolat folyamatjellegére, rávilágítva arra, hogy a manapság ismert és bizonyos mértékben leírt jelenségeknek és tényezőnek történeti gyökerei vannak. Ezen jelenségek diakronikus megfigyelése lehetővé teszi az általános tendenciák és az egyes korokban, kultúrákban, tipikus beszédhelyzetekben megjelenő mintázatok leírását is. Mindez pedig rávilágít arra, hogy a gyógyító kapcsolat nemcsak kísérője az orvoslásnak, de szerepet is kap a gyógyításban. A szerző célja egy olyan elméleti megközelítés és modell bemutatása, ami megfelelő alapot s eszközöket adhat a meggyőzés történeti kontextusban való eredményes vizsgálatára és leírására.

A kiadvány második fejezetében a szövegek létrejöttének hátterét, a magyar orvoslás és szöveghagyomány történeti hátterét ismerhetjük meg. A sámánizmus időszakát leszámítva a magyar gyógyítás szorosan összekapcsolódott az európai orvoslással. A kora újkorra a gyógyításban egyaránt szerepet kapott tudomány (részben az antik szerzők műveire alapozva), a keresztény hitvilág és a gyakorlati megfigyelések is. A 13–14. századtól Európa-szerte egyre nőtt az anyanyelvű munkák aránya, a 14–15. századtól pedig a szövegtípusok számában is gyarapodás figyelhető meg. A legrégebbi magyar nyelven írt orvosi szövegek típusai között a tudományos (elméletibb irányú) és mindennapi használatra szánt (gyakorlati) munkák is egyaránt megtalálhatók. Ugyanakkor a fennmaradt magyar nyelvű szövegek nem sorolhatók be egyik vagy másik típusba, sokkal inkább a TUDOMÁNYOS és MINDENNAPI kategóriák kontinuumában foglalnak el különböző helyeket. Ennek okát Kuna abban látja, hogy a gyógyítást végző személyek csoportja is igen összetett volt, amelyet piramisszerkezettel jellemez, ahol csúcson a képzett orvosok, középen a borbélysebészek, míg alsó szinten a népi gyógyítók álltak, s amely szerkezet az általuk létrehozott szöveghagyományt is jellemzi. A magyar orvosi szövegek között így a magas színvonalú tudományos művek, mint pl. a herbáriumok, és a gyakorlatibb, egy-egy adott probléma gyógyítását célzó leírások is megtalálhatók. A korszak leggyakoribb és legjellemzőbb szövegtípusa a recept volt. A recept a HASZNOSSÁG fogalmi kategóriáját dolgozza ki, s teszi hozzáférhetővé (a tudás birtoklójától kiindulva) a beteg és/vagy a gyógyító számára előidézve a gyógyulást. A szöveg által hordozott hasznos információk a meggyőzésen keresztül fejtőd(het)nek ki, aminek eredményeként ér(het)i el a szöveg célját. A 16–17. századi magyar nyelvű orvosi receptek jelentős része tartalmazza a meggyőzés mozzanatát, ami alkalmassá teszi a nyelvemlékcsoportot a meggyőző kommunikáció történeti vizsgálatára. A kutatás során a szerző 16 kézirat betűhű és/vagy normalizált átiratát használta fel (összesen 6877 receptet és az Ars medica 1000 ívrétét), a nyelvemlékek egy részét pedig az ATLAS.ti és az Ars medica szoftverekkel is elemezte (91–92).

A harmadik fejezetben a szerző a meggyőzés folyamatának általános jellemzőit ismerteti, míg az negyedikben annak műveletein keresztül a gyógyításhoz kapcsolódó jelenkori és történeti szövegeken mutatja be a meggyőzést és annak mozzanatait. Kuna meggyőzésértelmezése a szociológia, a pszichológia, a retorika és a nyelvészet eredményeire egyaránt támaszkodik, igaz utóbbi lényegesen nagyobb szerepet kap leírásában és modellálásában. A meggyőzést dinamikus, komplex stratégiajelenségként értelmezi, amely hat műveleten keresztül valósul meg (polarizálás, intenzifikálás, metaforizáció, perspektiválás, interperszonális közelítés-távolítás, pozicionálás), továbbá a szándék és a hatás felől is megközelíthető. Működésében pedig központi szerepet kap az értéktulajdonítás mozzanata.

