A szemantikai reprezentációk, különösen a poliszémia megítélése tekintetében kétféle szélsőséges nézőpont létezik. A takarékos szemantika, melynek képviselői elsősorban elméleti nyelvészek, azt vallja, hogy a szemantikai reprezentációk többé-kevésbé meghatározatlanok és általánosak, minimálisan részletesek, a szótári egységek minimálisan poliszémikusak. A kívánt részletek kikövetkeztethetők egy adott szó minden egyes sajátos kontextusbeli használatából.

Ez az alapállás meglehetősen régi. Egyik első képviselőjének a nagy indiai grammatikust, Bhartriharit (Kr. e. VI. század) lehet tartani, a szanszkrit nyelvészet Prábhákara-iskolájának vezető képviselőjét, aki szerint a szóknak csak a mondatokban van jelentésük. Ennek az irányzatnak későbbi szélsőséges képviselői a XX. században például az úgynevezett londoni iskola vezéregyénisége, J. R. Firth és tanítványa, T. F. Mitchell. A XX. század végének meghatározó szemantikusai közül ennek az álláspontnak egyik legnevesebb és legszélsőségesebb képviselője a német Manfred Bierwisch, aki Magyarországon is jól ismert nyelvész (1995-től az MTA külső tagja), nézeteinek propagátorai közé tartozik például Kiefer Ferenc (1989, 2000) és ez utóbbi tanítványa, Pethő Gergely (1998). A Bierwisch-féle úgynevezett kétszintű (végső soron „nagyon takarékos”) szemantikának talán legrészletesebb bemutatása az NDK nyelvészetének legutolsó nagyszabású vállalkozása, a dimenziós melléknevekről szóló monográfia volt (Bierwisch & Lang 1989), s az irányzatot élénken kritizálják a kognitív szemantika képviselői (például Taylor 1995: 267–281).

Manfred Bierwisch

A takarékos szemantikával éles ellentétben áll a lexikográfiai hagyomány, amely maximális részletezésre törekszik – a poliszémia reprezentálásának esetében is. A szótárírók jelentős része eleve hajlamos tökéletesen felesleges, sőt olykor téves információkat belecsempészni anyagába, s egy-egy lexikográfiai egység, sőt szótár, szótártípus esetében meglehetősen nehéz eldönteni a helyes, elegendően pontos reprezentáció típusát, mértékét. A szótárkészítések körüli viták jól ismertek némely magyar nyelvészeti folyóiratból, sőt nagyobb vállalkozások melléktermékeiként elméleti igényű összefoglalások is készülnek (például Országh, szerk., 1966). Mindenesetre a Bhartrihari-féle elméleti hagyomány és a lexikográfiai, gyakorlati hagyomány között a nyelvészet története során sok konfliktus volt.

A takarékos szemantika alapelve valami olyasmi, amit William Ockham (vagy Occam) angol filozófus és ferences szerzetes (1285 körül–1349) fogalmazott meg nagyon általánosan, és a legkülönbözőbb értelmezések kíséretében az „Ockham borotvája” néven vonult be a filozófia történetébe. A sokat és különbözőképpen idézett maxima egyik legelterjedtebb variánsa a következő: Pluralitas non est ponenda sine neccesitate, avagy „Szükségesség nélkül nem szabad sokféleséget felállítani”. Másik variánsa: Entia non sunt multiplicanda praeter necessitatem, avagy „A dolgokat nem kell a szükségesen felül megsokszorozni” (Kneale & Kneale 1987: 241). (A különböző variánsok felbukkanásának elemzése külön probléma.)

William Ockham

Az életstílust az illető filozófiájával összekapcsoló elmélet szerint mint általában a ferencesek, Ockham életében is minimalista volt, s miként Szent Ferenc, a szegénységet idealizálta. Maximája miatt a pápával is összetűzésbe került, s XII. János kiátkozta. Válaszul Ockham értekezést írt, amelyben Jánost eretneknek bélyegezte.

Ockham borotvájának elméleti jelentőségű lényegét egy új összefoglalás így határozza meg: „a helytálló magyarázathoz csak olyan dolgok létezését szabad föltételezni, melyek okvetlenül szükségesek” (Grayling 1997: 555). Ockham borotvájának a szójelentés ábrázolására való alkalmazását illetően a lengyel–ausztrál Anna Wierzbicka hívta fel a figyelmet arra, hogy a poliszémia mértékét akár le-, akár túlbecsüljük, végső soron nem az elméleti szemléletmód a lényeges, hanem a ténylegesen elvégzett empirikus vizsgálódás (Wierzbicka 1980: 96). Például a moszkvai szemantikai iskola tagjainak talán nem elsősorban elméleti alapállásuk vagy újításaik jelentősek (ezekről kissé megkésve Papp, szerk., 2001), hanem a szabályos poliszémia esetében Jurij Apreszjannak az orosz (ennek magyar lecsapódása is van, Apreszjan & Páll 1982), régi munkatársának, Igor Melcsuknak az esetében a francia szókincs tetemes részének példamutató átvizsgálása.

