Az alábbi írás eredeti megjelenési helye: Magyar Nyelvőr 92. évf. 1968., 107–108. oldal.

A hazánkban legismertebb almafajta meghonosodásának, neve közismertté válásának hosszú története van. Ezt a tetszetős piros színű, jó ízű, bőven termő és könnyen szállítható almafajtát először az Egyesült Államokban tenyésztették ki még a múlt század elején. A New York állam fővárosában, Albanyben működő Jesse Buel mezőgazdász és lapszerkesztő, aki 1829-ben ezt a fajtát már szaporította is, nevezte el gyümölcsészeti nomenclaturájában Jonathan-nak. Az elnevezést valószínűleg azon Jonathan Hasbrouck tiszteletére alkotta, aki elsőnek hívta fel a figyelmet erre a fajtára, melynek magról kelt őseredetijére egy woodstocki farmon (New York állam) bukkant egy-két évtizeddel előbb.

Ma Magyarországon mindenki törvényileg van kötelezve kételemű név viselésére. Első eleme a vezetéknév, második a keresztnév. Ez a helyzet is történeti fejlődés eredménye.

Nevek azóta vannak, mióta az ember beszél, azaz bizonyos hangokhoz bizonyos meghatározott képzetet kapcsol. A beszéd kezdetleges fokain a nevek is kezdetlegesek voltak: egy szótagúak. Nyelvünk tökéletesedésével, azaz a képzett szók szaporodásával és a képzők bizonyos funkcióra való állandósulásával a név is két vagy több szótagúvá vált, illetőleg külön kedveskedő-becéző képzők alakultak ki. Legrégibb lejegyzésű neveink már ezt a fejlődési fokot mutatják: Árpád, Ézelő, Bulcsú stb. A kereszténység felvétele sem változtatott lényegesen ezen az állapoton. Eltérés csak annyiban történt, hogy az addigi, többé-kevésbé értett nevek helyére – az európai művelődési körbe való bekapcsolódásunk természetes következményeként – keresztény nevek is kerülhettek. Mivel azonban az egyház, a közhiedelemmel ellentétben, a középkorban nem szorgalmazta különösebben a szentek neveinek felvételét, az Árpád-korban a keresztény nevek aránylag lassan terjedtek. (Csak a XVI. század derekán tartott tridenti zsinat rendelte el, hogy a keresztelendőnek valamely szent nevét kell adni, illetőleg számára védőszentet kell választani.) Az eredeti magyar nevek visszaszorulása csak a tatárjárás után következett be, s mint az előbbiekben láttuk, nem egyházi utasításra, hanem világi hatásra. A kereszténységnek az alsóbb néprétegek által való befogadása és a kolduló rendek működése vonta maga után ezt a – természetesen az egyház szándékával is egyező – irányzatot.

A Mihály keresztény név, a tatárjárás után lett népszerűbb

„Sokszor tűnődtem: vajon meddig remél az ember? Most már tudom: az utolsó pillanatig.” (Örkény István)

Mottónk gondolata egybecseng a római mondással: Dum spiro, spero = Míg élek, remélek. „Ellenállhatatlan igény él az emberekben a katarzisra. Arra a hitre, illúzióra, hogy bármennyi baj és szenvedés van is a világban, végül mégiscsak minden jóra fordul majd, mégiscsak van remény. E nélkül a hit vagy illúzió nélkül nehezebb volna az élet.” Hankiss Elemér azonosítja a remény és a hit fogalmát. Egymás mellett vannak már a Korinthusbeliekhez írt I. levél 13. rész 13. versében is, kiegészülve a szeretettel: „Most azért megmarad a hit, remény, szeretet, e három”. Pál apostol a reményt a keresztény élet alappillérének nevezi. Azt írja róla, hogy örökkön-örökké létezik, magának a létezésnek a része, tehát jelentősége messze túlmutat az anyagi világon. Kegyelem által kapjuk, és a kinyilatkoztatásban való éltetőerőt sugározza belénk, ezt is ünnepeljük pünkösd fényében. Átéljük azt a végtelen szakadékot, amely köztünk és Isten között mélyül, sötétül, és amit a remény erejével lehet és kell áthidalnunk. Friedrich Schiller így vall erről:

„Álmodnak egy szebb, jobb hazáról,
Ez álom minden emberé:
Lihegve tör a földi tábor
Egy felragyogó cél felé!
A föld tavaszra, télre válik –
Az ember remél mindhalálig.”

