Egy felmérés szerint középiskolai magyartanárok negyede-ötöde nem hiszi nyelvünk finnugor rokonságát (111).  

Folyóiratunk olvasói emlékeznek Zsirai jeles cikkére az őstörténeti csodabogarakról (1943), Hajdú Péter tanulmányára olyan egykori honfitársainkról, akik új hazát találtak és őshazát keresnek (1969), Rédei Károlynak a nyelvészeti dilettantizmus kritikájára Őstörténetünk kérdései című könyvében (1998), vagy akár a debreceni A magyar nyelv eredete című szimpóziumon 2006-ban elhangzott előadásokra (vö. FUD 13: 139–202). Jól tudjuk, hogy nyelvünk eredetével kapcsolatban manapság is teljes a zűrzavar, ráadásul jó egy évtizede már az elektronikus médiumok is beálltak a sorba, és csodabogár, dilettáns, műkedvelő, vagyis ahogy újabban megértőbben mondjuk: alternatív nézeteket vallanak e kérdésben. „E kötet szerzői – a főszerkesztő szándéka szerint – a tudomány nevében és érveivel immáron sokadszor megpróbálják legalább csökkenteni a képtelenségek áradatának mérgező hatását.”

A nyelvrokonságról 14 egyetemi oktatónak a véleményét tartalmazza; a magyar egyetemek mellett egy-egy képviselővel rendelkezik a Helsinki, a Turkui, a Stockholmi, a Groningeni, a Göttingeni, a Freiburgi, a Bécsi, a Padovai és az Ankarai Egyetem is. A szerkesztőkön kívül Bereczki Gábor, Fodor István és a freiburgi Brogyani Béla magyar, Santeri Junttila, Esa Itkonen és a bécsi Johanna Laakso finn, Merlijn de Smit képviseli a svéd, Cornelius Hasselblatt a holland, Eberhard Winkler a német, Danilo Gheno az olasz és İsmail Doğan a török tudományosságot.     

Honti László (főszerk.): A nyelvrokonságról

„Ennek a kötetnek a létrehozását az indokolta, hogy a kommunista diktatúra összeomlása után a véleménynyilvánítás-szabadság beköszöntével a nyelvészeti dilettantizmus szinte hisztérikus epidémiává vált, amely a három finnugor államban politikai felhanggal is társult, amit még tovább erősített az a körülmény, hogy a honiaknak külföldi (olasz és holland [azaz hollandiai magyar]) szövetségeseik is támadtak.” (9). – Tekintettel arra, hogy a kötet végi függelékben egy sor hasznos mutató (például a szakszavak jegyzéke) mellett névmutató nem található, megpróbálom legalább a két leggyakrabban előforduló alternatív nézeteket vallót gyakoriság szerint megadni.

Angela Marcantonio finnugorellenes nézetét egy sor uralista kritizálja (54, 70–72, 130–138, 212–217, 259, 284–288, 305). De Smit szerint az olasz nyelvésznő azonosítja a mítosz és a tények fogalmát – a mítosz védelmében (305). Keresztes a csúsztatásait említi, majd megállapítja: az összehasonlító módszer bizonytalanságait használja fel tagadó álláspontjának igazolásához (287). Gheno bírálata végén megjegyzi: mindenesetre nézetében „túl sok a gyenge pont ahhoz, hogy /…/ megsemmisíthetné a finnugor történeti-összehasonlító nyelvtudományt” (138). Megjegyzem: az elmúlt félévben Marcantonio Az uráli nyelvcsalád. Tények, mítoszok és statisztika című munkáját (Budapest, 2006) egy szeminárium keretében megvizsgáltam négy finnugor specializációra járó hallgatómmal. – Mario Alinei etruszkelméletét – hogy a magyar az etruszknak egy ősi formája – is számosan ellenzik (54, 125–129, 212).

