Platon a barátom, de még inkább az igazság – idézi a latin mondást könyvében a szerző (218), azaz: az igazság mindennél előbbre való.

2010-ben jelent meg a legutóbbi összegezés a magyar nyelv rokonságáról: A nyelvrokonságról. Az török, sumer és egyéb áfium ellen való orvosság (főszerk.: Honti László, szerk.: Csúcs Sándor és Keresztes László. Tinta Könyvkiadó. Bp. 2010 - bővebben ITT lehet olvasni róla), és ugyanebben az évben napvilágot látott e mű második, bővített kiadása is.

Honti László jelenlegi monografikus műve, „a kérdés új szempontok szerinti, korszerű összefoglalása” (a könyv külső borítójáról idézve) a prológust, majd a bevezetést követően (7–15) két részre tagolódik. Egyrészt a történeti-összehasonlító nyelvtudomány alapkérdéseit, a magyar nyelv finnugor (uráli) származásának kritériumait tekinti át, megismertetve a jórészt műkedvelő olvasót a másik két ugor nyelvcsaládbeli nyelv magyarral közös sajátosságaival (16–50). Másrészről, Anyanyelvünk „rokonságairól” alcímszó alatt a szerző végigtekinti az elmúlt évek-évtized dilettáns, tudománytalan nézeteit, e művekből bőségesen idéz, majd ezeket az idézett részeket pontokba szedve észrevételekkel, megjegyzésekkel látja el, ízekre szedve kritizálja, a melléfogásokat korrigálja (51–220). Csak az érdeklődés felkeltésére néhány téma: A „halzsírszagú atyafiság” régen és ma; Magyar „ősnyelv” és „szómagyarázatok”; A gyökészetről; Nem finnugrista nyelvészek téveszméi; Miért tenyésznek a tudománytalan nézetek?

Az Epilógus – az Anyanyelvünk „rokonságáról” című alfejezetben felsorolt és bírált szerzők mellett – sorra veszi a legújabban megjelent „alternatív” munkákat (221–232): Balázs Géza, Czakó Gábor, Pusztay János, Szőcs István, Varga Csaba különböző fajsúlyú és terjedelmű műveit. Zárszava végén a „tudálékoskodóknak” Honti Tótfalusi István Sertések a Bakonyban. Kalandos nyelvtörténet című könyvét ajánlja (Bp. 2012), „egyebek közt a kurultájos politikai gyülekezet tagjainak és szimpatizánsainak, akik finnugor programok helyett turániakat szeretnének látni” (232).

A Függelék (233–240) egyebek mellett a nyelvészeti szakszavakat magyarázza. Ezután következik a rendkívül gazdag Irodalomjegyzék (241–273). Honti műve – mint már említettem – az igen hasznos Névmutatóval (274–282) zárul.

Honti László: Anyanyelvünk atyafiságáról és a nyelvrokonság ismérveiről

A szerző munkája értékes. Remek a címe. Csupán néhány részleten vitatkozom vele.

1. Szemet szúr, hogy legjobb szándékú kollégáink közül egy-kettőt hibáztat – egy, főleg a dilettánsoknak szánt műben! – az „alternatív” nézeteket vallókkal való szembenállás mértékével kapcsolatban (12–13). Egyébként érdekes lenne végignézni, hogy a szerző a dilettánstól kezdve milyen szavakkal említi könyvében a másként nyilatkozókat.
2. „Betűhív és az eredeti tipografizálást híven megtartó idézet!” – gyakran olvasható ez a mondat a mű 417 jegyzete között. Mindezt az idézőjelek miatt fölöslegesnek tartom. – Itt jegyzem meg, hogy a szerző az idézeteket eredeti (finn, angol, német, orosz, olasz, holland) nyelven, majd a lábjegyzetben magyarul adja meg.
3. Egy-két szakmai részletkérdés (egy részüket már bíráltam a 2010-es nyelvrokonsági összegezés ismertetésében). Például: volgai nyelveknek (106, 180) nem említhetjük a cseremiszt és a mordvint (jól: 41). Vagy: a KESK, azaz a zürjén szófejtő szótár 1999 helyett (261) 1970-ben jelent meg.

2012. november 10-én a Magyar Nemzet Hétvégi magazinjában jelent meg Czakó Gábor Lomb és törzs. „A magyar nyelv természeti rende”. – Százötven éve jelent meg a Czuczor–Fogarasi első kötete című cikke. Ebben ilyen mondatok olvashatók: „Finnugor nyelvből való-e a féreg szó, vagy nálunk született, s tőlünk vették át a vogulok?” Czakó kijelentéséhez ezúttal is legalább három kérdést tehetnénk fel, avagy bíráló megjegyzést írhatnánk. Itt jegyzem meg, hogy Marácz Lászlónak a 2011. október 24–27. közötti ankarai hungarológiai szimpóziumon – közvetlenül az én előadásom után – közölt magyarázata, mely szerint a magyar szablya szó szab igénk származéka lenne (ugyanígy nyilatkozik a Czuczor–Fogarasi-szótár), súlyos hiba. Rédei Károlynak lehet igaza, aki a hollandiai Groningenben nyelvészetet, sőt finnugrisztikát tanult Maráczot így minősíti: „nyelvészeti ismeretei egyrészt hiányosak, másrészt zavarosak” (Őstörténetünk kérdései. A nyelvészeti dilettantizmus kritikája. Bp. 1998. 72). Megállapítható, hogy a ragozó finnugor nyelvek egyikében, a magyarban szógyököknek kötelező érvényű kikövetkeztetése, továbbá a gyökökkel való szabad manipulálás, azaz egy-egy szócsalád önkényes megállapítása már a szótárírók korában, a XIX. században zsákutcának bizonyult, és a „módszer” felmelegítése az új évezred fordulóján enyhe szót használva is megmosolyogtató, sőt mondhatni: tragikomikus (a kérdésről vö. 160–178).

Honti László (főszerkesztő): A nyelvrokonságról

 „A nyelvtudomány művelői sohasem vették föl szívesen a kardcsörtető dilettánsok által odavágott kesztyűt, olykor azonban mégis sort kerítettek nézeteik nyilvános kommentálására.” (14). Zsirai Miklós Őstörténeti csodabogarak (1943), Hajdú Péter Új hazát találtak, őshazát kerestek (1969), Rédei Károly most említett munkája, valamint Honti László főszerkesztőként, illetve szerzőként megjelent két műve (2010, 2012) példa erre a magyar tudományosság szempontjából.

A szerző jó harminc éve, Magyar őstörténet – finnugor nyelvtudomány (Széljegyzetek László Gyula könyvéhez) című cikkével (1981) kötelezte el magát a nyelvrokonság kérdéskörének vizsgálata mellett. Azóta e területen egy sor tanulmánya megjelent (253–255). Súlyos és nemigen értékes évek egy kiváló finnugor nyelvésznek. Az volna a javaslatom, hogy a jövőben adja át e terepet egy maga által kiválasztott utódnak, és ismét kedvenc tudományterületével, az obi-ugor nyelvészet, illetőleg az összehasonlító finnugor nyelvtudomány művelésével folytassa pályafutását. Érvem emellett – ismertetésem első sorai szellemében – röviden ennyi: ars [~ scientia] longa vita brevis, azaz: a művészet [~ a tudomány] hosszú, az élet rövid.

Zaicz Gábor

A blogbejegyzés rövidítve és szerkesztve közli az írást, amely eredetileg a Finnugor Világ 17. évfolyamának 4. számában jelent meg 2012-ben (15–23. oldal).