Ami a poliszémia fogalmát illeti, az ábrázolás egy szintjén a jelentéstanban hagyományosan számontartott, vele hasonló jelenségekkel együtt a következőképpen lehet definiálni. (Jelen esetben tekintsük ezt az álláspontot az „arany középútnak”.) Ideális esetben minden szónak van egy és csak egy, többé-kevésbé jól meghatározható jelentése. Ettől az ideális esettől sokféle eltérés létezik, melyeknek főbb típusai leegyszerűsítve a következők:

A teljes szinonímia létezését általában elutasítani szokás, az egyszerű szinonímiára példa a kutya és az eb, a szintén és az is. Az antonímia, ellentétes jelentés főbb típusait képviselik a nem fokozható, kontradiktórius antonimák (például férfi vs. nő), a fokozható kontrárius antonimák (például nagy vs. kicsi), a kölcsönösségen alapuló konverzívák (például férj vs. feleség, ad vs. vesz). Az enantioszémiára példa a kölcsönöz (‘kölcsönad; kölcsönvesz’); a homonímiára az öl, hal, fej, áll, tér mint igék és mint főnevek (ilyenkor ige–főnév páronként külön szónak is szokás tekinteni őket); a poliszémiára a bak és a daru mint állat- és eszköznév.

kontradiktórius antonima: férfi vs. nő

Nyilvánvaló, hogy a fenti elnagyolt sémán számos finomítás eszközölhető, s különböző jelentéstani iskolák más-más módon kezelik a poliszémiát, például egyesek az enantioszémiával, mások a homonímiával lényegében azonos fogalomként kezelik. A homonímia és a poliszémia kontinuumot képezhet, például az ár (‘érték’, ‘víztömeg, sodrás’, ‘bőrlyukasztó szerszám’, ‘területmérték’) homonímiájától a toll többféle (műveltebb magyar beszélők számára szótörténetileg átlátható) jelentésén át a játék jelentéseiig (‘játékszer’, ‘tevékenység’, de lehet még ‘zenemű előadásmódja’, ‘egy sportolónak a meccs alatt mutatott teljesítménye’ stb.) valamiféle átmenet lehet. Mindenesetre különbség van a könnyen átlátható (például toll) és a finom elemzéssel kimutatható poliszémiák között. A finom elemzéssel kimutatható és szabályos poliszémiák között mintafeladatként az iskola szó szokott szerepelni, amely egyaránt jelölheti az épületet, az intézményt, az intézmény növendékeit stb. (Károly 1970: 371, Bierwisch 1983a és b, Kiefer 1989, 2000: 124, 135–6, Pethő 1998).

Az elméleti megközelítésben különösen a XX. századi nyelvészetben, a kevéssé ismert nyelvek egyre erőteljesebb jelentkezésével bukkan fel egyre sűrűbben az a gondolat, hogy a szók szintaktikai tulajdonságai határozzák meg legjobban egy-egy szó jelentését. Például Az iskola a sarkon áll és Az iskola elment kirándulni mondatban a kontextuális értelmezés szerint kétféle iskola szerepel. Az elsőben – normális felnőttek komoly beszéde esetében – olyan szavakkal cserélhető fel, mint posta, mozi, kórház, kávéház, színház (tehát elsősorban konkrét épületeket jelölőiével), meg természetesen sokféle másfélével is, így foglalkozást jelölő szókkal (például rendőr, újságos). (Tekintsünk itt el attól, hogy az újságosok már régóta nem egyszerűen állnak, hanem épületszerű valamikből árulnak.) A posta elment kirándulni mondat elég suta, talán csak tréfából lehet használni; Az újságos elment kirándulni viszont kifogástalan mondat. A mai magyarban valószínűleg a kórház, iskola, posta, kávéház, mozi, színház, sőt cirkusz szók jelentése elsősorban bizonyos funkciójú épületeket jelölő szókként adhatók meg, de távolabbról már egész minisztériumok jelentkezhetnek (egészségügy, oktatás, hírközlés). A poliszémiának ezt a típusát Martinkó András az 1950-es évek elején így adta meg: „intézmény – működése – a benne levők, működők – épülete – a hozzá tartozó tárgyak” (2001: 108–9).