A kötet a főszerkesztő Bevezetésével kezdődik (7–12). Két megállapítása fontos (10): 1) „A butaságokból csak szemezgettek kötetünk szerzői.”; 2) „Elkerülhetetlen volt, hogy ugyanazon tudománytalan közlemények, nézetek több tanulmányban is bírálat tárgyául szolgáljanak, rendszerint azonban más és más aspektusból.” A könyv második tanulmánya A történeti-összehasonlító nyelvtudományról dióhéjban, ugyancsak a főszerkesztő részéről (13–29). A magyar hang-, alak- és mondattan finnugor sajátosságaiból egy csokrot mutat be a szerző. Megjegyzem, itt (24) a magyar -j imperatívuszjelet *-k helyett – Rédei nyomán – újabban a *-j kicsinyítő képzőre vezetjük vissza. A cikket követi egy uráli családfa (29), melyben a kései ősfinn csoportban nyolcadikként a lűd is szerepel, azonban ez csak egy finnségi nyelvjárás.

",,,a családfa kidöntése reménytelen vállalkozás" (Kép forrása: Arika Okrent)

A kötet egyfelől jeles finnugristák véleményét közli a nyelvrokonsággal kapcsolatos alternatív nézetekről, e nézetek hirdetőiről. Így Fodor István Meghökkentő őstörténet és művelői c. cikke (83–120) két „műkedvelő őskutatóról” tájékoztat: Tóth Imréről, aki szerint a magyarság mindig itt élt a Kárpát-medencében (82–86), és különösen jogosnak tekinthető ellenszenvvel az „ősmágus” Kiszely Istvánról (86–110). Emellett – hely híján – csak megemlíti a sumeros Bakay Kornél, a „ködevő őskutató” nevét (110 jegyzet). Danilo Gheno – mielőtt Alineire és Marcantonióra rátérne – Visszás nézetek a magyar nyelv eredetéről c. írásában (121–142) először például a Zakar András által ajnározott sumer, majd pedig a Szabédi László feltételezte latin rokonság elméletét cáfolja (121–123, 123–125).

Más szerzők elsősorban a szakirodalomra (mindenekelőtt saját munkáikra) hivatkozva állítják össze tanulmányukat. Bereczki Gábor Tévtanok, rögeszmék a magyar őstörténet kutatásában címen (31–44) előbb finnugor tudománytörténeti összefoglalást ad (31–33), bemutat bizonyos alternatív nézetet (33–41), a nyelvrokonságunkkal kapcsolatos babonákat ismerteti (41–42), majd a finnugor rokonság ellenzői számára felvillantja a finnek, észtek és az obi-ugorok értékeit (43). Csúcs Sándor Gondolatok az alternatív nyelvrokonításról c. dolgozata (65–73) két szerzőt, Varga Gézát és Angela Marcantonio előadásait bírálja (67–72), és a felvilágosító munka jelentőségéről beszél: azt mutassuk meg, milyen nyomós érvek támogatják a finnugor nyelvrokonságot, illetőleg azzal foglalkozzunk, milyen válaszok adhatók az alternatív oldalról felmerülő téves állításokra (65–66). Johanna Laakso Mítoszok a finn nyelv ősiségéről című értekezése (293–301) a családfamodell használatáról szól, és arról, hogy a családfa kidöntése reménytelen vállalkozás (299–301). Fontos figyelmeztetni a magyar olvasót – a legújabb légből kapott állítással szemben – egy tényre: „Ahol szóba kerül a tanításban a finn nyelv történeti háttere, csakis a finnugor eredetet tanítják.” (293). Esa Itkonen A finnugor nyelvek rekonstrukciójának néhány problémája című dolgozatában (247–253) – egy könyv elemzése révén – azt a felfogást cáfolja, hogy a kontaktuselmélet terén elért legújabb eredmények szerint az összehasonlító finnugrisztika eredményei elavultak, illetve túlhaladottak lennének. İsmail Doğan Dilettáns nyelv-  és néprokonsági nézetek párhuzamai Törökországban és Magyarországon című – a Folia Uralica Debreceniensia említett 13. kötetében is megjelent – érdekes cikke (75–82) bemutatja, hogy egyesek szerint a török a világ legősibb nyelve (78) és Törökországban szinte annyi nyelvvel rokonították az ország nyelvét, mint minálunk a magyart (79). Idézi a turkológus Rásonyi László felfogását: „a magyarok anyai ágon finnugorok és apai ágon törökök” (78).     