Az alábbi írás eredeti megjelenési helye: Magyar Nyelvőr 92. évf. 1968., 106–107. oldal.

Ez a szó eddig sem volt ismeretlen nálunk, azonban a közelmúltig csak könyvekben, a serdülőkorú fiúk olvasmányaiban élt. Hat-nyolc évvel ezelőtt a divat szeszélye a szót egy új értelemárnyalattal gazdagította, és széles körökben elterjesztette nyelvünkben. Kisdiákkorunkban Cooper és May Károly regényeiből megtudtuk, hogy ez a neve az észak-amerikai indiánok bocskorának. Már 1813-ban azt írta Horváth Zsigmond csöngei ev. prédikátor Amerikának haszonnal mulattató esmértetése című, Győrött megjelent könyvének 268. lapján az indiánokról: „Némelly mesterségeket jól értenek, kivált azon munkák, mellyeket az Aszszonyok a lábbelik (Mocossins) kivarrása, tűzése és tzifrázása körűl tesznek, tsudálkozásra méltó.” Öt évvel később Baranyay Ferenc alsóbüki ev. prédikátor Weld Izsák Utazásai Éjszaki Amerikának Státusaiban és Felső s Alsó Canada Tartományaiban 1795, 1796, 1797-dik esztendőkben című Pesten megjelent fordításának 237–8. lapján már részletesebb tájékoztatást adott. „A Mokkasinok (botskorok) jávorszarvas- vagy bialbőrből tsináltatnak, mellyet a füstön setétbarnára szoktak festeni. Tsak egy darab bőrből állanak: egyik varrás a lábhegytől a szorító felé megy, a másik, valamint a mi tzipellőinknél, hátul van; s újjal kötik öszve azokat a bokán alól; a szíj felett függ egy keskeny hajtóka le felé, és ez, valamint a varrások is, szépen ki vágynák tzifrázva tüskés disznónak a tüskéivel és klárisokkal. Ezeket a tzifra mokkasinokat tsupán innepi alkalmatossággal viselik, mivel a tzifraságok drágák és a bőr nem tartós; minden napra más oltsóbbakat viselnek. Sok fejérek is, a kik a határokon laknak, élnek illyen lábbelivel; de jól hozzá kell az embernek szokni, hogy egyenes földen mehessen azokban, mivel a bőrek igen puha és enged; a szobában ellenbe igen kellemetes viselet. Az Indusok általjában viselik.”

Indián mokaszin

Az alábbi írás a Magyar Nyelvőr folyóirat 144. évfolyamának 3. számában (2020. július–szeptember) jelent meg (374-377 o.).

Új erőt, célokat, területeket kívánt a retorikába lehelni Chaïm Perelman (1912–1984), a lengyel származású, 1925-ben Brüsszelbe emigrált filozófus, a brüsszeli egyetem professzora, akit olykor a „huszadik század Arisztotelészének” is neveznek. első magyar nyelvű könyve, A retorika birodalma nemrég (2018) jelent meg.

Perelman a filozófiai hagyományokra alapozva jelöli ki a retorika helyét a modern társadalomban. Következtetése az, hogy most egyenesen a retorika birodalmába érkeztünk: a retorika mindenhol, mindenben ott van. Nem véletlenül nevezi W. Jens tübingeni egyetemi tanár a retorikát a humán tudományok régi és új királynőjének (179). De mi is ez az új retorika? A meggyőző diskurzus elmélete: „mihelyst a kommunikáció arra törekszik, hogy egy vagy több személyt befolyásoljon, irányítsa a gondolkodásunkat, felszítsa vagy lecsillapítsa érzelmeiket, hogy egy cselekvésre ösztönözze őket, az a retorika területéhez tartozik. […] [A] retorika a nem formális gondolkodás hatalmas területét fedi le: ezért beszélhetünk a retorika birodalmáról” (179). Ahogy az idézetből kitűnik, ez a modern retorika voltaképpen kiterjesztett, részben alkalmazott kommunikációelméletnek is felfogható.

„Mindenik embernek a lelkében dal van,
És a saját lelkét hallja minden dalban,
És akinek szép a lelkében az ének,
Az hallja a mások énekét is szépnek.”
(Babits Mihály: Második ének)

Az egész univerzum és földi létünk szerves eleme a ritmus. A szabályos ismétlődések jellemzik – csupán néhányat kiemelve – a bolygók pályáját, a Hold és a Föld kapcsolatát, az évszakok váltakozását, a bimbózást és hervadást, az élőlények szervrendszereinek működését egyaránt. A ritmus tehát azonos vagy hasonló folyamatok, történések, jelenségek időbeli rendszere; szabályos váltakozása, ismétlődése. Természetes, hogy minden művészeti alkotásnak lényegi összetevője, érzékszerveinkkel fölfogható, és művészeti áganként, műfajonként és alkotásonként eltérő módon nyilvánul meg.

