Az alábbi írás eredeti megjelenési helye: IMP Magazin 2013. november.
E cím láttán olvasóim egy része bizonyára arra gondol, hogy a szitok, vagyis a ’durva, mocskolódó, szidalmazó szó, kifejezés’ (a Magyar értelmező kéziszótár meghatározását idéztem) már eleve nem lehet szép, más része pedig arra, hogy a gyalázkodás, átkozódás, káromkodás mindenkinek joga, akár ilyen, akár olyan a szitkozódó formula. Részben mindkét tábornak igaza van, de én azért megírom ezt a cikket, hátha használok vele valamit.
Tagadhatatlan, hogy a szitkozódás olyan távol áll a dicsérettől, a káromkodás pedig a magasztalástól, mint Makó Jeruzsálemtől, de azért mégsem mindegy, hogyan káromkodunk, hogyan gyalázkodunk, bizonyos helyzetekben hogyan vezetjük le verbálisan indulatainkat. (A nem verbális levezetésformákkal, amilyen pl. a köpködés, a mutogatás vagy szélsőséges esetben akár a szobordöntögetés, itt most nem foglalkozom.) Az sem mindegy, hogy egy szitkozódó formula milyen helyzetben s milyen körülmények között jelenik meg. A szándékos átkozódó, káromló – pláne, írásban is rögzített – szó sokkal nagyobb súlyú, mint egy akaratlanul elröppenő durva szó vagy kifejezés, pl. annak a szájából, aki a szög helyett véletlenül a saját ujjára sózott egyet a kalapácsával. Bár a goromba stílus, a trágárkodás, szentségelés, anyázás stb. egészében véve nem olyan dolog, aminek örülnünk kéne, tudomásul kell vennünk, hogy ilyesmi pedig van, mint ahogy volt a múltban is, és lesz a jövőben is. Ehhez azonban hozzá kell tennünk – s voltaképpen e gondolat tudatosítása végett írom ezt a cikket –, hogy a durvaság, a trágárság, a közönségesség mellett jó ízlés, jó modor, szépérzék, udvariasság, tapintat is van, s csak jól járhatunk azzal, ha indulataink kifejezésekor ez utóbbiakról sem feledkezünk meg, sőt elsősorban ezeket tartjuk szem előtt.