Az említett szószemantikai jelenségek közül tehát valószínűleg éppen a poliszémia az, ami leginkább átjárja az egész szókincset, mivel gyakorlatilag minden szavunk mutat valamiféle poliszémiát. (Ugyanakkor a szók legjelentősebb részéhez a nyelvérzék antonimákat rendelhet, s az antonimatipológiák ezeket is meghatározott módokon, az elvontság meghatározott fokán tartják számon.) Számos szónak más-más jelentése van különböző nyelvváltozatokban (különböző korok nyelvében, nyelvjárásokban, szaknyelvekben, gyermeknyelvben stb.). Például a mese szó mai alapjelentése ‘csodás elemekkel teleszőtt költött elbeszélés’ (tipikusan gyermekeknek szóló folklór műfaj), kiterjesztve lehet még ‘szüzsé, elbeszélés cselekménye’, ‘kitalált (gyakran hazug) történet, kifogás, ürügy’, a mai gyermeknyelvben pedig egészen általánosan ‘rajzfilm’.

Csak a könyvkiadás munkaműveletei során legalább háromféle jelentése volt (és bizonyos tekintetben még van) az ív szónak. A magyar könyvkiadás aranykorában, a XX. században az ív legáltalánosabb definíciója szerint a papíros mértékegysége – szabványban meghatározott nagyságú, egy négyzetméternél nem nagyobb papírlap. Írói, nyomdai munkához szükséges papír terjedelmének, mennyiségének meghatározásában használatos egységek a nyomdai, kiadói és szerzői ív. A nyomdai ív 16 nyomtatott oldal, a kiviteltől függetlenül; a kiadói ív A/5 jelzésű szabványos formátum, mint a felhasznált papír mértékegysége; a szerzői ív a kéziratnak 40 000 betűhelyet igénybe vevő terjedelme.

Nyomdai ív

A poliszémia különböző típusainak osztályozására számos javaslattal álltak elő, közülük érdekes például a szabályos poliszémia fogalmának bevezetése, ami végső soron a korábbi, történeti jelentéstani hagyományból ered, ahol a jelentésváltozások különböző típusait határozták meg, mégpedig mint szabályos és szórványos jelentésváltozásokéit. Például gyakran népnevek az illető nyelv megnevezésére, tudományágak megnevezései tantárgyak nevéül szolgálnak, ugyanaz a szó a köznyelvben mértékegységet és mérőeszközt is jelölhet (például centi, mázsa, sőt óra). A szabályos poliszémia fogalmát viszonylag pontosan először Jurij D. Apreszjan definiálta, de fontos – szinkrón és nem történeti szempontú – magyar előzménynek tekinthető Martinkó András idézett, posztumusz kiadott műve (2001) és Károly Sándor alapvetése (1970).

A szókincs bizonyos mezői poliszémiával használt szókból állnak (például a sakkfigurák elnevezései), s esetenként távoli dolgok között látványos összefüggések mutathatók ki. (Például a magyar néprajzban a szarvállást és a bajuszformákat jelölő szók, a magyar történelemben a kendermegmunkálást és kínzást jelölő szók.) Az étkezéseket jelölő szók (ebéd, reggeli, vacsora, uzsonna, tízórai) első jelentése az elfogyasztást, második az elfogyasztásra kerülő ételt jelöli. A szókincs más részei viszont elsősorban csak hajlamosak a poliszémiára, például egyes szélnevek helynévből lesznek, mégpedig arról, amerről a szél fúj (például az erdélyi Nemere esetében a hegy nevéről). A szabályos poliszémia áttöri a tulajdonnevek és köznevek határát is. A gyula például egyaránt lehet méltóságnév, személynév (ma gyakori keresztnév), valamint helynév.

Szent István király elfogatja az erdélyi Gyulát,
miniatúra a Képes krónikában (1358) (Forrás: Wikipédia)

Egyes filozófiából vett meggondolások szerint a szabályos poliszémia néhány egészen általános típusa valamiféle ontológiai alapot igényel, mint például (s itt a sorrend is fontos!) TÉR – IDŐ, KONKRÉT – ABSZTRAKT, RÉSZ – EGÉSZ.

A poliszémia bizonyos grammatikai funkciók kifejezésének eszköze is egyben. Például a magyarban és számos más nyelvben ilyen módon fejezzük ki az úgynevezett abszolút szuperlatívuszt (nagyon, igen, erősen, fölötte), a számlálószókat (darab, szál, szem, egy szem/fürt/puttony/kiló szőlő), gyakran az általános alanyt (ember, világ), történetileg így jöttek létre a névelők (egy, az).

