Az ismertetendő kis kötet egykori intézeti munkatársamnak, Grétsy Lászlónak (1932–2024) utolsó munkája. Elöljáró beszéddel indul (7–14), majd a kötet anyagát adó példaanyagot (17–156) és a Szóalakhasadások c., tkp. életművét összegző nyolcoldalnyi kis cikket követően (157–164) kedves egykori munkatársa, Erdélyi Erzsébet írta az Utószót (165–178).

A kolléganő remek összefoglalást készített Grétsy László egykori, 1962-ben kiadott, A szóhasadás című, nagy hatású monográfiájában e mű születéséről és fogadtatásáról, a könyv felépítéséről és tudománytörténeti jelentőségéről, valamint vagy hatvan évvel később egy népszerűsítő változat megírásának körülményeiről.

Grétsy László és Erdélyi Erzsébet

Ez utóbbi fejezetből Erdélyi Erzsébet alapján most csak a szóhasadás szempontjából rendkívül gazdag anyag Grétsy által kimunkált főbb csoportjait ismertetem. Az első főcsoport a mássalhangzó-váltakozáson alapuló alapi kettősség, és ide hat alcsoport tartozik (a példák között igyekszem a kötetünkben is tárgyalt szóhasadáspárokat megemlíteni). 1. alcsoport: a magánhangzók nyíltabbá válása és zártabb fokon való megőrződése következtében elterjedt alakváltozás (vacak – vacok). 2. alcsoport: labiális és illabiális magánhangzók párhuzamos használatából eredő alakváltozás (pereg – pörög). 3. alcsoport: rövid és megnyúlt magánhangzók párhuzamos használatából fakadó alakváltakozás (báb – baba – bábu). 4. alcsoport: hangrendi illeszkedés és átcsapás eredményeként keletkezett alakváltozás (család – cseléd). 5. alcsoport: nyílt szótári magánhangzó kiesésére és megmaradására visszavezethető alakváltakozás (barika – barka). 6. alcsoport: hiátusos és hiátustöltővel bővült alakok váltakozása (hűs – hűvös). A második főcsoport a mássalhangzó-váltakozásra épülő alaki kettősség, tizenegy alcsoporttal, például a palatalizáció, a zöngésség, a mássalhangzó-kettősség, a hasonulás, a hangátvetés (bugyor – bútor, doboz – toboz, épen – éppen, padló – palló, bucok – bucka) stb. A harmadik nagy csoportba a névszó- és igető-váltakoztatásból származó, analógiás indítékú alaki kettősség tartozik, legalább három alcsoporttal. 1. alcsoport: a hangzónyújtó változatok (kerek – kerék). 2. alcsoport: a hangzótoldó-hangzóvesztő névszó- és igetövek tőváltakozásából eredő alaki kettősség (pást – pázsit). 3. alcsoport: a v-tövű szavak tőváltozatai (hites – hitves).

Az Elöljáró beszédben a legismertebb szóalkotási módok (a szóképzés és a szóösszetétel) mellett Grétsy megemlíti a szórövidülést, a mozaikszó-alkotást és az 1962-ben általa alkotott szóhasadást is. „A szóhasadás az a nyelvi folyamat, amelynek eredményeképpen egy szó akár alapalakjában, akár képzős, jeles vagy ragos formájában két, esetleg több változatban fejlődik ki ugyanabban a nyelvben, s az alakváltozatok között részleges vagy teljes jelentéselkülönülés áll be, függetlenül attól, hogy a hangalak vagy a jelentés szándéktalan, illetőleg tudatos megosztása előzte-e meg a másikat” (8–9). E szóalkotásmód meglétéről több ezer éves példákat tudunk hozni, és ennek a finnugor nyelvek mellett az indoeurópai nyelvekben is számos példája van (példákat ismertetésem utolsó részében, de a recenzeált műben is bőven találhatunk). Az előszó befejező mondatával Grétsy az érdeklődő olvasót könyvének példaanyagára irányítja: „Ha a föld megindul, s ez ég darabokra szakad is, hasadjatok, szavak!” (14).

Az Etimológiai szótár – Magyar szavak és toldalékok eredete c. mű 2. kiadása (Budapest, 2021) a magyar szóalkotással keletkezett szavaknak 15 fajtáját különíti el, és ezen belül a szóelemek felsorolását adja meg (EtSz. 1014–1020). A 10. kategória, a szóhasadással keletkezett szavak között 74 elemet sorol fel. Ezzel szemben Grétsy jelen műve 40 szópárt, azaz 80 címszót tartalmaz (e szópárokat négy bekezdésben elemzem egészen röviden).

Grétsy László: A szóhasadás dióhéjban

Ezek között betűrendes jegyzékében rögtön az első szópár az egyaránt finnugor eredetű agg és ó ’nagyon régi’, az egyik származéka az agg, aggály, aggódik, avul stb., a másiké az ócska, ódon és ósdi. Az áhítatos – ájtatos pár mindkét tagja -s képzős származékszó (de az áhítat – ájtat alakpárban nem ment végbe szóhasadás). Az akar bizonytalan eredetű, ebből az akár viszonyszó az akar 2. személyű felszólító alakjából, tehát szófajváltással jött létre. Az akna szláv jövevényszó, párja, a népnyelvi akona más, ‘hordólyuk’ jelentésben él. A klasszikus arc és orca esetében – ősi összetétel eredményeként – a régi orca ma arc formában él. A bárány kicsinyítő képzős barika formájától a barka szóhasadással különült el. A bozont(os) és a bozót(os) is szóhasadással keletkezett a bozótból. A bucka származékszó lehet, a nyelvjárási buckó ‘bügyök; tömzsi’ ennek szóhasadásos változata. A ciripel ugyancsak szóhasadással keletkezett a szintén hangutánzó szerepű csiripel alapján. A csal ige ismeretlen eredetű, magas hangrendű párja, a névszói csel hasonlóképpen szóhasadással jött létre.

