A számnév általában az újabb európai, így a magyar nyelvészeti hagyományban önálló szófajnak számított. Jellegzetes, szemantikai szempontokat érvényre juttató és a kor nyelvészetét is jól képviselő (a számnevet a melléknévhez közelítő) Gálffy Mózes meghatározása: “A számnév a melléknevekhez hasonlóan járulékos jegyet kifejező névszó. A főnévtől jelölt személyek, dolgok számát, mennyiségét vagy egyéb ilyen vonatkozását jelöli”. A számneveknek a magyar nyelvtanokban elfoglalt helyét, elsősorban szemantikai alapon felállított kategóriáját tanulságosan tekintette át Ágoston Mihály. Ágoston egyébként érdekes epizódját képviselte a szófajtannak: a számneveket és velük rokon szóosztályokat halmaznevek néven rendszerezte.

Dionüsziosz Thrax, Priscianus és Petrus Ramus rendszerében a számnév még nem önálló szófaj, igazán önállóvá válásának kora csak a XIX. század.

A magyar nyelvnek a XVIII–XIX. század fordulóján készült egyes leírásaiban (Főldi Jánoséban, a Debreceni Grammatikában, Verseghy Ferencnél) már fokozottan érvényesültek disztribúciós elvek is, ám a nyelvleírás fő csapásirányához képest csak epizódot képviseltek. Főldi János nyelvtanában a számláló szók (számnevek) a rávető szók (melléknevek) közé sorolódtak (1790). A Debreceni Grammatika is a “számot jelentő neveket” (számneveket) a mássalérthetők (melléknevek) közé sorolta (1795). Verseghy Ferencnél “A’ számnevek olly melléknevek, mellyek számokat jelentenek” (1818). Riedl Szende is nyelvtanában a számneveket a melléknevek alosztályának tartotta (1864). XIX–XX. századi nyelvtanaink azonban általában a számneveket a kortárs európai hagyományhoz igazodva külön szófajként tárgyalták, részben mivel más, mintául szolgáló nyelvekben (latinban, németben stb.) is a számnevek a nyelvtantól bizonyos értelemben független, önálló rendszert alkotnak.

Jasper Jones: 0-9

A számnévnek melléknévvé minősítésének – kora nyelvészetének fő sodrában – fontos hazai állomása volt Berrár Jolán meghatározása: “A számnév a mellékneveknek egy sajátos fajtája, a személyeknek, dolgoknak stb. nem minőségi, hanem mennyiségi viszonyait, vonatkozásait nevezi meg. Fő mondatrészszerepe jelzői, állítmányi és határozói” (1967).

Az új évezred magyar grammatikáiban is jelentkeztek kísérletek a számnév szófajának beolvasztására a melléknevek (és más szófajok) közé. A Magyar grammatika szerkesztője, Keszler Borbála háromféle, a számnevet eltüntető nézetet említett: (1) a számnév a melléknév alkategóriája, mivel éppúgy járulékos fogalmat fejez ki, mint a melléknév; csak míg a melléknév minőségi járulékos fogalmat, a számnév mennyiségit; (2) a melléknév, a számnév és a határozószó mint fokozható szófajták egy nagy szócsaládba tartoznak; (3) a számnév jelentéstani alapon felállított szóosztályába főnevek (kettő, negyed, század), melléknevek (két, harmadik, számtalan) és határozószók (tucatjával, hármasával) egyaránt tartoznak. Keszler hozzátette még: “Egyesek a számnév speciális alaktani sajátosságaira hivatkozva próbálják indokolni a számnévi kategória jogosságát. A sorszámnevek és a törtszámnevek képzése valóban speciális, s vannak olyan határozóragok, melyek többnyire számnevekhez kapcsolódhatnak csak, például a -szor/-ször vagy részben a -kor is”. A kínálkozó lehetőségek közül a legszerencsésebbet választva a Magyar grammatika a számneveket a melléknevek altípusaként tartotta számon. Pete István a számnevet a főszófajok közé sorolta, ám e heterogén szófajt “belső hierarchiája” alapján főnévi, melléknévi és határozószói tulajdonságú csoportokra bontotta.

