Félelmetes minden, amihez hozzányúl az ember.

Bár az írás és az igazság édestestvérek: gyakran mégis külön utakon tévelyegnek.

Írónak lenni ma sem kevesebb, mint jól meghatározott közösségi, nemzeti, nemzetiségi gondokat viselni.

Az írás valójában már az első mozdulatával kölcsönkérés, hogy így mondjam. Nem azért ír valaki, hogy elássa azt a föld alá. Nem azért vállalkozik valaminek a kimondására, hogy azt végül is véka alá rejtse. Kölcsönkérés olyan értelemben, hogy egy népközösségnek, egy nemzetnek, nemzetiségnek, egy népcsoportnak, tehát olvasóinak egyáltalán az idejére apellál.

Az olvasás szerves része az emberi eszméletnek, amely folyamatos és megszakítatlan. Milyen természetű eszméletre gondolok? Arra, hogy önmagára, önmaga helyzetére ismerve figyel föl egy tágabb közösség helyzetére is, így ismerheti föl könnyebben azokat a törvényeket, amelyek meghatározzák az életét, a cselekvéseit; amelyek őt mindennap választás elé állítják, és amelyekből vizsgáznia kell naponta emberként, egy közösség tagjaként.

Az embernek ahhoz, hogy emberi módon létezzék egy adott társadalomban, hogy emberi méltóságát megtarthassa, annak jelét is tudja adni, ahhoz, hogy saját kultúráját tudja képviselni más kultúrákban, nyilvánvaló, hogy olyan nyelvi kifejezőkészségre van szüksége, amely a mi íróink legjobbjainak a nyelve.

Szeretsz-é verset hallgatni?
– Ó, nagyon!
– Miért?
– Mert a vers olyan szépen fejezi ki magát. Mert én is tudom azokat a szavakat, de nem jutnak eszembe.

Reggel nyolc órára kinyílik a könyvesbolt.

A főnök úr maga személyesen rántja fel azt a rolót a boltajtó elől.

A tanuló fiú befűt. A segéd úrnak rögtön rendeznivalója van azon a létrán.

A főnök úr pedig nekikönyököl az ő pulpitusának a sarokban, felüti azt az egyetlen örök könyvet, amelyikből soha sem fog ráérni a többi könyvet olvasni. Az üzleti könyvet tudniillik.

Emelgeti a két lábát, mint a madár.

Fázhat. A kályhát sokáig kell rábeszélni, míg nekimelegszik. Vagy azért kapkodja tán a cipőit, mert izgatott. Esetleg szeretne elröpülni.

A könyvkereskedés ajtaját kinyitják.

A levélhordó.

A főnök úr behatol a levelekbe. Olvas. A homlokán egy kis felfordulás keletkezik. Azt hiszem, a levegőtől egy új ránc csapkodja az éles szárnyával a főnök úr homlokát: oda akar telepedni. A többi ránc fenyegetően összehúzódik: menjen innen, mit akar itt, nem vagyunk itt elegen?

Régóta vesződöm azzal a problémával, hogy az irodalom közügy-e vagy magánügy, nemzetek, fajok, társadalmak, korok és világok kollektív szimptómája, kollektív érdeke, kollektív feladat-e vagy pedig az alkotóelme legbensőbb és legsajátosabb ügye. Azt hiszem, dialektika dolga, hogy valaki a kérdést jobbra vagy balra döntse el; illetőleg valamivel korszerűbben szólván, ma valószínűleg inkább a tömegek ügye, szemben a múlt századdal, amelyben nemcsak az irodalom, de minden eszmei dolog az egyéniség ügye volt.

Az igazság azonban valószínűleg ott van, hogy az alkotás magánügy, az alkotás élvezete, megértése, vagyis olvasása azonban közügy, nemzeti ügy, vagy a társadalom kultúrügye, sőt olyan fontos és egyetemes érdekű közügy, amelyre országok és népek életét lehet ráépíteni.

Valakitől szeretetet elfogadni annyit jelent, mint megerősíteni őt élete értelmében.

Az egyedüli dolog, amiért érdemes ezen a földön élni, az az, hogy az ember tudjon szeretetet adni és elfogadni is. Csak ez teheti boldoggá az embert.

