Az alábbi írás eredeti megjelenési helye: IMP Magazin 2011. november.

A Digitális Fotó Magazinban 2008 januárjában egy oda, a lapba illő szóval, az informatika világában használt vincseszter szóval foglalkoztam, a szó életének bő másfél évszázadát tekintve át. Elmondtam, hogy a ma főleg ’merevlemez’ jelentésben élő szó hajdanában egy bizonyos ismétlőpuskát jelentett, s nevét attól az Oliver Fisher Winchester amerikai fegyvergyárostól kapta, aki 1866-ban szabadalmaztatta az említett fegyvert. A szó mára már jelentésében és írásában is alaposan megváltozott, de egy dologban nem: mindmáig a puska szabadalmaztatójának nevét őrzi magában a ma embere számára. Azért jutott eszembe ez az írásom, mert a sajtó meg éppen most harsogja világgá a hírt, hogy a gázolajnak, azaz a dízelmotorok üzemanyagául szolgáló olajnak az ára brutálisan megnő, az érintett autósok nem kis bánatára. Noha számukra ez nem vigasz, nem hagyhatom említés nélkül, hogy itt is egy névmegőrző szóval állunk szemben, mivelhogy a nagy nyomású, belső égésű motor feltalálója Rudolf Diesel német mérnök, aki motorját 1892-ben szabadalmaztatta. A nevét egy-két évtized óta már kiejtés szerint írjuk (dízelautó, dízelmozdony, dízelolaj stb.), s többnyire összetételben használjuk, de önmagában is él. A nyomtatott sajtóban meg a hírportálokon is gyakoriak az efféle mondatok, címek: „Drágul a dízel, a cigi, a pia”, „Biztosan emelkedni fog a dízel ára?” Stb.) A hír hatására – s tudván, hogy minden rosszban van valami jó – úgy döntöttem, hogy a Nyelvünk tája rovatban összeállítok olvasóimnak egy olyan kis szógyűjteményt, amelyiknek minden egyes darabja egy nevet rejt magában; annak a személynek a nevét, akinek valami köze van ahhoz a szóhoz, amely a nevet megőrizte számunkra. De hogy kissé nyugodtabb vizekre evezzünk, nem olyan szavakat gyűjtöttem csokorba, amelyek fegyverropogást vagy nagy áremelést juttathatnak eszünkbe – bár ez utóbbiban semmiképpen sem a dízelmotor feltalálója a ludas! –, hanem a következőkben szép virágokkal, finom ételekkel és jeles alkotások felidézésével igyekszem kedveskedni olvasóinknak! Remélem, sikerül!

Kezdjük a virágokkal! Betűrendben haladva a cinniával, amely egész nyáron virító, sárga, vörös vagy lila virágú, Mexikóból származó kerti növény. A név a göttingeni egyetem botanikatanárának, Johann Gottfried Zinn-nek (1727–1759) az emlékét őrzi. A virágnak egyébként van magyar neve is: rézvirág, amelyet virágunk a rézhez hasonló színével érdemelt ki.

A rézvirág Johann Gottfried Zinnről kapta a nevét

Következzék a dália, ez a gumós gyökerű, különböző színekben pompázó, tányér alakú virágaiért kedvelt, évelő kerti dísznövény. Nevében Linné tanítványának, Andreas Dahl botanikusnak neve rejlik. Petőfi egyik 1844-ben írt versében még dahlia alakban fordul elő, de egy ével később Jósika Miklós már a dáliákról ír. Ugyancsak ide illik a fuksziának, ennek a harang alakú, piros vagy lila, lecsüngő virágú dísznövénynek a neve. E név annak a német botanikusnak, a latinosított nevű Leonhardus Fuchsiusnak (1501–1566) a nevét őrzi, aki növényünkről az első tudományos leírást adta. Végül hadd említsem még meg a kaméliának, ennek az ázsiai eredetű, telt piros virágú teaféle díszcserjének a nevét. Felfedezője George Joseph Kamel (1661–1706) morva származású szerzetes. Ő talált rá erre a pompás cserjeszerű fára 1639-ben a Fülöp-szigetcsoporthoz tartozó Luzon szigetén. Az ő nevét őrizte meg számunkra a kamélia. S mivel a virágoktól itt búcsút veszünk, hadd jegyezzem meg, hogy több adatomat is Rácz János Növénynevek enciklopédiája című, 2010-ben megjelent kitűnő munkájából merítettem.

