A TINTA Könyvkiadó mint minden év vége felé, idén is november közepén piacra dobta a 2017. évi színes madaras falinaptárát. Ebből az alkalomból közzétesszük azoknak a madaraknak a képét és leírását, nevének etimológiáját, amelyek kimaradtak a 2017. évi naptárból. Az anyagot Jakabb Oszkár, a Madárnévkalauz szerzője állította össze.

Csonttolú – Bombycilla garrulus (Linné: 1758)

A karevezők tollcsévéinek a csúcsán csepp formájú piros szarukinövés látható. Ezekről a talányos rendeltetésű „csonttollakról” kapta nevét. Népiesen muszkaseregélynek is mondják, mert hozzánk ÉK felől, idegen földről érkezik. Távoli költőterületeiről, a tajga fenyveseiből rendszertelenül, nagy csapatokban, gyakran inváziószerűen jelentkezik.

Tudományos latin neve: ’csevegő-fecsegő selyemfarkú’. A csapat, ha kórusban szól, olyan, mintha apró csengettyűk csilingelnének. Farka selymes fényű, sárga végszalagos (latin garrulus ’csacsogó, zsinatoló’; bombyx ’selyem’; -cilla ’-farkú’).

Hajnalmadár – Tichodroma muraria (Linné: 1766)

Tudományos neve: ’falfutó’, élőhelyére utal. Megközelíthetetlen bércek, sziklaormok lakója, az Alpokban a hóhatárig. Télen alacsonyabb térszínekre húzódik. Ilyenkor várfalakon, tornyokon, Badacsonyban és egyebütt hazánkban is felbukkanhat (latin murarius ’fali’; görög teikhos ’fal’; -dromos ’-futó’). Enyhén ívelt hosszú vékony hegyes csőrével élelem után kutatva, szárnyát lepkeszerűen lebegtetve, elő-elővillantva annak hajnalpír színét – amiről a nevét kapta – kúszik a meredek sziklafalon. Pillangóra emlékeztető röpte alapján nevezik még lepkemadárnak és pillangómadárnak is.

Mezei pacsirta – Alauda arvensis (Linné: 1758)

Legnépszerűbb madaraink egyike. Mint a tavasz hírnöke, a megújuló természet dicsőítője; mint a hajnalhasadás dalnoka, a reménység ébresztője. Petőfi Sándor, nemzeti költőnk kedves madara.

Neve hangutánzó eredetű, -ta kicsinyítő képzővel a végén. A szántóvető magyar ember adta kedves madarának a ’szántóka’ nevet a maga nehéz földi munkáját látva annak égi „előadásában”. Ami a fülemüle a berekben, az énekes rigó az erődben: az a pacsirta a mezőn. Tudományos neve is utal erre: latin arvensis ’mezei’; alauda ’pacsirta’. Ez utóbbi kelta eredetű, és ’nagy dalosnő’ jelentésű (al ’nagy’; aud ’dal’). Orvvadászat, élőhelyvesztés stb. miatt mára állománya igen megcsappant.

Molnárfecske – Delichon urbicum (Linné: 1758)

Telepesen költő madár. Jobban ragaszkodik az emberi környezethez, mint villásfarkú rokona, a füsti fecske, és beköltözik a városokban is. Latin névjelzője erre utal: urbicus ’városi’. Szűk bejárójú zárt félgömb alakú sárfészkét rendszerint házak eresze alá, vagy erkélyek alá tapasztja. Innen köznyelvi házi fecske neve. Nevének ’molnár-’ előtagja a fehér testaljára és farcsíkjára utal. A tollpihés csüd és ujjak alapján kapta a gatyás fecske és kapcás fecske népi neveit. Nemi neve a görög eredetű chelidon (’fecske’) anagrammája: delichon.

Az utóbbi években állománya különösen vizeinknél, drasztikusan megcsappant, és egyes helyekről eltűnt, többek között a szúnyogirtószereknek „köszönhetően”.

