Abban a világban, ahol most élünk, ahol egyre nehezebb a megélhetés, és ahol annyiféle hatás ér, ott nagyon meg kell dolgozni azért, hogy el tudjuk érni a másik embernek a lelkét.

A kaptatón felfelé már fontosabbnak látszik a csúcs, az ég, ami nem azt jelenti, hogy az ember cserbenhagyná a völgyet, hanem csupán azt, hogy jelentősen kitágul számára a látóhatár.

Barát annak való, aki nemcsak oldódni, de oldani is képes.

Lehet szánalmasan öregedni, vonszoltatni egy gyorsuló szekérrel. S lehet fenségesen, természetesen.

Tudni a „nem tudást”, és mégis folytatni: emberfölötti az emberben.

A jelen sokkal tartozik a múltnak, s ha ezt a tartozást ki nem egyenlíti, a jövőtől sem követelhet.

Önismeret hiányában a cselekvés is tévútra fut.

Az alábbi írás eredeti megjelenési helye: IMP Magazin 2011. január.

Pálfordulás szavunk jelentése, mint olvasóink legnagyobb része nyilván tudja is: ’vélemény, magatartás hirtelen, váratlan megváltoztatása’. Ez az összetétel bibliai eredetű, ugyanis Pál apostolnak az Apostolok cselekedetei 9. részében elbeszélt megtérésére utal, a Pál fordulása birtokos jelzős szerkezetből rövidült. Benne a fordul ige jelentése ’megtér, jobb útra tér’; ez a jelentése a szónak mára már kihullott nyelvünkből. A bibliai történet az Úr hangját halló, mindaddig kereszténygyűlölő Saulnak váratlan megtérését beszéli el, amikortól Saul – immár Pál néven – Krisztus követőjévé, a keresztény eszmék hirdetőjévé vált, akit hitében sem üldöztetése, sem megköveztetése nem ingatott meg, s akinek megtérését az egyház január 25-én ünnepli.

Luca Giordano: Pál apostol megtérése

A szót azért vetítettem ki írásom címébe is, mert ilyenféle pálfordulás nemcsak az emberek életében következhet be azáltal, hogy valamely korábbi véleményükkel gyökeresen szembefordulnak, hanem a szólások, közmondások s egyéb állandósult szókapcsolatok életében is.

Az alábbi írás eredeti megjelenési helye: IMP Magazin 2010. december.

Alig néhány hete annak, hogy egy tévécsatornán egy pszichológusnak, Bagdy Emőkének előadására bukkanva s ott azonnal le is horgonyozva erre a kifejezésre figyeltem föl: pici hópata. Mint az előadásból kiderült, ezt a szürrealista képzettársításokat idéző kifejezést a jeles pszichoterapeuta egy kisgyerektől hallotta, s azt is megtudhattam, hogy aprócska megalkotója a környezetében gyakran elhangzó pszichopata szót akarta utánozni, kimondani. Ebbeli igyekezetének eredménye a rejtelmes, varázsos pici hópata.

Ahogy meghallottam ezt a naiv gyermeki szóalkotást, elhatároztam, hogy erről írni fogok a Nyelvünk tája rovatban. Nem annyira magáról erről a szóról, amely gyönyörűen megmutatja, hogy a kisgyerek hogyan keres – és talál is – fogódzókat egy általa még nem ismert, többnyire idegen szónak a megértéséhez (pici + hó + pata), hanem inkább erről a témáról, erről az ösztönös kreativitásról s annak nem csupán egyedi, egyszeri példányairól, hapax legomenonjairól, hanem többé-kevésbé társadalmivá is vált alkotásairól.

Valakik pedig befogadák őt, hatalmat ada azoknak, hogy Isten fiaivá legyenek, azoknak, akik az ő nevében hisznek.

Ő az, aki utánam jő, aki előttem lett, akinek én nem vagyok méltó, hogy saruja szíját megoldjam.

Másnap látá János Jézust ő hozzá menni, és monda: Ímé az Istennek ama báránya, aki elveszi a világ bűneit!

És ott találá a templomban az ökrök, juhok és galambok árusait és a pénzváltókat, amint ülnek vala, És kötélből ostort csinálván, kiűzé mindnyájokat a templomból.

Ha valaki újonnan nem születik, nem láthatja az Isten országát. Ha valaki nem születik víztől és Lélektől, nem mehet be az Isten országába.

A szél fú, ahová akar, és annak zúgását hallod, de nem tudod, honnan jő és hová megy: így van mindenki, aki Lélektől született.

Az alábbi írás eredeti megjelenési helye: IMP Magazin 2010. október.