A dália nevében Andreas Dahl botanikus neve rejlik

További hangulatjavításul most következzék néhány ízes, jóféle „névmegőrző” ételnek a neve! Itt van mindjárt a besamelmártás. Ez – legalábbis a Gasztronómiai lexikon szerint – egy tejjel feleresztett, sóval, borssal, szerecsendióval fűszerezett vajas mártás, amely a kiváló szakács és nagy ínyenc hírében álló Bechamel márkinak (1671–1703), XIV. Lajos főudvarmesterének nevét őrizte meg számunkra. Nem maradhat ki felsorolásomból a dobostorta sem, mert hazai vonatkozása van. Nem azért dobos a torta, mert felvágatlanul dobformája van, hanem mert a jeles szakácsdinasztiából származó cukrászmester, Dobos C. József mutatta be nálunk az 1885-i országos kiállításon.

Dobos C. József nevét őrzi a dobostorta

A már lassan feledésbe menő kugler egy finom csokoládés bonbon, desszert neve. A névadó család legismertebb tagja a cukrászmesterséget külföldön tanuló Kugler Henrik, akinek Gizella téri (Ma: Vörösmarty tér) cukrászdáját I. Ferenc József felesége, Erzsébet királyné is többször felkereste. Első, még kisgyerek korában írt versében József Attila így áradozott erről a finomságról: „De szeretnék gazdag lenni, / Egyszer libasültet enni. / Jó ruhában járni-kelni / S öt forintért kuglert venni.” Az egyéb kedvelt ételek közül nem maradhat ki a székelygulyás sem, amely pörköltlében, köménymaggal párolt sertés apróhús savanyú káposztával és tejföllel felengedve, s amelynek „kitalálója” Székely József (1825–1895) költő és újságíró, Pest vármegye fő levéltárosa.

Na és a jeles alkotók, akiknek nevét alkotásuk híven őrzi? Itt is csak néhányat említhetek. A zúzott kőből hengerléssel tömörített útburkolat, a makadámút Mac Adam skót mérnök nevét viseli, igaz, nem egészen az angol kiejtésnek megfelelően, hanem nyelvünkhöz igazítva. A padlásteret lakóhelyiségek számára alkalmassá tevő, megtört síkú tető kialakításának gondolata François Mansard (1598–1666) francia építésznek és unokaöccsének, egyben tanítványának, Jules Mansardnak (1646–1708) köszönhető – mindkettő korszakalkotó jelentőségű személyiség volt –, s így a manzárdszoba, manzárdtető szavak egyéb alkotásaik mellett méltán őrzik emléküket. Mindenképpen ide kívánkozik még egy m betűs szó, vagy inkább találmány, a morze, vagyis a morzeábécé, amely a távírászatban rövidebb és hosszabb villamos impulzusok, illetve ezeknek megfelelő hangok, ill. pontok és vízszintes vonások kombinációiból álló, betűt pótló jelekből áll. Feltalálója Samuel Finley Breese Morse (1791–1872). S hogy felsorolásomat egy olyan névvel zárjam, amelyet szinte mindenki ismer, Wilhelm Conrad Röntgen (1845–1921) német fizikust választom, az X-sugarak felfedezőjét, akinek tevékenysége korszakos az orvosi diagnosztikában. Nélküle sokkal szegényebb lenne a világ.

A röntgen feltalálója, Wilhelm Conrad Röntgen

Nem véletlen, hogy számos névmegőrző szavunk van. Az, hogy egy személy tulajdonneve köznévvé váljon, nyelvünknek az alkotók iránti megbecsülését és köszönetét fejezi ki. Hál’ istennek, erre méltó alkotók is voltak, vannak szerte a világban. És talán lesznek a jövőben is.

Grétsy László

Megjelent: Magyar Nyelvőr, 149. évfolyam 2. szám (2025. április–június), 272-275. oldal.