Fülemüle – Luscinia megarhynchos Brehm, 1831

Legszebb hangú énekesmadarunk. Elnevezései mind erre utalnak. A fülemüle szavunk a görög philomelos (’dalkedvelő, dalos’) származéka (philo, phileō ’szeret’ + melos ’dal, ének’). (A mit. Philoméláról lásd: TINTA Könyvkiadó Madárnévkalauz!) Faji neve szószerint ’nagy csőrű’, átvitt értelemben ’erős-, nagyhangú’ jelentésű (görög megas ’nagy’; rhunkhos ’csőr’). Énekét egyre erősödő hű-hű-hű-hű-hű szótagokkal, ún. crescendo-strófával vezeti be. Nemi neve kesergő, zokogó énekére utal: luges + cinia (latin lūgeo, lugēre ’keseregni’; cano, canere ’énekelni’). Az infinitivuszt helyeslem a kijelentő mód ellenében! Nászidőszakban éjszaka is énekel, erre angol neve utal: Nightingale (’éji dalos’). Irodalmi neve: bülbül, perzsa eredetű. A csalogány nyelvújításkori neve (melyet Kazinczy Ferenc alkotott a ’csalogatni’ igéből). A csattogány, ahogy Jókai nevezte, a sűrű aljnövényzetű csalitosok, galériaerdő fészkelője.

Alul a (csak nevében nagyobb) nagy fülemüle (Linné: luscinia) látható, amely a Felső-Tiszát kísérő galériaerdők kiirtása következtében, mint fészkelő, eltűnt orniszunkból. A „kis” fülemülétől hangja alapján jól megkülönböztethető: énekéből hiányzik a crescendo-strófa. Mindkét faj hosszútávú vonuló. A telet trópusi Afrikában töltik.

Kékbegy – Luscinia svecica (Linné: 1758)

Linné hazájának, Svédországnak kék-sárga a nemzeti színe. Madarunk melle jellemzően kék és sárga. Érdekes módon, ez alapján nyerte latin nevét (Svecicus ’svéd’. Skandináviában az északi ún. vöröscsillagos svecica alfaj költ. (alul) Közép-Európában, így hazánkban is a déli cyanecula alfaj fordul elő (latin cyaneus ’kék’; -cula kicsinyítő képző). Itt az azúrkék mező közepén kis, nem rozsdasárga, hanem fehér folt, „csillag” látható. Innen a neve: fehércsillagos kékbegy. (fölül) Hangutánzó képessége figyelemre méltó: énekébe ügyesen szövi bele a környezetében élő más madárfajok énekének egyes motívumait. A lappok ezért az északi kékbegyet „száznyelvű dalosnak” hívják. nemi neve: latin luscinia ’fülemüle’.

A kékbegy nagyobb vizeinknél kisszámú fészkelő.

Cigánycsuk – Saxicola torquatus (Linné: 1766)

Nevének ’cigány-’ előtagja a hím fekete fejére és torkára utal. (A tojó fakóbb színezetű.) A csuk szavunk hangutánzó: csettegő hangját jellemzően valamely tereptárgy (bokor, karó, kóró) csúcsáról hallatja. Innen a korábbi csaláncsúcs névváltozata (amely tkp. értelmetlen). Népnyelvi adatai szintén hangjára és habitusára utalnak: csaláncsuk, cigánystiglic, cigánygébics stb. Madarász feketefejű csipkemadárnak nevezte, mert a madár gyakran ül vadrózsabokron.

Tudományos neve: torquatus ’galléros, örvös’; saxi- ’kő-’ (latin saxum ’kő, szikla’) + -cola ’lakó’ (latin colere ’lakni’) – élőhelyükre nem jellemző.

Alul a rozsdás csuk (S. rubetra) látható, amely nedvesebb élőhelyigényű: nádfoltokkal tarkított vizenyős rétek, gazos legelő, zsombékosok madara. Mindkét faj költ hazánkban.

