Ami az utóbbi hatvan év jelentősebb magyar nyelvtanait illeti, az 1960-as évek nyelvtanait (Tompa, szerk., 1961–1962, Bencédy–Fábián–Rácz–Velcsovné 1968) csak az ezredfordulón követték átfogó összefoglalások (É. Kiss–Kiefer–Siptár 1998, Keszler, szerk., 2000), s az igényesebb nyelvtanírás új hullámát képviseli a 2010-es évek második felében két funkcionális nyelvleírás (Tolcsvai Nagy, szerk., 2017 és jelen mű).

A funkcionális nyelvtanok megjelenése a kor kihívásaira adott válaszként, az újabb igények kielégítésére tett vállalkozásként értelmezhető. A funkcionális nyelvszemlélet értelmében a nyelvi tények megragadásához, leírásához figyelembe kell venni a nyelvi jel funkcióját, azaz a nyelvhasználatban betöltött szerepét. Így a formák leírása immár szükséges, de nem elégséges összetevője a nyelvleírásnak. A merev strukturális nyelvleírás hagyományával szakító funkcionális nyelvszemlélet nem választja szét egymástól, ami összetartozik: a formát és a funkciót, a rendszert és a működést.

Hegedűs Rita: Magyar nyelvtan - Formák, funkciók, összefüggések

Jelen mű szerzője, Hegedűs Rita több évtizedes gyakorlattal rendelkezik az idegennyelv-oktatás területén, s ennek e könyvnek kitüntetett célközönsége a magyart anyanyelvként, a magyart idegen nyelvként és a magyar diákokat idegen nyelvre oktató tanárok, továbbá a fordítók (8. o.). Jelen nyelvtan az azonos címmel megjelent, hasonló szemléletű, de kevésbé részletes könyv (Hegedűs 2004) közel kétszeresére bővített, átdolgozott változata.

A hagyományos értelemben vett grammatikát az I. rész („Formák”, 11–264. o.) tartalmazza, s ennek része egy frappáns kis magyar hangtan is (58–81. o.). A II. („Funkciók”, 265–411. o.) és III. („Összefüggések”, 413–545. o.) részben a szerző sorra veszi azokat a kategóriákat, amelyek alapján a nyelvhasználat során a beszélő és a hallgató rendszerezi a közlést. A könyvet irodalomjegyzék (547–552. o.) és tárgymutató (553–559. o.) zárja.

A formák ismertetésekor is érvényre jut a funkcionális szemlélet, például a névszóragozás ismertetésekor (139–140., 152–168. o.). A -ból/-ből ragról például megtudhatjuk, hogy belviszonyt jelölő, honnan? kérdésre felelő esetrag, latinos neve elatívusz (139. o.), majd a szerző már itt bemutatja példák segítségével a rag főbb funkcióit (153. o.). Hegedűs elemző ismertetése szerint a -ból/-ből alapjelentése ‘valamely többé-kevésbé zárt tér belsejéből’ (szekrényből, a közelből stb.), de ezen túl jelölhet partitívuszi viszonyt (egy nagyobb egészből kiváló részt, Veszek egy kicsit a tésztából), eredetet, származást, okot (Jó családból származik, A római korból maradt fenn, A tényekből következik), és azt is, hogy valamilyen helyzet, állapot befejeződik, elmúlik (Kigyógyult betegségéből, Elege van a férjéből).

Ami a névutókat illeti, Hegedűs Rita különösen kedves példája az időt jelölő hosszat, amely szerinte csak órával megadott időtartam kifejezésére használható (171., 289., 295. és 300. o.). A hagyományos leírások ennek a névutónak ‘valamin teljes hosszában végig’ helyre vonatkozó jelentésével is számolnak, például utca hosszat.

A hazai nyelvtani hagyományt ebben követő Hegedűs szerint a szenvedő igét az -atik/-etik, -tatik/-tetik képzők fejezik ki, s meglehetősen ritka (születik, közhírré tétetik, 52., 399–400, 459. o.). A szerző mindemellett tárgyalja a passzivitás, a személytelenség egyéb kifejezéseit is (például 399–401. o.).

Hegedűs megkülönbözteti a teljesítmény- és az eredményigéket, aszerint, hogy a végpont elérését hosszabb ideig tartó esemény előzi-e meg, vagy egy pillanat alatt következik be a változás, áll be az új állapot. A megkeres teljesítményige, a megtalál eredményige. Az eredményigéknél az eseményt megelőző folyamat csak más igével írható le: János sokáig kereste a kulcsát, míg végre rátalált. Eredményige még például a meghal, megbolondul, megbénul, megsüketül, megőrül (291–2. o.). Az eredményigék befejezett aspektusú eseményt írnak le, s gyakran járnak perfektiváló igekötővel (elér, megérkezik, rájön, felrobban stb.). Hegedűs nem feledkezett meg az ehhez a témához kapcsolódó, hagyományosan mozzanatos igéknek nevezett igeosztály tárgyalásáról sem, ám más összefüggésben vizsgálja őket (48. o.).

Egy ábra a könyvből

Nyelvművelő szakirodalmunk kedves témája az egy névelő használata (pontosabban elhagyása) névszói állítmány előtt. Hegedűs leírása a nyelvhelyesség szempontját is érvényre juttatja. „Az indoeurópai nyelvekben a besorolást kifejező mondatokban határozatlan névelőt használunk, a magyarban azonban nem használunk névelőt (bár napjainkban a névelős forma is egyre általánosabbá válik): Berta is a silly cow. – Berta ist eine dumme Kuh. – Berta buta liba” (213. o.). (A határozatlan névelő használata azonban nem minden indoeurópai nyelvre jellemző.)

Összegezésképpen megállapítható, hogy a magyar nyelvleírás értékes darabbal gazdagodott, amelyet a tanárok, tanulók, fordítók, szerkesztők sokat forgatnak majd. Igazi érték a benne felhalmozott hatalmas empirikus anyag, lenyűgözőek az apró jelentésárnyalatokra is kiterjedő részmegfigyelések.

Irodalom

Bencédy József–Fábián Pál–Rácz Endre–Velcsov Mártonné 1968. A mai magyar nyelv. Tankönyvkiadó, Budapest
É. Kiss Katalin–Kiefer Ferenc–Siptár Péter 1998. Új magyar nyelvtan. Osiris, Budapest
Hegedűs Rita 2004. Magyar nyelvtan. Formák, funkciók, összefüggések. Tinta, Budapest, 1. kiadás
Keszler Borbála, szerk. 2000. Magyar grammatika. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest
Tolcsvai Nagy Gábor, szerk. 2017. Nyelvtan. Osiris, Budapest
Tompa József, szerk. 1961–1962. A mai magyar nyelv rendszere. Leíró nyelvtan 1–2. Akadémiai, Budapest

Kicsi Sándor András