Vannak kiadványok, amelyeket időről időre új köntösbe öltöztetnek. Ez történhet azért, mert a kötetek népszerűsége megköveteli a minél nagyobb példányszámban való megjelenést, vagy azért, mert a mű mérföldkőnek számít pl. a tudománytörténetben, esetleg azért, mert a kötet szerzőjének évfordulóját ünnepeljük. A Nyelvművelésünk évszázadai újrakiadásának célja az utóbbi kettővel jellemezhető: a szerző, Fábián Pál, az ELTE 2008-ban elhunyt professor emeritusa közérthető formájú, könnyen olvasható összefoglalását adja a nyelvművelés legfontosabb történéseinek (1982-ig). A kötet eredeti fülszövege így fogalmaz: „Fábián Pál […] ebben a munkájában az érdeklődő nagyközönség számára foglalja össze mindazt, amit a nyelvművelés történetéről – kezdetétől napjainkig – tudni illik.”

A Nyelvművelésünk évszázadai második kiadása a Tinta Könyvkiadónál jelent meg Az ékesszólás kiskönyvtára sorozat 90. darabjaként. Az eredeti művet a Gondolat Kiadó adta ki 1984-ben, az újrakiadás az eredeti, szövegében változatlan lenyomata. Ennek megfelelően az egyes fejezetek tartalma és elrendezése sem változott: Nyelvfejlődés és nyelvfejlesztés (I.), Nyelvfejlesztő törekvések jelei a középkorban (II.), A XVI. század (III.), A XVII. század (IV.), A XVIII. század a nyelvújítás koráig (V.), A nyelvújítás kora (VI.), Nyelvművelés az ortológia jegyében (VII.), Nyelvművelésünk a második világháború óta (1945–1982) (VIII.), valamint a Zárószó és az Irodalom. Egyetlen különbség az első kiadáshoz képest az, hogy az új kiadás végén a kiadó Keszler Borbála professor emeritus személyes hangú visszaemlékezését, valamint Tompa József 1985-ös, az első kiadásról írott recenziójának részletét is közli, tisztelegve Fábián Pál 100. születésnapja előtt.

Furcsa bogara az Istennek az ember. Csak a lepke győz le minket az ostobaságban, midőn pörzsölt szárnnyal megint a gyertyafénynek rohan.

Vannak szelíd, holdas éjszakák, midőn az egész természet reszket a kéj és boldogság mámorától; midőn a virágos tavasz illatának legbódítóbb részeit adja át a szellőnek, hogy maga a lélegzés legyen idegeink csábítója, s midőn a madárdal beszéddé válik, és az álmodó szívet az élvezet titkairól világosítja fel. Talán csak percekig tart a bűvölet; de határozhat az élet sorsáról.

Mindkettőnk vezércsillaga a szerencsétlen szerelem: de különböző utakra int. Nekem uralkodni és küzdeni kell; neked némán szenvedni és lemondani. Sorsunknak engedelmeskedni vagyunk teremtve. Kövesse ki-ki vezércsillagát!

Csillagos éjeken, hogy ha minden pihen,
Te vezetsz, szerelem, titkos ösvényeden.
Szeretlek! S az élet mi is volna nekem,
Ha te nem szeretnél, édes egyetlenem!

A test bűbájának legfőbb alkatrésze a lélek jósága, s egy nő egész lénye akkor van összhangzásban, midőn a külalak igézetéből az első hatás nem az érzékekre esik.

Az ember évezredekkel ezelőtt domesztikálta a ma körülötte élő állatokat. A háziállatok magyar elnevezése kacskaringós úton történt. Galamb szavunk például a szláv kék szóból ered, és ugyancsak szláv eredetű a macska és a kacsa szavunk. A bivaly szó szláv közvetítéssel a latinból érkezett hozzánk. A szamár szó is latin eredetű, de az olasz közvetítette nyelvünkbe. A kecske és a juh szó eredete máig tisztázatlan. Ugyancsak vitatott a tehén szavunk eredete, ősi iráni vagy finnugor származtatása is lehetséges. Aztán egy másik névtípus: kutya, liba, pulyka. Ezek talán állathívogató szócskákból alakultak ki. A disznó és a tyúk honfoglalás előtti török jövevényszavak. Finnugor eredetű szó a ló, melynek származékai, a lovász, a lovag őrzik a szó v hangot tartalmazó ősi formáját, ugyanúgy, mint a lovat, lovak toldalékolt alakok. A ló mellett a nyúl szavunk is finnugor eredetű. A szavakat nem csak befogadtuk, tovább is adtuk: a szamár szó ’ostoba ember’ jelentésben a magyar nyelvből került át a szlovák nyelvbe. A házillatok nevének fejlődése nem áll meg, elég, ha utalunk a kacsa szó ’valótlan hír’ jelentésére, vagy a liba, tyúk szavaknak a nők nem éppen hízelgő megnevezésére. A háziállatok nevének sokféle eredete kultúrtörténetünk izgalmas nyelvi lenyomata.