Házi rozsdafarkú – Phoenicurus ochruros (Gmelin, 1774)

Valamennyi nevét élénk rozsdavörös farka alapján kapta (görög ochros ’okkersárga’; phoinix ’vörös’; -ouros ’-farkú’). Ez a bélyege annál is inkább feltűnő, mert gyakori rezegtetésével felhívja rá a figyelmet. Idevágó az angol neve is: Redstart ’vörösfark(ú)’ (start ’fark’). Hazánkban falvak, városok épületein gyakori jelenség. Háztetőről, kéményről hallatja kissé reszelős, de kedves hangicsálását, közben farkincáját természetesen folyvást rezegteti.

A kerti rozsdafarkú (P. phoenicurus) (középütt) parkok gyümölcsösök, szőlők, ártéri erdők csökkenő számú fészkelője. A népnyelv nem tesz különbséget a két rozsdafarkúfaj között, ezért a következő népi nevek mindkettőre vonatkoznak: füstfark(ú madár), aranyfark, (vörös) farcinkó stb.

Alul a kékfarkú (Tarsiger cyanurus) látható, amely Magyarországon eddig egyszer fordult elő.

Vörösbegy – Erithacus rubecula (Linné: 1758)

A vörösbegy az erdő fényszegény mélyének a madara. Erről vallanak nagy szemei. Hangulatos, kissé melankolikusnak tűnő, változó hangerejű és tempójú éneke a tavaszi erdő egyik legszebb hangja. Szakirodalmi nevei jellemző jegyére: rozsdavörös mellére utalnak: rubecula ’piroska’ (latin ruber ’piros’). Érett csipkebogyószínű begyéről kapta a csipkemadár népi nevét is. Gyakori, részben állandó madarunk.

A vörösbegy az angolok nemzeti madara. A monda szerint a mellék Krisztus vére festette pirosra, midőn a töviseket húzkodta ki a Megfeszített vérző homlokából. Robin Redbreast neve erre utal.

Ökörszem – Troglodytes troglodytes (Linné: 1758)

Termete alig nagyobb egy ökör szeménél. Mindig a sűrű gazosban, gyökérlabirintusban, rőzsecsomók között bujkál, kutat, s csak ritkán kerül az ember szeme elé. A tud. névadás erre utalt (görög trogle ’lyuk, üreg’; -dytes ’-bújó, -járó’). A csaláncsattogató és tüskebújkáló népi nevei is az élőhelyére vonatkoznak: bokros, bozótos erdővágások alacsony sűrűségiben érzi jól magát. Éneke változatos, dallamos, és méretéhez képest meglepően erőteljes. Erdeink állandó madara.

A legkisebb madár Európában nem az ökörszem, hanem a királyka. Madarász Gyula szerint korábban „az ökörszem és a királyka elnevezés egy és ugyanazon madárra vonatkozott. A királyka név az ökörszem királyságára vonatkozó meséből ered.” (Lásd: TINTA Könyvkiadó: Madárnévkalauz!)

Őszapó – Aegithalos caudatus (Linné: 1758)

Sokak véleménye szerint az őszapó orniszunk legbájosabb képviselője. Fejbúbja vagy egész feje fehér, ami „nagyon emlékeztet a galambősz apóra” – írta Herman Ottó. Innen az őszapó neve. Latin neve faji bélyegére, az erősen megnyúlt kormánytollakra utal: caudatus ’farkos’. Az őszapó azt a szerepet tölti be az erdőben, amit a barkóscinege a nádasban. Pitymallattól alkonyatig sürög-forog, a legvékonyabb ágacska hegyén is úgy mozog hosszú farkával, mint a kötéltáncos a rúdjával (→ rudas cinke, póznafarkú cinke). Ősszel és télen vegyes cinegecsapatokkal jár táplálék után.

Az őszapó „otthona” is figyelemre méltó, igazi remekmű. Gazdagon béleli pihetollakkal, némelyikben 2000-nél is többet számláltak össze a kutatók.