A szeretet szelíden, de feltartóztathatatlanul áradó folyam, amely – lassan – mindenkit befogadó óceánná teszi a szívedet.

Ha szeretetet sugárzol magad körül – betegséged ellenére – magad is gyógyítóvá válhatsz.

A szeretet nem csupán érzelem, hanem tudatos elköteleződés is. Megtartó hűség, amely bonthatatlan egységbe forraszt.

Immár több mint ötven esztendeje annak – 1877-ben volt –, hogy egy aránylag fiatal magyar tudós egy német nyelven megjelent könyvével valósággal világszenzációt keltett. A tudós Schwarcz Gyula volt, az, aki úgy is mint egyetemi professzor, úgy is mint képviselő és úgy is mint kultúrpolitikus, úgy mondhassuk, egész mai magyar generációnk lelki képét maradandóan kialakította. A könyve pedig az athéni demokráciáról szólott, s ebben a könyvében nem kisebb dolgot állított, mint azt, hogy Hérodotosz egyszerű reklámíró volt, akit Athén városa tíz talantonnal (kb. 58 000 pengő) pénzelt le azért, hogy a görög történelmet tárgyaló művében kedvezően állítsa be Athénre nézve a tényeket. A klasszikus-idealista történésziskola – Rankéval az élén – felhördült erre az inszinuációra, amely az antik história egyik legfőbb forrásának hitelét így merte gyanúba venni. De Schwarcz Gyula kimutatta, hogy egy régebbi görög történész, Diüllosz is, meg utóbb Dión Khrüszosztomosz is kifogásolhatatlanul bebizonyították azt a tényt, sőt még a nevét is tudták annak – Anütosz –, akinek a javaslatára Hérodotosz ezt a tekintélyes summát kapta.

Hérodotosz, az "egyszerű reklámíró"

Megjelent: Édes Anyanyelvünk, XLVII. évfolyam, 4. szám (2025. december), 35-38. oldal

Hernádi Miklós nagy sikerű műve után 2025-ben Dumaszótár címmel egy újabb közhelyszótár látott napvilágot Kiss Gábor jóvoltából. A kötet összeállítója, Kiss Gábor a munkát – egy korábbi szótárához, a Sznobszótárhoz hasonlóan – álnéven, Cserháthalápy Halápy Gábor néven publikálta. A kötet előszava egy (ön)interjú, amely a műre vonatkozó információkat stílusosan, közhelyekkel tűzdelt formában adja közre. A szótárba bekerült 7200 közhely az Arcanum adatbázisából, az elmúlt száz évben megjelent sajtótermékekből lett kiválasztva. Azok a szófordulatok kerültek be a kötetbe, amelyek mellett valamilyen formában ott volt a közhely szó. Ez az adatgyűjtési mód bár rendkívül gyors, ám módszertanilag kicsit megkérdőjelezhető, a számítógépes gyűjtés eredményeként ugyanis nem csupán közhelyek, hanem egyéb állandósult szókapcsolatok (közmondások, közmondásváltozatok, közmondásparódiák, szállóigék, szállóige-változatok) is előkerültek. Hiszen a sajtóban a cikkek íróinak világtudása, nyelvészeti előképzettsége, nyelvszokása is meghatároz(hat)ta, hogy mit értettek közhelyen, s önmagában a közhely szó előfordulása még nem tette közhellyé az említett kifejezéseket. Ezek a többletek – a típus megjelölésével – végül benne maradtak a közreadott gyűjteményben. A közhelyek és egyéb frazémák tematikus elrendezésben szerepelnek a szótárban. A 315 fogalomkör közül lássuk négynek (a beszédnek, az irodalomnak, a jövőnek és a képzeletnek) néhány adatát!

A testvéreknek, kik az éjben járnak,
Az Isten küldött, szentjánosbogárnak.

Szeretem azt, aki akar, aki remény, aki ígéret.

Fehér virág vagyok,
ringó virág végtelen vizeken.

Én egy vagyok a suhanó vizekkel.
Én egy vagyok az álmodó ködökkel.

A percek futnak. Mi marad mögöttem,
Hogy megjelölje: egyszer én is éltem?
A teremtésből részemet kikérem.
Akarok tenni valami nagyot.
Én csak s z e r e t n é k, többet nem tudok,
A k a r o k – nem az én szavam.