bivaly [Első írásos előfordulása: 1193] Jövevényszó egy szláv nyelvből, valószínűleg déli szláv eredetű. Megtalálható a bolgár nyelvben bivol, a horvát-szerb nyelvben bivo, a szlovák nyelvben a byvol alakban. A szó végső forrása a vulgáris latin buvalus szó, mely a latin bubalus alakváltozata. A déli szláv származtatást erősíti a hazai bivalytenyésztő helyek földrajzi elhelyezkedése. A mai köznyelvi bivaly hangalak a 19. század második felében alakult ki.

Az ismertetendő kis kötet egykori intézeti munkatársamnak, Grétsy Lászlónak (1932–2024) utolsó munkája. Elöljáró beszéddel indul (7–14), majd a kötet anyagát adó példaanyagot (17–156) és a Szóalakhasadások c., tkp. életművét összegző nyolcoldalnyi kis cikket követően (157–164) kedves egykori munkatársa, Erdélyi Erzsébet írta az Utószót (165–178).

A kolléganő remek összefoglalást készített Grétsy László egykori, 1962-ben kiadott, A szóhasadás című, nagy hatású monográfiájában e mű születéséről és fogadtatásáról, a könyv felépítéséről és tudománytörténeti jelentőségéről, valamint vagy hatvan évvel később egy népszerűsítő változat megírásának körülményeiről.

Grétsy László és Erdélyi Erzsébet

Csaknem minden íróinkkal vagy személyes ismeretségben, vagy csak levelezésben állottam, s literatúránknak hajnallását s felderülését láttam.

Én honi palánta vagyok; elsorvadnék idegen ég alatt.

Fény s nagyvilág énnékem Széphalom.

Én nem nyugodalmat keresek; bántattassam, csak használjak. A jók szeretni fognak merésemért, a maradék köszönni fogja azt, s én örvendek, hogy barátimnak kedveket tölthetém.

Boldogságimat növelék távol lakó barátim levelei. Felejtve a világtól, s felejtve a világot, én ezek társaságában élék.

********

A más szabadságát tiszteli, aki szabad akar lenni.

A tanulmány 2012-ben készült. Bencédy József írása.

A nyelvművelés korszakait a Kazinczy Ferenchez kötött nyelvújítással, a Szarvas Gábor nevével összekapcsolt új ortológiával Simonyi Zsigmond működésében kiemelt idegenszerűségek, idegen szavak elleni fellépéssel és a Lőrincze Lajos által meghirdetett mozgalommal szoktuk jelölni. Az igazi, a markáns változást a Kazinczy-féle nyelvújítás és Lőrincze mozgalma jelentette, illetve jelenti. E két időszakban változott a tartalom, a cél és a módszer is. Ezt szűrhetjük le Fábián Pál (Nyelvművelésünk évszázada, TINTA Könyvkiadó, 2023.) fejtegetéséből, melyből az 1982 körüli évekre nézve nem derül ki korszakváltás, jóllehet azokban az években – emlékezhetünk rá – többen mondogatták és javasolták ennek kimondását. Fábián Pálnak és másoknak, nekem is nem ez volt a véleményünk. Ebben a kiegészítő fejezetben az azóta történtek felelevenítésével arra akarnék rámutatni, mennyi új jelenség merült fel a nyelvészetben és a nyelvművelésben, bizonyos alapkérdésekben hogyan módosult a nyelvművelés feladatainak, illetve magának a nyelvművelésnek a megítélése, mi mindenben szélesedett a nézőpontunk, társadalmi és tudományos támogatottságunk. A címben felvetett kérdésben nem akarnék állást foglalni.