A poliszémia fogalma a szószemantikából átvezethető a mondatszemantikába és pragmatikába is. A szintaxisban érdekes kérdés lehet, hogy a poliszém mondatok különböző típusai mely összetevőjük ilyen sajátságára épülnek (klasszikus példa: A katonák beszüntették a fosztogatást). A pragmatikai poliszémia esetében ugyanaz a megnyilatkozás különböző beszédaktusok (például fenyegetés, szemrehányás) végrehajtására alkalmas – ez azonban általában nem kapcsolódik egy-egy szó poliszémiájához.

A poliszémia hagyományosan számontartott költői, retorikai eszköz, a XX. századi magyar költészetből klasszikus példa Adynak A föl-földobott kő című verséből a Te orcádra ütök (konkrétan ‘ver’ vagy átvitten ‘hasonlít’) és József Attilától az Ejh, döntsd a tőkét (amit a favágásnál szokás és amit Karl Marx ajánlott). A poliszémiát előszeretettel használó 1990-es évek közepi magyar reklámokból példa lehet egyes gépkocsimárkák külön-külön szlogenje: jól jár vele (Suzuki), bennünket ön vezet (Ford), biztos lehet benne (Volkswagen) stb.

Annyi bizonyosnak tűnik, hogy a poliszémia adott elemzésbeli fokának megkeresése, a takarékosság mértékének meghatározása a jelentéstanban és a gyakorlatban is állandó probléma marad. Az 1970-es években, a chomskyánus nyelvészet térhódítása idején vetődött fel az a kérdés, hogy mennyire „generatív” tulajdonság az, hogy egy-egy szó újabb és újabb jelentéseket vehet fel, de maguk a generatív nyelvészek ezzel alig foglalkoztak. Az újabb elméletek jelentkezésével a problémakör folyamatos átértékelése várható. Annyi bizonyos, hogy valamilyen mértékben megjósolható – mégpedig típusától függően – egy szó poliszémiája, de ez a tény a szótárakat és a szótárírást távolról sem teszi feleslegessé.

Kicsi Sándor András

Irodalom

Apreszjan, J. D. & Páll Erna: Orosz ige–magyar ige. Vonzatok és kapcsolódások 1–2. Bp.: Tankönyvkiadó 1982.
Bierwisch, Manfred: „Semantische und konzeptuelle Repräsentation lexikalischer Einheiten.” In: Rudolf Ruzicka & Wolfgang Motsch, hrsg.: Untersuchungen zur Semantik. (Studia Grammatica XXII.) Berlin: Akademie 1983: 61–99. (a)
–: Essays in the Psychology of Language. Berlin: Akademie de Wissenschaften der DDR, Zentralinstitut für Sprachwissenschaft 1983. (Linguistische Studien. Reihe A. Arbeitsberichte 114.) (b)
Bierwisch, Manfred & Ewald Lang, hrsg., Grammatische und konzeptuelle Aspekte von Dimensionsadjektiven. (Studia Grammatica XXVI–XVII.) Berlin: Akademie 1987. Angol változata: Dimensional Adjectives. Grammatical Structure and Conceptual Interpretation. Berlin: Springer 1989.
Grayling, A. C.: „Újkori filozófia II.: az empiristák.” Fordította R. Török Gábor. In: A. C. Grayling, szerk.: Filozófiai kalauz. Bp.: Akadémiai 1997: 523–581.
Károly Sándor: Általános és magyar jelentéstan. Bp.: Akadémiai 1970.
Kiefer Ferenc: „A jelentéskutatás újabb irányzatai.” Magyar Nyelv 85(1989)3: 257–271.
–: Jelentéselmélet. Bp.: Corvina 2000.
Kneale, William & Martha Kneale: The Development of Logic. Oxford: Clarendon 1962. A logika fejlődése. Fordította Máthé András et al. Bp.: Gondolat 1987.
Lyons, John: Semantics 1–2. Cambridge, etc.: Cambridge University Press 1977.
Martinkó András: A szó jelentése. Szeged: Lazi 2001.
Mitchell, Terence F.: Principles of Firthian Linguistics. London: Longman 1975.
Országh László, szerk.: Szótártani tanulmányok. Bp.: Tankönyvkiadó 1966.
Papp Ferenc, szerk.: A moszkvai szemantikai iskola. Bp.: Corvina 2001.
Pethő Gergely: „A poliszémia kezelése a kétszintű és a prototípuselméleti szemantikában.” Szemiotikai Szövegtan 11, Szeged 1998: 25–52.
Taylor, John R.: Linguistic Categorization. Prototypes in Linguistic Theory. Oxford: Clarendon 19891, 19952.
Wierzbicka, Anna: Lingua Mentalis. The Semantics of Natural Language. Sydney, etc.: Academic 1980.