A IPM Magazin 2010. augusztusi számából, annak „Varázsigék, palindromok és tiltott betűk” című írásából idézem a szerző, Károlyi Zsuzsa rejtvényszakértő következő mondatait:

„A nyelvi játékot, illetve annak eszperente elnevezését Karinthy Frigyes alkotta az eszperantó szó alapján. Az eszperente jellegzetesen magyar nyelvi játék, ugyanis efféle nyelvi bravúrt – bár próbálkozások akadnak – más nyelveken nehéz előállítani.”

Már amikor olvastam az érdekes írást, elhatároztam, hogy a „Nyelvünk tája” rovatban egy cikk erejéig előbb-utóbb követem a szerző példáját, s magam is bemutatok olyan szavakat, amelyeknek alkotóját is ismerjük. Olvasóink nyilván tudják, hogy túlságosan sokat nem markolhatok, hiszen egy-egy szavunk megalkotójának nevét általában ugyanúgy nem ismerjük, mint ahogy például közmondásaink, szólásaink szerzőinek kilétéről sincs tudomásunk. De ahogy az utóbbi esetekben is vannak kivételek – a szállóigeként nyilvántartott mondások szerzőit történetesen többnyire meg tudjuk nevezni –, úgy, bár jóval kisebb számban, a szavak között is akadnak olyanok, amelyeknek ismerjük a megalkotóját. Egyébként még átmenet is van a szállóigék és a szavak között, hiszen például a csapot-papot (otthagy) szólást akár szónak, nevezetesen ikerszónak is tekinthetjük – nem ok nélkül szerepel értelmező szótárunkban is –, s íme, ennek jól ismerjük, sőt személyhez is köthetjük eredetét. Ez a szó(lás) Petőfi Sándornak Csokonai című tréfás verséből származik. Benne egy kálvinista pap borozgatásra invitálja pincéjébe Csokonai Vitéz Mihályt. A házigazda kidugaszolja a hordót, tenyerét a lyukra nyomja, s a költőt felszalajtja a lakásba az ott felejtett csapért. Csokonai nem találja a csapot, a szomszédba megy kölcsönkérni egyet, s mivel – innen kezdve Petőfit idézem – „A szomszédban valami lakzi volt, / Elébe hoztak ételt és italt; / És ím az étel és bor mellett / És a zenészek hanginál / Csapot, papot, mindent felejtett / Csokonai Vitéz Mihály.”

Az alábbi írás eredeti megjelenési helye: IMP Magazin 2010. október.

Remélem, a TINTA blog olvasóinak – írásom címét látván – nem az jut legelőször eszükbe, hogy nocsak, a nyelvész ezúttal a bűnüldözés, sőt ezzel együtt akár a bűnözés szakszavait igyekszik megmagyarázni nekünk, hogy jobban eligazodjunk közöttük. Voltaképpen az sem ártana, ha csakugyan ezt tenném, hiszen ha belelapozunk egyik-másik bulvárlapunkba, vagy rákattintunk valamelyik horrorhíradóra, azt láthatjuk-tapasztalhatjuk, hogy egymást érik a szörnyűségek szóban, írásban és képben egyaránt. Bár a tévécsatornák thrillerein, az agresszióra építő számítógépes játékokon vagy a mindennapok rémtörténeteinek híradókbeli megelevenítésén edződött fiataljaink nem is járatlanok a szleng világában, legalább az idősebbek kedvéért talán nem is ártana egy kis okítás e tárgyban.

El kell ismernem, nagy a kísértés, hogy mondanivalómat ilyen irányba kanyarítsam, de ellenállok ennek, mert egészen más a célom. Nyelvünkből indulok ki, de nem azért, hogy ennek segítségével a világ szennyesét teregessem ki a magunk szennyesével együtt, hanem éppen ellenkezőleg, arról igyekszem szólni, hogy anyanyelvünk a különféle kataklizmák, egyéni és közösségi tragédiák, sorsfordító események között is köszöni szépen, jól megvan; nem kell eltemetni.

Hogy erről írok, ahhoz az ötletet Balázs Géza nyelvész kollégámnak köszönhetem, aki a Nyelvünk és Kultúránk című, negyedévenként megjelenő lap 2010. évi 3. számában A magyar nyelv jövője címmel írt egy figyelemre méltó tanulmányt. Ennek a dolgozatnak Hogyan jön a nyelvhalál? című fejezete fogott meg, annak az első bekezdése. Idézem is, némileg megrövidítve.

