Az alábbi madaras képek a TINTA Könyvkiadó 2025-ös falinaptárában szerepelnek. Forrásuk Bettoni E. & Dressler O. (1865): Storia naturale degli uccelli che nidificano in Lombardia ad illustrazione della raccolta ornitologica dei fratelli Ercole ed Ernesto Turati. Vol. I. Pio Istituto del Patronato, Milano. A képeket válogatta: Kiss Gábor. A madarak leírását összeállította: dr. Hadarics Tibor.

Füleskuvik (Otus scops)

Európa déli és középső területeitől a Közel-Keleten át Közép-Ázsiáig elterjedt bagolyfaj (Strigidae). A Mediterráneum jellegzetes faja, nálunk az alföldi, dombsági és hegylábi mozaikos területek madara. A sűrű, zárt, nagy kiterjedésű erdőket elkerüli. Hazánkban elszórtan, de egyre többfelé fészkel dombvidéki, középhegységi és alföldi öreg, felhagyott gyümölcsösökben, erdőszéleken és gyepterületek melletti facsoportokban, de újabban települések idősebb parkjaiban és temetőkben is. A melegedő klímának köszönhetően észak felé terjeszkedik, hazai állománya is nő, így egyre többfelé hallható jellegzetes füttyögése. Egyes területeken időnként évekig fészkel, máskor viszont több évig nem. Április közepétől szeptember elejéig tartózkodik nálunk. Odúban költ, 3–6 tojásán csak a tojó kotlik. A fiókák 24–25 nap után kelnek ki, és további 20–32 napig maradnak az odúban. Főleg rovarokkal (Insecta), elsősorban egyenesszárnyúakkal (Orthoptera) táplálkozik. Az egyetlen hosszú távú vonuló bagolyfajunk, Afrikában telel. Magyarországon 1901 óta védett, jelenleg fokozottan védett faj.

Szajkó (Garrulus glandarius)

Nyugat-Európától Kelet-Ázsiáig elterjedt varjúféle (Corvidae). Közismert népi neve mátyásmadár. Nagyobb erdők (elsősorban tölgyesek), ligetek és idősebb faültetvények elég gyakori fészkelője. Országszerte elterjedt, de a középhegységekben és a dombvidékeken gyakoribb, mint az Alföldön. Állománya az utóbbi években emelkedik, nagyobb parkokban és kertvárosokban is megjelenik. Közismert kiváló hangutánzó képessége, legtöbbször ragadozó madarak vijjogását utánozza. Riasztóhangjára az erdő legtöbb állata felfigyel. Fákra, bokrokra épít gallyfészket, melynek belsejét puhább anyagokkal béleli. Fészekalja 5-6 tojásból áll, a kotlási idő 16–17 nap. A költésben és a fiókanevelésben mindkét szülő részt vesz. A fiatalok háromhetes koruk körül hagyják el a fészket. Mindenevő madár, rovarokat (Insecta) és más gerincteleneket, kisemlősöket (Rodentia, Insectivora), madártojásokat, fiókákat fogyaszt, de magvakat és gyümölcsöket is eszik. Fészekrabló szokásai miatt természetvédelmi és vadgazdálkodási megítélése ellentmondásos. Jelentős téli tápláléka a bükk- és a tölgymakk, melyeket elrejt, de nem mindig emlékszik raktárai helyére, így akaratlanul is szerepet játszik az erdők felújulásában. A hazai állomány állandó. Egyes években erőteljes őszi vonulása tapasztalható, ilyenkor a kisebb csoportok, családi kötelékek akár több száz példányos laza csapattá is összeállhatnak. Magyarországon nem védett, júliustól februárig vadászható.

Hegyi billegető (Motacilla cinerea)

Európa nagy részén és Ázsia mérsékelt övi területein elterjedt billegetőfaj (Motacillidae). Hegyvidéki patakvölgyek madara. Hazánkban az Alpokalja, a Bakony, a Pilis, a Visegrádi-hegység, az Északi-középhegység és a Mecsek patakvölgyeinek szórványos és kisszámú fészkelője. Költőállománya változó, az adott év csapadékviszonyaitól függ: szárazabb években csökken, csapadékosabbakban nő. Tiszta vizű hegyi patakok partján költ, sokszor víz által alámosott fák gyökerei között, hidak alatt, partoldalban. 4–6 tojásán többnyire a tojó kotlik. A fiókák 11–14 nap után kelnek ki, és már korán elhagyják a fészket, de a szülők még addig etetik őket, míg teljesen önállóvá nem válnak. A hazánkon ősszel átvonuló madarak a folyóvizeket követve alacsonyabban fekvő dombvidéki, sőt sík vidéki területekre is eljutnak, de általában ilyenkor is vizes élőhelyeken, főként folyó- és csatornapartokon, ritkábban állóvizeknél fordulnak elő. A hazai populáció egyedeinek egy része a Mediterráneumban telel, mások csak alacsonyabb területekre húzódnak, és a környező hegyvidékekről hozzánk érkező példányokkal együtt a be nem fagyó vizek mellett telelnek át. Magyarországon 1901 óta védett.