Süvöltő – Pyrrhula pyrrhula (Linné: 1758)

Nevét jellegzetes lágy, kissé elnyújtott fuvolahangú hi-üp vagy hjűp-szerű hívogatója alapján kapta. A hím piros testaljára pedig a tudományos neve utal: pírrhula ’pirók’ (görög purrhos ’lángvörös’; pur ’tűz’). Hazánkban ritka fészkelő, de gyakori csapatos téli vendég. Megkapó látvány a csillogó hófödte téli tájban a bokorra telepedő piros begyű süvöltőraj. Régi karácsonyi képeslapok ábrázoltak hasonló jeleneteket. Ezért került e kedves madár a naptár ezen oldalára. Régi népies neve (német Gimpel ’tökfilkó, balek’ →) gimpli. Az északi hazájának üldözésnek ki nem tett, és ezért bizalmas természetű madarat Közép-Európában, ahol kedvelt kalitkamadár volt, könnyűszerrel fogták tömegével. „Innen van az – írja Herman Ottó –, hogy az együgyű, hiszékeny embert a gimpli névvel tisztelik meg” (gimpli, azaz balek, könnyen rászedhető ember).

Meggyvágó – Coccothraustes coccothraustes (Linné: 1758)

Ezt a szép pasztellszínű madarat aránytalanul nagy kúpos csőre minden más madártól megkülönbözteti. A pintyfélék családjának legnagyobb termetű képviselője. Főként magevők. Megbirkózik a csonthéjas termések (cseresznye, meggy stb.) keménységével is. Ez az alapja a magyar szaknyelvi és a tudományos névadásnak (görög kokkos ’mag’; thraustēs ’törő’). Népies nevei mind hatalmas csőrével kapcsolatosak: vasorrú pinty, kosorrú veréb. Az orr a népnyelvben ’madárcsőr’ jelentéssel is bírt. A meggyvágó sík- és dombvidéki száraz lomberdeinkben fészkel.

Alul jobbra egy erdei pintypár (Fringilla coelebs L., 1758) látható. Hívogatója jellemző, fémesen csengő pink-pink pintyelés. Innen a hangutánzó neve: pinty, melynek becézett változata: pintyőke (latin fringilla ’ua.’). Latin neve caelebs, melynek jelentése ’facér, nőtlen’, utalva a magányosan érkező revírfoglaló hímre (lásd árvapinty); ti. az ivarok külön csapatokban vonulnak a költőhelyre. A tojók a hímeket mintegy két héttel követik. A pintycsattogás a kora tavaszi erdő egyik jellemző hangja. Magyarországon gyakori költőfaj.

Alul balra fenyőpinty (F. montifringilla L. 1758) látható. Közép-Európában téli vendég (→ téli pinty). Inváziós madár. A madáretetők gyakori látogatója.

Névjegyzék

• Brehm, Christian Ludwig (1787–1864), német természetbúvár, Alfred Edmund Brehm (1829–1884), a neves zoológus és író atyja.
• Gmelik, Samuel Ludwig (1744–1774, német zoológus.
• Herman Ottó (1835–1914), polihisztor, a Magyar Kir. Ornithológiai Központ (1916-tól Madártani Intézet) alapítója (1893) és az Aquila c. évkönyv elindítója (1894).
• Linné Károly (Carl von Linné, Carolus Linnaeus) röv. L. (1707–1778), orvos, botanikus, természettudós, a természet rendszerezője, a binominális nómenklatúra megalkotója, a Systema Naturae szerzője, melynek 10. kiadásától (1758) beszélünk tudományos rendszertanról a zoológiában.
• Madarász Gyula (1858–1931), neves ornitológus, utazó-gyűjtő (Ceylon, Szudán stb.), szakíró, illusztrátor, taxonómus, a Nemzeti Múzeum állattárának kurátora (1881–1915).

Rövidítések:

+ = szóösszevonás