A számnévnek a melléknévbe való beolvasztása, a Magyar grammatika álláspontjának elfogadása mellett is valamelyest máig érvényesnek mutatkozik az, amit Ágoston Mihály 1993-ban megállapított: “Amit jelenleg »számnév«-nek nevezünk a magyar nyelv rendszerében, az nem szófaji osztály, hanem homályosan lehatárolható és a magyar nyelvtanokban különbözőképpen elhatárolt szemantikai csoportja szavaknak”. Ez a zavar több más nyelv leírásában is jelentkezik. Mindenesetre azonban a magyarban disztribúciós viselkedésük alapján a számnév kategóriájának központi elemei, a tő- és sorszámnevek, továbbá a határozatlan számnevek (sok, több) átminősíthetők melléknevekké. Történetileg a számneveknek a melléknevekbe való beolvasztását támogatja az -ik kiemelő jel (melyik, egyik, jobbik), amely beépült a -dik sorszámnévképzőbe (harmadik).

Tanulságosan foglalja össze a számneveknek a melléknévvé minősítésének néhány ellenérvét a kortárs magyar grammatika kiemelkedő képviselője, a kolozsvári Kádár Edit. “Több érv is van amellett, hogy a számnév és a melléknév esetlegesen különböző mondattani viselkedése a két szóosztály jelentéséből magyarázható. Először is a számnév tipikusan jelző lehet, ahogy a melléknevek is, de már a bővíthetősége eltér a melléknevekétől: a (minősítő) melléknévi jelző fokhatározóval általában bővíthető (nagyon sok festmény), a számnévi jelző nem mindig (nagyon sok ember, *nagyon ötven doboz); ha ritkábban is, a melléknévi jelzőnek lehet minőségjelzői bővítménye (piros pöttyös fehér labda), a számnévi jelzőnek legfennebb kijelölő jelzője (az első két befutó). A melléknév jelzői szerepe mellett állítmányként is állhat a mondatban (Juliska nagyon bátor), a számnév azonban csak korlátozottan (három a magyar igazság). Ez is azonban, ahogy a fentiek is a számnevek és a melléknevek közötti jelentéskülönbségből fakad”.

Kicsi Sándor András

A számnév kizárása a szófajokból végső soron igazodás a strukturalista nyelvleírási elveket, a disztribúció jelentőségét lassacskán érvényre juttató világtrendhez. Két, a számnevet korábban önálló szófajként számon tartó hagyományt, az angolt és különösen a németet, ezeknek kiemelkedő képviselőit érdemes említeni itt. Otto Jespersen népszerű angol nyelvtanában azt közölte, hogy a tőszámnevek (cardinals) és sorszámnevek (ordinals) összefoglalóan számnevek (numerals) és némely – neki kortárs – grammatikus a névmások (pronouns) közé sorolta őket. Az angol nyelvészeti hagyományban csak epizódot jelentett a számneveknek melléknévként (numeral adjective) való számontartása. Az újabb angol nyelvészeti terminológia szerint a determinánsok (determiners) a főnévi csoport (noun phrase) lehetséges jelöltjeit korlátozó grammatikai egységek, tipikusan a főnévi csoport elején álló névelők. A determinánsok “azt szabályozzák, hogy a névszói szerkezetekben levő leírásokat pontosan milyen módon kell a valóságra vonatkoztatni”. A tőszámneveket újabban a determinánsok vagy az őket követő posztdeterminánsok (postdeterminers) közé sorolják. Egy mérvadó angol nyelvtan szerzője, Rodney Huddleston ingadozott: az angol tőszámneveket és határozatlan számneveket a determinánsok közé sorolta, majd a tőszámnevekről azt is megállapította, hogy legszerencsésebb a főnevek egy osztályának tartani őket, innen magyarázni melléknévi és determinánsi használatukat. A világszerte nagy hatású Quirk-nyelvtanokban a számnevek (tő- és sorszámnevek, határozatlan számnevek) posztdeterminánsok. (Ezekben a nyelvtanokban, Huddlestonnál és Quirkéknél a melléknevek nem determinánsok, se nem posztdeterminánsok. Fontos különbség, hogy míg a melléknevek nyílt szóosztályt képviselnek, a determinánsok és posztdeterminánsok zártat.) Egy, a modern nyelvleírásban élenjáró beás nyelvtan e nyelv (végső soron román nyelvjárás) tő- és sorszámneveit a determinánsok közé sorolja.