A legtöbb értekezés a körülbelül egy évtizede megjelent „forradalmi elképzeléseket” elemzi. Cornelius Hasselblatt Ahol az igazi forradalom van című dolgozatában (143–159) egyes finn, észt és magyar nyelvészek által pártolt nagy őshazáról, az Észak- és Közép-Európára kiterjedő őshazáról ír, melyben a nyelvek rokonsága helyett nyelvszövetségről beszélhetünk (144). Egyik cikkére hivatkozva közli: a finnugrisztika szempontjából a humángenetika megállapításai irrelevánsak (145). Felsorolja módszertani kifogásait e „forradalmi tanok” ellen (példákkal igazolja érveit): 1) különböző tudományágak eredményeit összekeverik, 2) nem pontos fogalmakkal operálnak, 3) felszínes kutatómunkát végeznek, és 4) az eddigi kifogások következtében: ez áltudomány, kívánságtudomány, grafománia (144–154). Merlijn de Smit A nyelvekről és eredetükről című tanulmánya (303–319) a nyelvek és népek eredetét vizsgálja meg (304). A nyelvet tévesen értelmező triász közül (310) Ago Künnap megközelítését alapvetően történetietlennnek tartja (311), míg a 2002-ben magas rangú tudománynépszerűsítő kitüntetésre jelölt Kalevi Wiik nyelvi definícióját (311), a finnugoroknak a baszkkal való kapcsolatait (314) stb. cáfolja. A dolgozat utolsó két alfejezete: Történeti zűrzavar és Vissza a gyökerekhez, melyekben többek között a finnugor népek eredetét ismerteti, akik e nézet szerint 12 000 évvel ezelőtt a kisebbedő jégtakaró szélein éltek Nyugat-Európában, illetve a „gyökér-mozgalmat” mutatja be (315–318). Santeri Junttila Áltudomány és nemzeti őstörténet: európai példák c. dolgozata is a múlt nagyszabású vízióit kritizálja (259), a fő magyar (származású) képviselőkkel (Bakay Kornél, Marácz László) együtt (270). Ezután összefoglalja az áltudományos őstörténet jellemző vonásait (260–274). Úgy látja: „…a politikai motívumoknak és a tudományos korrektségtől való eltérésnek a tudomány fejlődését jelentős mértékben akadályozó hatása lehet, miközben a tudományos hipotézis vitatható politikai színezetet kap” (258–259). Eberhard Winkler A rajnai uráliakról szóló teóriák évtizede (1999–2009) c. cikke (321–340) részben az uráli nyelvek genezisével kapcsolatos legújabb teóriákhoz fűz megjegyzéseket (321–329), részben pedig a Rajna menti uráli „áttörés” alternatív eredményeit kommentálja (329–336). Leszögezi: „Aki kidönti a családfát, az lemond az eredményekről is.” (328). Künnap (és közvetve Wiik) szerint a finnugorok voltak az eredeti európaiak; ez a kijelentés politikai, nem nyelvészeti indíttatású, és súlyos hiányossága, hogy képviselői között nincs nyelvtörténész (324). Az új teória terjesztői szerint a nyelvtudomány csak segédtudomány, csak olyan kérdésekben illetékes, melyeket a genetika átenged neki (332). Künnap felveti a baszkban a lapp szubsztrátum lehetőségét (335). A holosztikus elméleteket a szerző eleve gyanúsaknak ítéli (336). 