A Hang, az ismeretlen,
Azt mondja: Vagy, hát lenni kell!
Azt mondja: Tudsz, hát tenni kell!

Kérdés: milyen viszonyban van a könyv az élettel.

Az emberek általában a könyvet nem tekintik az élettel egyrangúnak. Nem tekintik életeseménynek. Valami furcsa játéknak tartják. Abból indulnak ki, hogy az író így is megírhatja, meg úgy is megírhatja a történetet, ellenben az életben nem történhetik kétféleképpen az esemény, csak úgy, ahogy megtörtént.

Hát először is: az életben is történhetik kétféleképpen s százféleképpen és ezerféleképpen. Sőt, alig ismétlődhetik ugyanaz az esemény még egyszer. Vagyis, ha példával akarunk valamit illusztrálni s az életből akarjuk venni a példát, egy társaság pár perc alatt száz variánst tud összeszedni. Az élet elég gazdag ahhoz, hogy ugyanazokkal a személyekkel ne játszassa le több változatát egy helyzetnek, őneki elég személyzete van, hogy itt így, ott úgy bonyolítsa le az eseményt.

Aztán: nem igaz, hogy az író így is megírhatja, s úgy is megírhatja, mi történik a hőseivel: ő is csak egyféleképpen írhatja meg.

Azért felelek erre a kérdésre, mert nem intézte hozzám senki. Ha kérdezték volna tőlem, akkor alighanem hallatlanná tettem volna. De vidéki ember létemre jólesik kérdezetlen belekotyognom a pestiek dolgába, s megmutatni nekik, hogy nekünk is van ám magunkhoz való eszünk, azért, hogy mink vidékiek vagyunk.

Azt én is mondtam még tavaly, hogy mikor nem kell könyvhetet rendezni?

Ahogy fölértem Pestre a kiadóm sürgönyére, az volt hozzám az első kérdése, meddig maradok fönt?

– Hát, ameddig a könyvhét tart.

– Nagyszerű. Szóval az egész héten!

– Dehogy. Holnap estig. Akkor vége lesz a könyvhétnek is.

– Hogyhogy?

– Úgy, hogy megérkeznek a fagyosszentek, és zuhogtatnak napszámra olyan záport, hogy az még a kritikusokat is elmossa az utcákról. Pedig azok legtöbbet kibírnak, szegények. De hát mit értenek maguk, pesti emberek a kalendáriumhoz?

Az eső csakugyan meg is érkezett menetrend szerint, és elmosta az egész könyvhetet. Ebben az volt a jó, hogy legalább a fagyosszenteket lehetett okolni.

Ami a tudás határait illeti, egyfelől végetlenül tágak, másfelől túlságosan szűkek. Ám épp ott tágasak, ahol szűkebbek lehetnének, és ott szűkek, ahol a végtelenben kellene lenniük. Vagyis amiről semmit sem érdemes tudni, az a tudás számára könnyen elérhető, amit azonban fontos lenne tudni, elérhetetlen.

Nem helyes tudásnak azt a tudást nevezzük, mellyel különféle célokra tör az ember. A nem helyes tudás a haszonért van, s ösztönzője a lázas munkavágynak. Nyers akarással közelíti meg a világot, s a legszorosabb kapcsolatra vágyik vele. A nem helyes tudás fojtogatja a világot. Örömmel ragadja meg és emeli ki részleteit, s szenvedélyesen hatol az anyagi részek belsejébe. Az egész működésében a szabály zavarja leginkább, melynek helyébe a saját elveit állítaná, hogy azokkal szabályozzon.

Helyes tudásnak azt a tudást nevezzük, mellyel semmi célunk a világon. A helyes tudás önmagáért van, s önmagát szemlélve a lelket gyönyörködteti. A helyes tudás óvatos, érzékeny kapcsolatot tart a világgal, nem igényli annak szoros közelségét. Sokkal inkább távolról szemléli, mintegy meglesi részleteit, s kilesi az egész bonyolult működését. Nem avatkozik a folyásába, kíváncsian és merengve szemléli, s örökkön azt reméli, hogy meglátja benne a szabályt.