Giorgione: Koncert a szabadban (1510 körül)

Döntő fontosságú a zenében, ahol a dallam mellett a belső forma fundamentális összetevője, a hangok és hangsúlyok időbeli elosztásának rendje.

Márku Anita írása eredetileg az Anyanyelv-pedagógia folyóirat XIII. évfolyamában, a 2020. évi 3. számban jelent meg.

Következetesen tartja magát a laikusok között az a nézet, hogy a nyelvjárások kiveszőben vannak a magyar nyelvterületen, és mára már inkább csak az idősekre jellemző a nyelvjárásias beszédmód. Ezért nem lehet eleget beszélni, írni arról, hogy a nyelv nem egy statikus, megragadható entitás, hanem dinamikusan változó, és változataiban él. A nyelv területi és társadalmi rétegződése nem egy beszűkülő, kihaló jelenség, hanem a változatosság és a változás ma is teljesen természetes, persze az egyes regiszterek változásának dinamikájában lehetnek, vannak eltérések, hangsúlyeltolódások. A digitális kultúra térnyerése, a globalizációs folyamatok talán leglátványosabban a regionális nyelvváltozatokat, dialektusokat érintették. A nyelvjárási beszélők nyelvhasználatában egyre inkább megfigyelhető a regionális változat mellett a köznyelvi változat birtoklása is, „illetőleg kialakult a regionális köznyelviség köztes sávja” (7).

Parapatics Andrea monográfiájában arra vállalkozik, hogy a magyar nyelv regionalitását a közneveléssel összefüggésben tárgyalja. Miért is van erre szükség? Az egyszerűnek nem mondható válasz szerint azért, mert a köznyelv magasabbrendűségébe vetett hit ma is meghatározza a nyelvi viselkedést nemcsak a laikusok, politikusok, de még a tanárok körében is. Kutatások bizonyítják (Jánk 2018 és jelen kötetben a szerző kutatásai is: Parapatics 2019, 2020), hogy a tanárok a tartalmi tudás figyelmen kívül hagyása nélkül rosszabb osztályzatot adnak a nyelvjárásias beszédmódban felelő tanulónak, mint aki a köznyelvi változatot használva mondja el ugyanazt. 

Nagyon sok ember szeretné tudni, hogy miért nevezik úgy a faluját, városát, ahogy nevezik, honnan ered a Duna vagy a Tisza neve, mit jelenthet falujának vagy városának ez vagy az a dűlőneve. Egész természetesnek tekinthetjük ezt a kíváncsiságot. Helységneveink, folyóneveink, dűlőneveink általában földrajzi neveink – éppen úgy, mint a személynevek – az esetek nagy részében csupán megjelölői valamely földrajzi egységnek, de a nevek mögött nincs olyan jelentéstartalom, mint közneveink mögött. Minden magyar tudja, mit jelent az asztal, az erdő, a folyó, a sziget, a fenyves szó, de vajon hányan tudják, hogy mit jelent Debrecen, Szoboszló, Veszprém, Tata?

Vajon hányan tudják, mit jelent Tata neve?

„A tökéletes barátságban a személyek mintegy egybeforrnak; egymásban élnek inkább, mint önmagukban; egyéniségük elvesztése nélkül mintegy egymásba olvadnak: egy lélek két testben.” (Szent Ágoston)

A barátság értéket ad a puszta létezéshez. Nem szabályozza törvény. A barátság önkéntes jellegű. Egy barát kiválasztása szabad cselekvés eredménye, több örömteli találkozás, beszélgetés által formálódik. Sok más emberi kapcsolattól eltérően a baráti viszonyoknak nincs intézményes hátterük, a barátokat nem kötik össze formális kötelezettségek, sem szankciók, és a barát nem helyettesíthető. Viszonosság jellemzi: akit barátomnak választok, az is barátjának választ engem. Nélkülözhetetlen a barátságban az egyenlőség, a bizalom, az intimitás és az együttműködés, de ugyanennyire lényeges szempont a közelség és a hozzáférhetőség is. Fontos eleme a kölcsönös elfogadás, a rokonszenv, a szeretet, a bizalom, a szövetség, az együtt érző képesség, a nyitottság, a törődés. Különösen példaértékűek a művészek, tudósok híres barátságai. Goethe és Schiller kapcsolatát erősítette, hogy Schiller is átköltözött Weimarba 1799-ben. Kettejük együttműködése teremtette meg a felvilágosodásban a német klasszikát. Petőfi ezt írta Arany Jánosnak:

„Te, mikoron nevedet keblem mélyébe leírtad,
Mit tettél, tudod azt? gránitsziklába acéllal
Vágtál életen át múlás nélküli betűket”.

