Csak az tudja elhordozni akár a kicsi, akár a nagy terheket, aki alázatos.

Mennél olcsóbbak a szavak, annál drágább a hallgatás.

Ostoba nő az, aki a férfiakkal vitatkozik. A nő ne arra törekedjen, hogy igaza legyen. Hagyja meg a férfiaknak. Hadd legyen igazuk. A nő békességre törekedjen. Azzal mindent elérhet, amit csak akar.

Meg kell értenie az embernek, hogy nem véletlen, hová születik, hol él, hová tartozik, milyen nyelven beszél, mit hisz, mire teszi föl az életét, mit tagad, és mit nem vall a magáénak, mit ölel magához, és mit utasít el magától. És nem véletlen, milyen sors az, amit az embernek végig kell küzdenie, vállalnia kell, meg kell hajolni előtte, és tudomásul kell vennie, akármennyire zúgolódik is gyenge óráiban, és bárhogy szeretne tőle néha-néha megszabadulni.

A sértett fenség póza többnyire egy gyáva, gyönge gyermeket takar.

********

Le kell mondanunk az egymás ellen folytatott küzdelemről.

Az ifjúság törvénye az élet. Az aggoké a béke. Ne ítéljük meg az aggok mértékével az ifjúságot.

Hasonló volt a nyelvük, ámbár nem értették egymást. Ez már elegendő ok a gyűlölködésre. Hiszen nehéz eltűrni, hogy más is olyan legyen, mint mi. A hasonlóságok ellentéte ez.

Olyan korban élünk, amikor az ember egyszerre szomjazza az igazságot, de görcsökben hánykolódik tőle; irtózik a hazugságtól, de mohón issza.

Nagyobb érdekek, nagyobb erők működnek ma az igazságnál.

Az emberi élet zavaros, ostoba, félelmetes és veszedelmes, titkos vermekkel van teli, a világot új és új alakban előrekergető s fenntartó életakarat az emberben valamely megmagyarázhatatlan oknál fogva romboló erővé válik.

Gyanúsak azok, akik folyvást hangoztatják, hogy az „emberiségért” rajonganak, de megvetik a közelükben élő egyes embert.

A kultúra hiánya feszültséget kelt, anarchiát idéz elő.

********

Minden igazi írásműnek végrendeletnek kell lennie, utolsó szónak, az egyetlennek, amit az ember az elkerülhetetlen halál előtt kimond.

Minden művész csak annyiban művész, amennyiben képesnek mutatkozott a saját lelkét tárgyilagosan megfigyelni és ábrázolni, és amennyiben ezt az individuális lelket egybe tudta kapcsolni, és össze tudta hangolni magával az egyetemes lélekkel. Minden művész csak annyiban művész, amennyiben önmagán keresztül ki tudja fejezni annak a közösségnek életét, amelynek ő része; és egyszersmind a természetnek azokat a jelenségeit is, amelyek erre a kettős arcú lélekre hatnak.

Az író, a művész akkor egészen az, ha homo aestheticusi mivolta mellett homo morális is. Küldetése erkölcsi küldetés, hiszen nem önmagához szól, hanem a közösséghez. Ő az, akinek fel kell ismernie korát, el kell vetnie, ami könnyűnek találtatik, s meg kell tartania, aminek súlya van. Ő az, aki nemcsak a jelent, hanem a múltat és a jövőt is magában hordozza.

Teljes lelkemmel belemerülök a klasszikus művek szépségeibe, a hangok vihara, suttogása, csengése és dörgése egészen más, új világot támaszt körülöttem, szinte érzem, hogy tágulnak a végtelenbe testem határai, mint veszítem el súlyomat, és lebegek a hangok hullámain.

A tömegek szomjazzák a technikai civilizáció eredményeit. De ez a civilizáció ne tetszelegjen abban a szerepben, hogy megoldja a lét és a nemlét problémáit is.

********

Az ember átlépi negyvenedik évét: ez az a határ, ahonnét már visszatekinthet egy emberöltő lassan ködbe vesző tájaira, s előre nézhet az egyre meredekebben hajló völgybe, ahol élete Napja a látóhatár felé hanyatlik. Innét legtágasabb a kilátás.

Uralkodnotok kell gondolataitokon, mert a gondolat: tett. Uralkodnotok kell tetteiteken, mert a tettek visszavonhatatlanok, sorsokat indítanak, és sorsokat állítanak meg.

Más valamit tudni, s más tapasztalni!

Az ember a hivatástudatára csak a legszigorúbb, legőszintébb önvizsgálat, önismeret útján juthat.

********

A parancs állandóan a fülemben suttog: szövetkezz az ördöggel is, ha veszendő magyarságunk érdeke megkívánja, de fordíts hátat a hárfázó angyaloknak is, ha cserben hagyják ennek a népnek alapvető követeléseit.

Mélybe kell húzódni, ahogy a nép teszi, ha meg akarjuk őrizni a magyarságot a jövőnek is.

Magyarságunk állapotában vagyunk, s európai a magatartásunk. Döntő az állapot, s nem a magatartás.

Trianonról nem beszélni és panaszkodni kell, hanem némán dolgozni a nép megerősítésén, nehogy az erősebb népek teljesen összeroppantsák.

********

Elmém legmélyén, minden polgári észszerűség, józan megfontolás és felelős prudencia dacára pontosan tudom, hogy volt valaha egy éden, ahol az ember harmóniában élt Istennel, a világgal és önmagával.

Az ember önálló fajta, vallásos lény, s az Isten-élményt eredetével hozta magával, mint minden más fajtól megkülönböztető tulajdonságot.

Tudnivaló, hogy a gazemberek éppúgy imádkoznak, s éppolyan udvariasak, mint a becsületesek.

Isten sem érzékkel, sem értelemmel meg nem közelíthető, csak megélhető.

Az ördög jótett képében kísért meg bennünket legsikeresebben.

Ami az embert emberré teszi, az a mítosz, az ember nem lehet meg nélküle.

A nyugati kultúra éppen úgy nem egységes, mint ahogy nem keresztény. A nyugati kultúra számtalan ókori és középkori kultúrelemből, sőt kultúrkörből tevődik össze, szellemi tartalma a Rómától átvett pogány vallások hagyatékának színes kaleidoszkópját mutatja.

Minden újabb szellemi mozgalom mélyén felismerhető a törekvés, hogy a lélek ismét egyensúlyi állapotba, harmonikus nagy egységbe, szintézisbe jusson.

Hidd, hogy semmi sem lehetetlen, tudd, hogy ember és kozmosz: egy, ismerd meg tenmagadat.

Az isteni ítélőszék az ember lelkében összeomlott.

Jaj, az ember fokról fokra süllyed az anyagi világba, s vele együtt süllyed maga a világ.

Mert az ünnep: kiemelkedés, fölszárnyalás az alantasból, a térből és az időből, az életből – a létbe. Abbahagyása minden tevékenységnek, magunkba fordulás, megtisztulás, szellemivé válás.

Az ünnep: csend. Megállás.
Elmerülés az időtlenségben.
Hangtalan ujjongás, néma zokogás.

Az ünnep az a pillanat, mikor álomnak érezzük a valóságot. És valóságnak azt, ami láthatatlan, megfoghatatlan.

Ha nem követeljük magunknak az örökkévalóságot, elveszítjük a mát is.

********

Az összeállítást készítette: Sümeginé dr. Tóth Piroska