A német hagyományban régebben, a már strukturalista nyelvleírást képviselő Johannes Erben nyelvtanában a Zahlwort ‘számnév’ a Beiwort külön csoportja, a Beiwort kategóriája pedig elsősorban a mellékneveket és a határozószókat fogja át. A strukturalista elveket még inkább érvényre juttató német nyelvtanokban Numerale vagy Zahlwort (mindkettő ‘számnév’) helyett egyenesen Zahladjektiv ‘számmelléknév’ szerepel.

Végezetül megemlíthető, hogy vannak nyelvek, amelyekben a számnevek és melléknevek morfológiailag is megjelölve egy szóosztályba tartoznak. Ilyen a Pápua Új-Guineában beszélt tokpiszin (újmelanéz), amely angol alapú pidzsin nyelv. E nyelvben a -pela szuffixum a melléknevek és tőszámnevek (valamint egyes névmások) után járhat, például wanpela bikpela pikinini ‘egy nagy gyerek’.

Kicsi Sándor András

Irodalom
Ágoston Mihály 1993 A magyar halmaznevek. Forum, Újvidék
Berrár Jolán 1967 A szófajok története. Ebben: Bárczi Géza–Benkő Loránd–Berrár Jolán: A magyar nyelv története. Tankönyvkiadó, Bp. 193–212.
Erben Johannes 19647 Abriss der deutschen Grammatik. Akademie, Berlin
Gálffy Mózes 1971 Alaktan. Ebben: Balogh Dezső et al.: A mai magyar nyelv kézikönyve. Kriterion, Bukarest 137–270.
Greenbaum, Sidney–Randolph Quirk 1990 A Student’s Grammar of the English Language. Longman, Harlow
Heidolph, Karl Erich et al. 1981 Grundzüge einer deutschen Grammatik. Akademie-Verlag, Berlin
Helbig, Gerhard–Joachim Buscha 19795 Deutsche Grammatik. Ein Handbuch für den Ausländerunterricht. Enzyklopädie, Leipzig
Huddleston, Rodney 1984 Introduction to the Grammar of English. Cambridge University Press
Jespersen, Otto 1933 Essentials of English Grammar. George Allen & Unwin, London
Kádár Edit 2007 Alaktan és szófajtan. Egyetemi Műhely, Kolozsvár
Keszler Borbála 2000 A mai magyar nyelv szófaji rendszere. Ebben: Keszler Borbála, szerk.: Magyar grammatika. Nemzeti Tankönyvkiadó, Bp. 67–76.
Leech, Geoffrey–Jan Svartvik 1975 A Communicative Grammar of English. Longman, London
Lengyel Klára 2000 A melléknév. Ebben: Keszler Borbála, szerk.: Magyar grammatika. Nemzeti Tankönyvkiadó, Bp. 142–151.
Orsós Anna–Kálmán László 2009 Beás nyelvtan. MTA Nyelvtudományi Intézet, Tinta Könyvkiadó, Bp.
Pete István 2000 Szófajaink rendszere és hierarchiája. Magyar Nyelv 96/3: 257–272.
Quirk, Randolph–Sidney Greenbaum 1973 A Concise Grammar of Contemporary English. Harcourt, Brace, Jovanovich, New York etc.
Robins, Robert Henry 1999 A nyelvészet rövid története. Fordította Siptár Péter. Osiris Kiadó–Tinta Kiadó, Bp.
Todd, Loreto 1984 Modern Englishes. Pidgins and Creoles. Basil Blackwell, Oxford & London
Trask, R. L. 2000 The Penguin Dictionary of English Grammar. Penguin, London