A szerző szerint a meggyőző kommunikáció nem eleve, önmagában létezik, hanem a beszédszituációban jön létre, és a beszédeseményben válik aktiválttá. Ennek megfelelően számos tényező kihatással van rá a befogadó, a megnyilatkozó oldaláról (mentális állapot, elvárások, érzelmek, személye, helyzete stb.), illetve a megnyilatkozás kontextusából (pl. nyelvi kidolgozás, szociokulturális kontextus; vö. Croft 1994). A fejezetben az egyes műveleteket részletesen ismerteti. A polarizálás esetében megállapítja, hogy az értéktulajdonítás központi szerepet kap a vizsgált szövegekben. A meggyőzés során az érték kidolgozásában a pozitív és negatív pólus is egyaránt megjelenhet, ugyanakkor az előbbi aránya nagyobb, jellemzőbb a szövegtípusra (55–63). Az intenzifikálást a meggyőzés alapvető jellemzőjének tartja, amely a figyelemirányításban vesz részt, ezáltal érve el a kívánt eredményt. A feltűnővé tételt a receptek esetében is dinamikus, ugyanakkor fokozati jellegű jelenségnek tartja, amelyre a kidolgozás tényezői hatással vannak. A műveletet a skálázás jellemzi, amely olyan fogalmi tartományok között mozog, mint: MINDIG–SOHA, KEVÉS–SOK, ROSSZ–LEGJOBB. Az intenzifikálás kidolgozása a meggyőzés során esetenként metonimikusan dolgozódik ki, ilyenkor a skála helyett egy-egy végpontja jelenik meg (63–69). A metaforizáció összetett jelenségét a szerző – habár alapvetőnek tartja a meggyőzésben – csak részben, a nyelvi oldaláról mutatja (auditív és vizuális vetületét nem ismerteti részletesen, de megjegyzi, hogy a gyógyító kommunikációnak ezek is részét képezhetik). A metaforát az orvosi-beteg diskurzusok meggyőző elemének tartja, ugyanakkor megjegyzi, hogy használata nagyobb attitűdváltozást képes előidézni, de ez nem jelent automatikus meggyőzést. A metaforák három típusa különíthető el a szövegekben (vö. Lakoff–Johnson 1980): ontológiai (TARTÁLY célfogalom), orientációs (LENT–FENT, KINT–BENT fogalmak), szerkezeti (pl. BETEGSÉG ÉLŐLÉNY) (70–74). Az orvos–beteg kommunikáció rendszeres elemének tartja perspektiválás műveletét (Németh 1997; Griffin 2001; Aczél 2004, 2009), amely a szubjektivizáció jelenségével (Kugler 2012: 21) összekapcsolódva vezet a meggyőzéshez, ezt segítheti az érvek, saját tapasztaltok átadása. Az evidencialitás (többnyire a pozitív pólushoz kötődve) esetében megfigyelhető, hogy működési módja a különböző korokban hasonló, azonban a mögöttük lévő tartalom, a felbukkanó „bizonyítékok” változáson mentek át a különböző korokban, gondoljunk csak egy kora újkori orvosi könyv Arisztotelész-hivatkozásaira vagy napjainkban az online influenszerek befolyására (74–83). Az interperszonális közelítés és távolítás művelete skalárisan van jelen a vizsgált szövegekben, nyelvi megvalósulásában és értelmezésben a különböző történeti korokban különbségek figyelhetők meg (Kuna 2011). A vizsgált szövegekben a közelítés eredményes stratégiának bizonyult, valójában számos tényező összjátéka határozza meg, hogy mely irány célravezető az egyes beszédhelyzetekben (83–86). A fent felsorolt műveletek mellett a meggyőzésre hatással lehet az is, hogy a meggyőző erő nyelvi lenyomatai a szöveg mely részén helyezkednek el. A pozicionálás művelete így szintén jelentőséget kap a gyógyító kommunikációban. A szöveg eleji és végi helyzet egyaránt lehet meghatározó, s a gyógyító szövegekben mindkét esetre van példa a különböző korszakokban (86–87). Az egyes műveletekről összességében elmondható, hogy azok többnyire nem önállóan, hanem együtt jelennek meg, így erősítve egymást.