Az egyaránt szláv eredetű család és cseléd egymás magas, ill. mély hangrendű párjai. A csekély származékszó (alapszava a csökken töve), és szóhasadással elkülönült változata a sekély. A régi nyelvi csín ‘fortély’, népnyelvi ‘vonzó külső’ főnévből szóhasadással keletkezett a csíny ‘pajkos cselekedet’. A diák szláv eredetű, melyet egy ideig deák formában is használtak, ami aztán ‘tanult ember’ jelentésben maradt meg a köznyelvben. A doboz az ismeretlen eredetű toboz hangalakilag és jelentésben is elkülönült párja. A dulakodik (ami származékszó, a dúl igéből keletkezett), ebből a tülekedik szóhasadással – valószínűleg mesterséges szóalkotással – alakult. Az egyaránt latin eredetű glóbusz ‘föld(golyó)’ (1531-ből is adatolható) és golyóbis ‘golyó’ (1493-ból) szóhasadása a valószínűleg olasz eredetű golyó (1629-ből) másodlagos ‘gömb, golyó’ jelentésével hármassá (triplex) bővült. A habozik és a habzik származékigék között jelentésmegoszlás jött létre: a habozik átvitt, a habzik konkrét értelemben használatos. A hempereg és a hömpölyög egyaránt egy relatív tő származékai. Nyomon követhető a nyelvjárási adatokból, hogy végbement e két szó között a szóhasadás folyamata. A 20. század közepéig végbement a hűs és a hűvös között is a szóhasadás (e névszók származékszavak, alapszavuk egy önállóan nem adatolható szótő).

Az idétlen és az időtlen származékszavak szóhasadás útján elkülönültek, az előbbi ‘koraszülött; kellemetlenül torz; idétlen személy’, az utóbbi pedig ‘örök; [kifejezésekben]’ jelentésben használatos. A jóság és a jószág szópár származékszavak mai jelentéseit is megismerhetjük, és ezek után a megszilárduló régi kifejezésekből kaphatunk szép példákat, azaz a szóhasadás lezártáról olvashatunk. A kamara és a kamra egykori és mai jelentései is e két szóalak egykori tapadásáról számolnak be. A kéj és a kény szó kettős alakjaiból fejlődött ki a -ként határozóragunk. A kéjes és a kényes szópár (mindkettő származékszó) ugyancsak szótapadással keletkezett, és a két szóban párhuzamos alak- és jelentésmegoszlás történt. A kelt és a költ származékszavak, alakváltozataik kettéhasadtak, és alakjukban és jelentésükben két szóvá váltak. A maszat (szóelvonással keletkezett a maszatolból) és a moszat egy tőről fakad. A meg megszilárdult ragos alakulat a főnév ‘valami mögött lévő terület’ -é helyhatározóragos alakjából, a még ebből szóhasadás eredménye. A miért a mi kérdő névmás ragos alakulata, a mert pedig a miért kérdő névmás meret változatából keletkezett. A nevel és a növel az ismeretlen eredetű nő ige tőváltozatának igeképzővel ellátott alakjából keletkezett. A két származékige egykori alak- és jelentéskülönbségei mutatnak e szavak szóhasadásos voltára.

Példa erre a nő, a né alakváltozata és a -né asszonynévképző is. A hangutánzó eredetű paskol ‘csapdos, verdes’ és az inkább népnyelvi pacskol ’ütöget, csapkod’ egymásnak szinte szinonimái. A pázsit szláv jövevényszó, volt a főnévnek pást alakváltozata is, melyek között napjainkra részleges szóhasadás ment végbe. A penderít és a pödör(ít) közös eredetű, egyaránt belső keletkezésű, származékszó vagy hangutánzó-hangfestő eredetű. A perem és a prém egyaránt német jövevényszó, a két szó hasadással változott ketté. A süket és változata, a siket ismeretlen eredetű szó. „A szóhasadásnak aránylag újabb példája.” A tetéz és a tetőz ugyanannak a tőnek -z igeképzővel keletkezett származéka. A vacak és a vacok valószínűleg jövevényszó, és a vacak szóhasadással különült el a nyelvjárásokban használatos vacok főnévtől. A vacakol a vacak igei származéka. Az inkább népnyelvi vackol ‘elkészíti ágyát’ a 20. század első felében hasadt kétfelé. A vicsorog és a vigyorog származékszavak, amelyeknek vigyor- töve a vicsorít szócsaládjával tartozik össze, az igék szóhasadás útján különültek el egymástól.

Befejezésül annyit szólok még, hogy Grétsy Lászlót hat évtizeden keresztül ismertem és csodáltam. Sok művét írhatnám ide, amit nagy elismeréssel olvastam és forgattam. A nyelvi és anyanyelvi munkáján kívül most mégis egyik példaképének, Kosztolányi Dezsőnek a Nyelvek és lélek című írásából idézek (ezt a lezárást Laci bátyám is örömmel elfogadná): „Az a tény, hogy az anyanyelvem magyar, és magyarul beszélek, gondolkozom, írok, életem legnagyobb eseménye, melyhez nincs fogható. […] Naponta sokszor gondolok erre. Épp annyiszor, mint arra, hogy születtem, élek és meghalok.” (Ld. Grétsy László [szerk.]: A mi nyelvünk. Íróink és költőink a magyar nyelvről. Tinta Könyvkiadó. Budapest 2000. 276. l.)

Zaicz Gábor