„A nyelvhalál nem úgy következik be, hogy a nyelv fogja magát, és meghal. A nyelvhalált a nyelv fokozatos visszaszorulása előzi meg. Először a nyelv nyilvános, hivatalos használata szorul vissza. Az oktatásban először csak néhány iskolatípusban, néhány tantárgy esetében bukkan fel egy »fontosabb« vagy »sikeresebb« nyelv, majd ennek aránya fokozatosan nő. A folyamat végén az adott nyelv már csak az alapiskolában és egyetlen tárgyként létezik. Esetleg tiltják is. A szakmákban, tudományokban már nem lehet használni a nyelvet, mert a szakmákat idegen nyelveken tanulták. Ezután a nyelv a baráti társaságokba, majd a családokba szorul vissza. A családban legtovább a nagymama és a nagypapa beszéli. Még ezen a nyelven mondanak mesét az unokának, aki már többnyire egy más nyelven beszél a szüleivel. A gyermek már csak néhány dalt, mesét, állandósult szókapcsolatot ismer a nyelven. Még egész életében felismeri, de már nem használja. Gyerekei már csak hírből ismerik.”

"Még ezen a nyelven mondanak mesét az unokának"

Kedves fiam, a katolikus és apostoli hitet akkora buzgalommal és éberséggel őrizd, hogy minden, Istentől rendelt alattvalódnak példát mutass.

A hit, amelyről beszélek, a következő: higgy erősen a mindenható Atyaistenben, minden létező létrehozójában, és az ő egyszülött Fiában, a mi Urunkban, Jézus Krisztusban, és a Szentlélekben, ki a prófétákból s az apostolokból, valamint az evangelistákból szólott.

Kik az így egybefűzött szentháromságot megosztani vagy kisebbíteni, vagy nagyobbítani próbálják, tudd meg, az eretnekség fejének szolgái, és nem a szentegyház fiai.

Akik hamisat hisznek, vagy a hitet jó cselekedetekkel teljessé nem teszik, fel nem ékesítik, minthogy a hit cselekedetek híján meghal, sem itt nem uralkodnak tisztességgel, sem az örök uradalomban nem lesz részük.

Az alábbi írás eredeti megjelenési helye: IMP Magazin 2010. szeptember.

Kérem olvasóimat, ne értsék félre írásom címét! Nem az MR1-Kossuth Rádió naponta sokszor hallható jelmondatát, mottóját akarom elemezni, főleg arra vonatkozólag, hogy szükséges-e, hasznos-e, vagy inkább csak arra jó, hogy sokan belekössenek. Ebben az én cikkemben valóban a szavak erejéről lesz szó; arról, hogy bármily fontos a szótárírók abbeli tevékenysége, hogy minél pontosabban rögzítsék a szavak jelentéseit, a szavak ereje olyan nagy, hogy nemegyszer a szótáríró kényszerül meghátrálásra. A következőkben erre mutatok be néhány – remélem, meggyőző – példát.

A lábravaló szóval kezdem, éppen azért, mert ennek megítélésében bizonyos fokig magam is érintve vagyok. Éppen egy negyed századdal ezelőtt, a Magyarán szólva című rádióműsor egyik 1985. évi nyári adásában Mire való a lábravaló? címmel arról szóltam, hogy a lábravaló néhány év óta nemcsak szótáraink szerint megállapított, ’férfi fehérneműként viselt, hosszú alsónadrág’ értelemben használatos, hanem ’cipőféle, lábbeli’ jelentésben is felbukkan. Összegezésül ezt mondtam róla:

„Érthető és természetes ez a jelentésfejlődés. Amikor megállapítjuk, hogy valakinek kicsi vagy nagy a lába, akkor az illetőnek a lábfejét jelöljük meg a láb szóval. Nos, a ma embere a lábravaló szóösszetétel előtagját is hajlamos ’lábfej’-ként értelmezni, s ebből következőleg számára a lábravaló már nem olyan ruhadarab, amely az egész lábat befedi – a hosszú alsónadrágok divatja amúgy is leáldozóban van – , hanem öltözékünknek az a darabja, amely a lábfejünket takarja, vagyis a lábbelink, a cipőnk. Mint mondom, érthető ez a jelentésfejlődés, de támogatni nem célszerű, mert semmi értelme sem volna egy lábbeli kontra lábravaló szópárbajnak. A lábravaló jelentse csak továbbra is azt, amit már évszázadok óta jelent, s ne törjön a lábbeli babérjaira.”

Akkori értékelésemet, amelyben egy jelentésfejlődésről adtam részben számot, részben magyarázatot, ma is fenntartom, de mivel az említett irányú fejlődés továbbra is folytatódott, sőt egyre erősödött, az utolsó két mondatban megfogalmazott tanácsomat már nem érzem időszerűnek. Mára már lényegében végbement az a jelentésváltozás, amely akkor még csak indulófélben volt, de amelyet azóta már új értelmező szótárunk is jelez. Fölveszi ugyan a ’(hosszú) alsónadrág’ jelentést is, de régiesnek s szépítőnek ítéli, ugyanakkor pedig – bár „bizalmas, kissé tréfás” stílusminősítéssel ellátva – tudomásul veszi s közli az újat is: ’lábbeli, cipő(féle)’. A példa világosan bizonyítja, hogy a szavak ereje jelentősebb, átütőbb, nagyobb hatású a szótárírók tiszteletreméltó gondosságánál, igyekezeténél.