Honti László, a főszerkesztő

A legsokoldalúbb ábrázolást Brogyanyi Béla A magyar alternatív nyelvkutatás és ideológiai háttere (45–64), Honti László Anyanyelvünk rokonságáról (161–246) és Keresztes László A magyar nyelv eredete (277–292) c. összegezésében vettem észre. Brogyanyi megállapítja: Zsirai csodabogaraiból szörnyetegek lettek… (56). Az antifinnugristák, e fanatikus egyének „tudományos” intézményeket hoznak létre, mint például a magyar Bakay Kornél vagy a sumeros Tóth Alfréd (56; vö. 49–56). A magyar történelmi eseményeket idézve megállapítja: a magyar politikai és történeti kép az alternatív körök elképzeléseinek háttere (46–49). Végső konklúziója: „A magyar alternatív nyelvészkedők táborát /…/ tudományos érveléssel nem lehet jobb belátásra bírni, így fölösleges velük vitatkozni, mert ez szélmalomharccal lenne egyenértékű. A tudománynak ellenben kötelessége a nyelvészet iránt érdeklődő közönséget fölvilágosítani és a kérdésben tájékoztatást adni.” (57). Honti terjedelmes cikke az alternatív nyelvészek táborát három csoportba sorolja (169). Ezután az utóbbi 30 évben feltűnt vadhajtásokról ad áttekintést, sor kerül az „ifjú lázadókra”, a trojkára és holdudvarára, valamint a humángenetikusokra is (168–231). Műveikkel kapcsolatban többek között szerinte a következő kifogások emelhetők: 1) a (finnugor) szakirodalom elhallgatása (184–185), 2) az ellenőrzés lehetőségeinek hiánya (180 jegyzet), 3) a szakirodalmi oldalszámokat nem, vagy téves lapszámmal közlik (226 jegyzet), 4) munkáiknak lektora és/vagy szerkesztője általában ismeretlen (187 jegyzet). Az alternatívokra nem jellemző a történeti-összehasonlító nyelvtudomány, különösképpen a szófejtés ismerete (234). Lényegében a neves Juha Janhunen véleményével zárja írását: semmi komoly ok sincs megkérdőjelezni az uráli nyelvcsalád létét (magyarul: 231 jegyzet). Keresztes cikke mintha egy tanóra vázlata alapján készült volna el; alcímei közül néhányat kiemelek: Nyelvészkedők és tévelygő nyelvészek, A finnugor nyelvrokonság ellenzői és ellenérzésük okai, Az újabb „nyelvészforradalmárok” nézetei (Kalevi Wiik, Angela Marcantonio), Összefoglalás. Megjegyzi: a két vizsgált „forradalmár” egyike sem tagadja a finnugor nyelvrokonságot (288). Összegezésében megemlíti, hogy 1) a finnugor nyelvrokonság tudományosan bizonyított tény és 2) a nyelvrokonság nem azonos a nép rokonságával (288–292). Optimistán kell előre tekintenünk, olvasható ki soraiból.

A tanulmányok a szerzők nevének betűrendjében követik egymást. Elfogadható ez az eljárás, bár Honti imént említett vezércikkét a bevezetést és a hangtani fejezetet követően is el tudtam volna képzelni. – A könyvben számos alapos bibliográfia található. Egy-kettőt megemlítek: Brogyani Béláét, aki az alternatív nyelvkutatók műveit elkülöníti a tudományos irodalomtól (57–64); a régész Fodor Istvánét (112–116); a legteljesebb Honti Lászlóét, számos XXI. századi művel (234–246). – A kötetben a technikai hibák száma viszonylag kevés. Egy-két javítanivaló: múltidőjel > múltidő-jel, megbosszúlja magát > megbosszulja magát, végsősoron > végső soron, hal-ász [elválasztás] > ha-lász, brossúra > brosúra (helyesen pl. a 191. lapon).

Az alternatív nézetekkel kapcsolatos bírálatok summázataként végezetül idézem Cornelius Hasselblatt véleményét: „Forradalmuk abban nyilvánul meg, hogy a finnugrisztikába új módszert vezetnek be, amelynek az a lényege, hogy nincsen módszere, ill. az eklekticizmus, a populizmus, a spekulativizmus, a kiabálás és a vég nélküli szövegsokszorosítás [a] módszere. És egy kissé a hamisítás módszere is.” (156). Honti László figyelmeztet: „A műveletlen, esetleg félművelt dilettánsok aligha fogják fel az itt előadottakat, mert hisznek abban a sok ostobaságban, amit hinni akarnak.” (10).

A nagyközönségnek, valamint a nyelvész kutatóknak és a nyelvszakos egyetemistáknak ajánlja a művet a főszerkesztő (11). Nyelvészeti érdeklődésű egyetemistáknak egy-két tanulmány, például a főszerkesztő vagy Keresztes dolgozata valóban igen ajánlatos! Hogy azonban Rédei Károly említett művének a „megértése nyelvészeti alapismereteket is igényel” (168), e művet áttanulmányozva nem látom ennek az ellenkezőjét (például Esa Itkonen cikkére gondolok). 

Zaicz Gábor

Az írás eredeti megjelenési helye: Finnugor Világ 15[2010]/2: 30–34.