Kerti rozsdafarkú (Phoenicurus phoenicurus)

Európától Közép-Ázsiáig elterjedt, a légykapófélék (Muscicapidae) családjába tartozó faj, amelynek állománya egész Európában csökken. Hazánkban főleg domb- és hegyvidékeken fordul elő. Az öreg ártéri erdők, csonkolt füzesek, továbbá helyenként parkok, kertvárosok, gyümölcsösök, szőlők és kertek csökkenő számú fészkelője. Természetes faodvakban, üregekben, tetőszerkezetek zugaiban költ, de C típusú mesterséges odúban is megtelepszik. A fészket a tojó építi. 5–7 tojását csak a tojó melengeti. A kotlás 12–14 napig tart, a fiókák további 14–15 napig maradnak az odúban. Vonuló, telelőterülete Afrika Szaharától délre eső területein van. A tavaszi és az őszi vonulás során szinte bármilyen fás, bokros élőhelyen előfordul, de többnyire ártéri erdőkben, erdőszéleken, erdősávokban, fasorokban, árokparti bokrosokban, vizes élőhelyek menti füzesekben és parkokban jelenik meg. Magyarországon 1901 óta védett.

Kövirigó ♀ és ♂ (Monticola saxatilis)

A Mediterráneumtól Kis-Ázsián át Közép-Ázsiáig elterjedt, a légykapófélék (Muscicapidae) családjába tartozó madárfaj. Állománya mindenütt csökken, az utóbbi évtizedekben fészkelőként több helyről – köztük Magyarországról is – eltűnt. A korábban jellegzetes költőhelyeként ismert Dunazug-hegységből, valamint a Vértesből, a Balaton-felvidékről és a Dél-Dunántúlról az 1980-as években már csak alkalmi fészkelései voltak ismertek, aztán kipusztult. A Zempléni-hegység, a Tokaji-hegy és az Aggteleki-karszt déli kitettségű, szőlőkkel vagy gyümölcsösökkel övezett, karsztos, sziklás hegyoldalain, kőbányáiban a 2000-es évek elején fészkelt utoljára. Az utolsó hazai költések a Bükk kőbányáiban voltak, de mára onnan is eltűnt. A laza szerkezetű fészek sziklaüregben, repedésben vagy egy nagyobb kődarab takarásában készül, azt a tojó építi mohából, fűszálakból, gyökérdarabokból. Általában 5 tojást rak, melyeken a tojó egyedül kotlik. A fiókák 13–14 napos kotlás után kelnek ki, és további 13–14 napig maradnak a fészekben, kezdetben a tojó, később mindkét szülő eteti őket. Vonuló madárfaj, telelőterülete Kelet-Afrikában van. Hazánkban ma már csak alkalmi előfordulásai vannak, főleg a késő tavaszi időszakból. Ilyenkor nemcsak az egyébként költésre alkalmas sziklás élőhelyeken, hanem gyakorlatilag bárhol megjelenhet, néhány alföldi előfordulása is ismert. Magyarországon 1901 óta védett, jelenleg fokozottan védett faj.

Tengelic (Carduelis carduelis)

Európa-szerte elterjedt, közismert és gyakori pintyféle (Fringillidae). A tengelic név – akárcsak a németből származó stiglic – hangutánzó szó. A faj elterjedési területe Nyugat-Európától Közép-Ázsiáig húzódik. Igen gyakori, általánosan elterjedt fészkelő a sík és dombvidéki parkokban, kertekben, gyümölcsösökben és szőlőkben, valamint a fasorokban, a nyílt fás élőhelyeken és a lakott területek útszéli fáin. Állománya az utóbbi években emelkedő tendenciát mutat. Fákon és bokrokon építi fészkét, amely finom növényi szálakból, rostokból, állati szőrökből készül, és a nyárfa termésének szöszeivel béleli azt. A 4-5 tojáson csak a tojó kotlik, a fiókák a 12–13. napon kelnek ki, és még további 14–15 napig maradnak a fészekben. Többségében állandó madár, de a populáció egy része vonuló. Telente a mezőgazdasági területeken többszázas, akár ezres, sokszor más pintyfélékkel alkotott csapatai is megfigyelhetők. Gyakran jelenik meg télen az etetőkön is. Magyarországon 1901 óta védett.

Bajszos sármány (Emberiza cia)

Északnyugat-Afrikában, Dél-Európában, Kis-Ázsiában, a Közel- Keleten és Közép-Ázsiában elterjedt sármányféle (Emberizidae). Közép-Európában a közép- és magashegységek fészkelője, sziklás, köves területeken, sziklakibúvásos helyeken költ, speciális élőhelyigénye következtében tagolt elterjedésű madárfaj. Magyarországon kisszámú fészkelő, domb- és hegyvidéki sziklagyepeken, nyílt bokorerdőkben, déli kitettségű, sziklakibúvásokkal és bokrokkal tarkított karsztos hegyoldalakon, kőbányák környékén költ. Hazánkban 1955-ben az Aggteleki-karszton bizonyították először fészkelését, de azt követően középhegységeink számára alkalmas élőhelyein – elsősorban kőbányákban – szinte mindenütt (Északi-középhegység, Dunazug-hegység, Villányi-hegység) megtalálták. Nagyobb összefüggő állománya azonban ma is csak az Aggteleki-karszt vidékének molyhos tölgyesekkel tagolt, bokorerdős sziklagyepein ismert. Fészkét a talajra, sziklák, nagyobb kövek tövébe, sziklamélyedésekbe építi. Fészekalja 4-5 tojásból áll, a kotlási idő 12–14 nap, a fiókák további 10–13 napig maradnak a fészekben. Részben állandó madár. Télen egyesével vagy kisebb csapatokban a költőhelyén kívüli területekre is elkóborol. Magyarországon 1901 óta védett, jelenleg fokozottan védett faj.