Arany és Petőfi

Miközben elkezdtem írni e sorok első változatát, ritka, szép nap volt: 2018. szeptember 26. Hallottam az MR1 Kossuth Rádió Déli Krónikájában, hogy ma van az Iskolatej Világnapja, a Fogamzásgátlás Világnapja és a Nyelvek Európai Napja. Vagy a Nyelvek Európa-napja? esetleg az Európai nyelvek Napja? Merthogy e ritka, remek, páratlan, hármas együttállást az EU meg a Világ hirdette meg, és nyilván nem magyarul, ebből kifolyólag nem tudom ki és mit mire, mennyire fordított – ferdített?

Régóta hallom, olvasom, látom a hazai és a nemzetközi területekről szóló napi közszolgálati beszámolókat csakúgy, mint a korábban tettre készen művelt szakterületeim kamarai közleményeit, havi lapjait (mérnök újság, fizikai szemle, Épületgépész stb.). Természetszerűleg szoktam máshonnan származó betűket is olvasni. Korábban napilapokat, cégtáblákat, kirakatokat, hirdetéseket is; manapság kényszerűen csak kommunikálnak, esetleg infokommunikálnak velem a médiák, meg a médiumok mediátorai. Logókkal, a SmartCity számtalan tudat- és nyelvromboló csatornájából áradó nyelvi szeméttel etetnek az ügyeletes MasterChef VIP műsorok sztárjai. Sajnos, e tekintetben egyik Szerkesztőség sem lóg ki a sorból sem jobbra, sem balra. A Szerkesztő Bizottságoknak ugyan némi mentségéül szolgálhat, hogy gyakran a magyar törvények és kormánytisztviselők szavaiból, a minisztériumok nevéből és rendeleteik stb. szövegéből, meg a honi egyetemek esetleg akadémiák auditált tanszékeinek és tantárgyainak megnevezéseiből idéznek (hadarva, makogva-motyogva vagy betű szerint). Ám az innovációt, tendert, projekteket, konzorciumot, a BSc, MSc és PhD habil-vizsgás manegerek és humánerők andertús endzsióinak, a hivatalos keresztnév/utónév választék extrém nyelvi szennyáradatát, az impaktokat és kompaktokat is elfogadhatatlannak tartom. Különösen akkor, amikor a dizájnos sztárkampuszon mentorálók, az ösanban szlófúúdot shoppingolók és egyéb executive operátorok az assistantokkal együtt, csak úgy mellékesen, nemcsak a katedráról, hanem önzetlenül, számtalan szakmai helyen és egyéb újságban is terjesztik sok tétlen célszemély közreműködésével az indokolatlan, érthetetlen, „szakmaiságnak” vagy a legújabb újdonságnak kinevezett izéiket. Természetesen nem a tranzisztorok, transzformátorok, ionok, bozonok és társaik magyarítatlanságát kifogásolom. A teljesen kétnyelvű oklevelek, hirdetések és egyéb írások ellen sincs semmi ellenvetésem. De nem kérek az előkelősködő, tudományoskodó preferátumok szettjeinek tendenciózus, limitálatlan használatából, meg a wörksopos TEAMS-WORK fesztiváljaiból sem. Hivatalosan védjük határainkat, és aggódunk a környező országokban élő magyarok ottani anyanyelvhasználatát korlátozó intézkedések miatt, de a hazai bennszülöttek nyelvrontása és tudatgyilkolása sokak napi főfoglalkozású, állami rutinfeladata. Akkor is, sőt annál inkább, ha szót se szólunk – teszünk ellene. Nehezményezem az akár linkségből, lustaságból, akár hagyományápolásnak álcázott, az eredeti latinra, akár az átvevő utódokra való hivatkozásokat is. Igaz, az eredeti angol szöveg szótárazásakor igencsak kemény fejtörő és babra munka egy-egy angol szónak megfeleltetett, olykor 15–30 magyar árnyalatból kiválasztani a kívánatost, az odaillő hazait.