Az utolsó markáns változást Lőrincze akadémiai előadásából és az azt követő dolgozatokból Fábián Pál könyvében a nyelvművelés újjászervezése és az Eredményeink c. fejezetben világosan megfogalmazza. E változás fő útjelzői: Lőrincze Lajos előadása az akadémiai nagyhét keretében, 1951-ben (l. Lőrincze: Nyelv és élet, Művelt Nép Könyvkiadó, 1953); Nyelvművelésünk főbb kérdései (Akadémiai Kiadó, 1953); Anyanyelvi műveltségünk, A pécsi nyelvművelő konferencia anyaga (szerkesztette Benkő Loránd, Akadémiai Kiadó 1960); Helyes kiejtés, szép magyar beszéd (szerk.: Grétsy László és Szathmári István, Bp. 1967, az egri kiejtési konferencia anyaga). Fábián Pál könyve nem jutott el az 1992-ben rendezett nyelvművelő, illetve szaknyelvi konferencia számbavételéhez (l. Magyar Nyelvőr 1993. 4. sz.). Én itt kezdem beszámolómat, de előbb még szólnék két dologról.

Fábián Pál: Nyelvművelésünk évszázadai

Sem a megbántást, sem a jótéteményt soha el nem felejti a magyar.

Munkálkodó légy, nem panaszkodó.

A nemzet! – Ahány fő, szintannyi ész. 
Kényes becsülete, mint a köntöse –
sértsd meg csak, öszvetörni kész; de adj
neki hirtelen vagy egy jó szót, s világot teremtve öszverontja ellenségidet.

A magyar bor olyan, mint a magyar barátság – mentől óbb, annál erősebb.

Az öröm csak egy pillanatnak szülöttje,
S anyjával együtt meghal.

Ami az állatszelídítő a fenevadak ketrecében, ami a hindu kígyóbűvölő a csúszómászói között, ami a lóidomár a fék nem szokta szilaj ménnel szemben: – az a „lélekidomár” a lelkes állatok világában.[1]

Előszó helyett

„Amennyiben […] a Jókai-művek nemcsak a mindennapos olvasás repertoárjából kerülnek ki, hanem az intézményes átörökítés áramlásából is, akkor a kollektív emlékezet közvetítésének, s ezen keresztül a nemzeti-közösségi identitás formálásának egy fontos médiuma hallgat el.”[2]

Bevezető

A lélekidomár című regény néhány évvel a szerző első feleségének, Laborfalvi Rózának elvesztése (1886) után, és második házasságkötése (1899) előtt született. 1888-89-ben, egyazon évben az Utazás egy sírdomb körül[3] című kisregényével.

A fenti tényeket azért érdemes felidéznünk, mert az író A lélekidomár főhősét, Lándory Bertalant nem csupán Lukács Móric és gróf Ráday Gedeon alakjáról mintázta,[4] hanem főhőse történetébe beleszőtte saját házasságának, saját veszteségmegélésének mozzanatait is. Talán nem merészség ezért a regényt a gyászfeldolgozás, a „gyászmunka” folyamatában is értelmezni.

Az irodalmi mű emlékezethely is a Jókai-életműben.[5] A regény idejében ugyan már a kiegyezés korában, 20 évvel a forradalom és szabadságharc után járunk, a kollektív traumafeldolgozás a kiegyezés felszíne alatt, a mélyben (még) nem történt meg. Sérelmek, sebek, elhallgatások, sérült narratívák jellemzik ezt a korszakot. S a nemzet sebei – kibeszélés híján, elfojtott, sérült narratívák következményeképpen – a mai napig nem gyógyultak be teljesen. A lélekidomár nem csupán az egyéni veszteség, hanem egy súlyos, kollektív trauma differenciált elbeszélése is egyúttal, mely a magyarság nagy, 1849-es veszteségének megértéséhez, a veszteség feldolgozásához vezető útnak is fontos lépése.[6]

A vizsgált Jókai-regény két nagyobb egységből áll, bár a két részt formálisan nem választja külön Jókai. „A történet kibontakozó lélektani íve […] Godiva[7] […] halálával megtörik.”[8] Ennek értelmében az elemzés sem foglalkozik a regény későbbi, kalandos bonyodalmaival.

Jókai „tudatosan kísérletezett az emberi személyiséget, sorsot mozgató erők feltérképezésével. A lélekidomárban mintha kifejezetten reflektálttá válna ez a törekvés.”[9]

Jókai Mór (1825–1904)