Orvosi recept a 16. századból

Az ötödik fejezetben (90–166) a szerző a 16–17. századi receptek elemzését mutatja be. Kuna szerint a szövegek alapján a kora újkori receptbeli meggyőzés prototipikus sémája körvonalazható. Jellemzője, hogy szorosan kapcsolódik a recept, illetve a gyógyítás forgatókönyvéhez; nemcsak bizonyos betegségekre korlátozódik, általánosabb hatókörű; önmagában is állhat, ugyanakkor esetenként összekapcsolódik más mintázatokkal; többnyire a szövegegység végén helyezkedik el (azonban ez a hely nem kötött, így nem tekinthető lezáró elemnek). A meggyőzés műveletei a receptek szövegében végbemenő jelenségkonstruálásban is szerepet kapnak. A meggyőzés során az orvosi szövegekben több fogalmi kategória megkonstruálódik. Bizonyos kategóriák kidolgozása azonban jóval gyakoribb a korpuszban, ezek: POZITÍV ÉRTÉK, TERÁPIA EREDMÉNYE, ÉRZELMI BEVONTSÁG (a polarizálás műveletéhez szorosan kapcsolódva), FOKOZOTTSÁG, IDŐTÉNYEZŐ, ÉRVELÉS, valamint GYÓGYÍTÁS HELYE és IMÁDKOZÁS/BÁJOLÁS (az intenzifikáláshoz kapcsolva); KIPRÓBÁLTSÁG, BIZONYOSSÁG, HITELESSÉG (a perspektiválással összefüggésben). A fejezet végén a szerző külön is bemutatja az általa vizsgált források meggyőzési stratégiáinak főbb vonásait. Itt kap helyet a jelenkori orvosi nyelv és a történeti szövegek újabb összekapcsolása egy igazán izgalmas esettanulmány bemutatásában (5.5.2.). Kuna egy rövid felmérésben hat kora újkori orvosi szöveggel kapcsolatban tett fel kérdéseket 61 adatközlőjének. Az alanyoknak hat recept elolvasása után arról kellett véleményt alkotniuk, hogy milyen céllal íródott a szöveg, milyen annak írója és befogadója közti kapcsolat. Ezután el kellett képzelniük, hogy a szöveget nekik címezték, majd leírták, hogy ki és milyen helyzetben szólította meg őket a képzelt szituációban, milyen érzést vált ki mindez belőlük, hallgatnának-e a tanácsára. Az adatközlők a szövegrészekben sikeresen azonosították, illetve felismerték a tudományos/orvosi/gyógyításhoz kötődő helyzetet és a személyt is. Többségük képes volt az adott szituációba is belehelyezkedni, s a beteg szemszögéből nézni az eseményt, melynek hatására kellemetlen, rossz stb. érzet váltódott ki belőlük, ugyanakkor magához a megnyilatkozóhoz pozitív képzetek társultak: a bizalom, megnyugvás, meggyőződés. Elmondható, hogy a 16–17. századi receptekben alkalmazott meggyőző stratégiák a mai beszélőből olyan vagy hasonló hatást váltanak ki, mint a saját korából ismert szövegek. Noha az esettanulmány nem reprezentatív értékeket mutat be (s a szövegek korának beszélőiről legfeljebb sejtet, mintsem tényeket közöl), eredménye azonban a korábban már említett szövegek közti kontinuitást igazolja.

Régi receptgyűjtemény

A részletes elemzéseket a hatodik fejezetben egy általános összefoglaló követi, amelyben a szerző pontokba szedve összegzi a kutatás eredményeit (166–173). A teljes kötetet a források jegyzéke és rövid bemutatása (173–174, 193–199), az igen gazdag bibliográfia (175–192), és az 5. fejezetben bemutatott esettanulmány kérőíve zárja (201–202). Kuna Ágnes munkájában a meggyőző orvosi kommunikációt mutatja be a jelenkori és történeti szövegek segítségével. A különböző korok szövegeit összehasonlítva rávilágít arra, hogy a meggyőzés műveleteinek működése párhuzamot mutat az eltérő korszakokban, illetve jelentős részük kortól függetlenül felismerhető és értelmezhető. Ugyanakkor felhívja a figyelmet arra, hogy ezen jelenségek nyelvi megvalósulása, jellege nem változatlan, az adott kor, beszédhelyzet tényezőinek összessége befolyásolja. Munkája mind a szinkrón, mind a diakrón nyelvészet számára értékes eredményeket hoz, s ösztönző, követendő példa, jó iránymutatás lehet hasonló vizsgálatok elvégzésére más szövegtípusokon.

Kocsis Zsuzsanna
MTA Nyelvtudományi Intézet

Hivatkozott irodalom 

Aczél Petra 2004. A retorika és a meggyőzés. In: Adamik Tamás főszerk. Retorikai lexikon. Kalligram Kiadó, Pozsony. 253–427.

Aczél Petra 2009. Meggyőző kommunikáció. A tervezés, az üzenet, a kód és a hatás retorikája. In: Simigné Fenyő Sarolta szerk., A meggyőzéstől a manipulációig. Miskolci Egyetemi Kiadó, Miskolc. 15–32.

Croft, William 1994. Speech act classification, language typology and cognition. In: Tsohatsidis, Savas l. ed., Foundations of speech act theory. Philosophical and linguistic perspectives. Routledge, London. 460–478.

Griffin, Ern 2001. Bevezetés a kommunikációelméletbe. Harmat Kiadó, Budapest.

Kugler Nóra 2012. Az evidencialitás jelölői a magyarban, különös tekintettel az inferenciális evidencatípusra. Budapest.

Kuna Ágnes 2011. A 16–17. századi magyar nyelvű orvosi recept szövegtipológiai és pragmatikai vizsgálata funkcionális-kognitív keretben. Doktori Disszertáció. Kézirat. Eötvös Loránd Tudományegyetem, Budapest.

Németh Erzsébet 1997. A meggyőzés, a hitelesség és az orvosi munka hatékonysága. Lege Artis Medicine 7/12: 830–839.

Tátrai Szilárd 2011. Bevezetés a pragmatikába. Funkcionális kognitív megközelítés. Tinta Könyvkiadó, Budapest.

Tátrai Szilárd 2017. Pragmatika. In: Tolcsvai Nagy Gábor szerk., A stílus szociokulturális tényezői. Kognitív stilisztikai tanulmányok. Osiris Nyelvtan, Budapest. 899–1058.

Verschueren, Jef 1999. Understanding pragmatics. Manual. John Benjamins, Amsterdam (Philadelphia).