Másodjára hadd szóljak a koncert szó jelentésmódosulásáról! Az idősebb nemzedék nyelvhasználatában leginkább komolyzenei hangversenyt, illetve versenyművet jelent, a fiatalabbak számára azonban – úgy két-három évtized óta – elsősorban pop- vagy rockzenei együttes(ek) hangversenyét idézi fel. A műsorfüzetek napjainkban már egyre inkább ennek figyelembevételével hirdetik a zenei programokat, egyrészt, mondjuk, a Debreceni Filharmonikus Zenekar Brahms-műveket bemutató hangversenyét, másrészt a Specko Jedno nevű együttes koncertjét ajánlva figyelmünkbe. Legfrissebb értelmező szótárunk első kiadásában, 1972-ben ennek a jelentésnek még nyomát sem találjuk. Az újban, nagyon helyesen, már benne van.

Az alábbi írás eredeti megjelenési helye: IMP Magazin 2010. május.

Lehet, hogy olvasóim e cím láttán kíváncsian – vagy esetleg kétkedően – figyelik, hogy mi okom van e három, elsősorban mennyiséget, mértéket kifejező -nyi képzőnk révén összetartozó névmás együttes szóba hozására. Nem árulok zsákbamacskát, máris megmondom az okot. Azért szólok itt róluk együttesen, mert mind a háromnak az utóbbi évtizedek nyelvhasználatában fejlődött ki – vagy van kifejlődőben – valamiféle új, említésre, illetve észrevételezésre méltó vonása.

Kezdem az elsővel. Amióta a kereskedelmi tévécsatornák délutánonkénti beszélgetős adásaiba is bele-belehallgatok, mind gyakrabban figyelek fel arra, hogy a panaszaikkal előhozakodók, miután elmondták sirámaikat, szózuhatagukat ezzel a kurtán odavetett szóval zárják le: Ennyi! Ilyeneket hallok: „Az a helyzet, hogy már nem tudok bízni benned. Ennyi.” Vagy: „Le van fektetve, hogy látogathatod a gyereket. Nem jössz. Nem foglalkozol vele. Ennyi.”

Ez a használat merőben új fejlemény nyelvünkben; alig néhány évtizedes. Természetesen nem az ennyi mutató névmásról állítom ezt, hiszen arra már a 14. századtól kezdve vannak adataink, hanem az ebből fejlődött, valaminek a befejezését jelző, mondatértékű szóról.

A Magyar értelmező kéziszótár 1972-ben megjelent első kiadásában még nyoma sincs az ennyi ilyen jellegű használatának. De a szótár újabb, 2003-i változatában már két ilyen, mondatszószerű jelentése is szerepel. Az egyik a filmesek nyelvében él: ’<rendezői utasításként:> vége!, kész(en vagyunk)!, <a felvétellel> leállhatunk!’. (Ezt többnyire hangosan, felemelt hangsúllyal mondják, hiszen sok jelenlevőnek szól.) A másik – és ez a mi esetünk – a mindennapi beszédben él. Ezt a jelentést a szótár így fogalmazza meg: ’(Valaminek már) vége van; ez történt; ez a helyzet’.

"Ennyi!"

A szája-veszetteknek akármit adj eleikbe, azért ugyan nem kedvelik, mert a szájoknak íze elveszett. Ha a munkám nekik nem tetszik, legott üljenek le, és csináljanak jobbat.

A szegény mindenhol az porban hever.

Ki-ki az ő nyavalyáját és állapotjának nehézségét békességgel szenvedje el. És mindent az időtől várjon. Nehéz ugyan a békességgel való tűrés, reménységbe foglaljuk szívünket, várván az isteni gondviselésnek végzését.

A nagy gazdagság mellett a félelem vagyon, az elégületlenség s a nyughatatlanság. Sokan félnek a dúsoktól, de bizony őnekik is sokaktól kell félniük.

A gazdag nyughatatlan, mert a sok gondok és szorgalmatosságok, ezek mellett a sok félelmek és rettegések bizony megfőzik és megemésztik az ő szívét.

Senki nem volt olyan erős és hatalmas, hogy hatalmasb ne találkozott volna őnála.

Egy pokolba valók mind az hamis bírák, mind az hamis tanúk.

A bírák is emberek, kiket az adomány igen hamar megvakít, és kitántorít az igazságnak útjából.

Csak valami tisztességre emeljék az embert, legott meglátszik, kicsoda lakik benne. Honores mutant mores. Vagyis: Hivatallal változik az erkölcs.