"...elhangzott egy mondat, hogy "A magyar nyelv a legnagyszerűbb hungarikum." ez megérintett és úgy érzem az idei TINTA-kínálat ezt fényesen igazolta."
Dr. Oláh István értékeli a TINTA Könyvkiadó 2015. december 15-i könyvbemutatóját.
A nyelvvel minden szellemi kincsünk alapföltételét, a képzelhető legnagyobbat kapjuk, melyért semmi fáradság nem sok. Nélküle nem lennénk emberek. Nem tudnánk gondolkozni. (A nyelvtanulásról)
*
Mesebeszéd, hogy az anyanyelv megtanulása könnyű. Nehéz, a legnehezebb. Meddig selypítünk, meddig dadogunk, míg hosszú évek múlva az első értelmes mondatot ki tudjuk erőlködni. (A nyelvtanulásról)
*
A gyermekéveink úgyszólván egymásba fonódó, okosan alkalmazott nyelvórákból állanak. (A nyelvtanulásról)
*
Állítólag szegénységünk mögött gazdagság lappang, s ezt bárki megleli, mihelyt anyanyelve kincsesládájában turkál, és nem kapkod idegen pénznemek után. (Pár szó a nyelvújításhoz)
*
A fordítás szabályairól szóló legutóbbi bejegyzésemet azzal a megállapítással zártam, hogy a gyerekkönyvekre eltérő elvek vonatkoznak, mint a „felnőtt” irodalomra. Nézzük meg most részletesebben, méghozzá a Micimackó (azaz a Winnie-the-Pooh) Karinthy Frigyes nevével összeforrt fordítása apropóján, mi is az oka a nagyobb fordítói szabadságnak, és meddig terjedhet a hűség határa!
Kultúránként és koronként is változik, mit tekintünk jó fordításnak. Ma már például a megváltozott irodalmi és társadalmi kontextus miatt aligha neveznénk fordításnak a magyar „ősfordítás-kor” egyes, extrémen honosító metódust követő átiratait, amelyekben Mérey Sándor tolla alatt Lear királyból Szabolcs vezér lett, III. Richárdból pedig Tongor. Az olvasói kultúra ugyanis még nem készült föl a magyar szövegben megjelenő idegen nevek és egyéb kulturális hivatkozások értelmezésére. Ez mára természetesen megváltozott, a gyerekkönyvek esetében azonban némileg még hasonló a helyzet, ugyanis a gyerekek még nem képesek fölfogni a kulturális távolságot. Éppen ezért, a közönséghez való alkalmazkodás szempontját szem előtt tartva, a gyerekkönyveket a felnőtteknek szólóknál sokkal inkább „honosító”, „domesztikáló” eljárással szokás fordítani, azaz nemegyszer inkább beszélhetünk átültetésről, átdolgozásról, mint szigorúan vett fordításról. Hasonló a helyzet a Micimackó esetében is.
Többek között Karinthy Ferenc visszaemlékezéséből is tudható, hogy Karinthy Frigyes a magyaron kívül egyetlen más nyelven sem tudott valami jól. A nevével fémjelzett fordításokat nővére, a kiváló nyelvtehetség, Karinthy Emília készítette – valószínűleg ennek köszönhetően ismerjük mi, magyarok, Micinek a szóban forgó mackót. Karinthy tehát a nővére által készített Winnie-the-Pooh-fordítást dolgozta át, viszonylag nagy szabadságot engedélyezve magának.
Sajnos a Szókincstár még nem jelent meg 1984-ben, amikor Gyimóthy Gábor e versét írta, valószínűséggel ő is a TINTA Szókincstárát használta volna.
(képek forrása: internet)
Az Ünnepi Könyvhétre jelent meg a Tinta Könyvkiadónál az Új szavak II. című kötet. A gyűjtemény számos kérdést vet fel a nyelv szókincsének változásával, gazdagodásával kapcsolatban. Erről is kérdeztük a szerzőt, Minya Károlyt.
Szokatlan egy könyv címében a római kettes. Mire utal?
Természetesen arra, hogy az Új szavak I. folytatása, és bízom abban, hogy meg fog jelenni a harmadik, negyedik rész is. Úgy gondolom, hogy újszó-alkoholista (vagy újszó-holista?) vagyok, egyszerűen mértéktelen módon iszom a szavakat. Gyűjtöm, sőt ismerőseim is ezekkel ajándékoznak meg (ha nem is a születésnapomon). Szerintem ezek gyűjtése számomra élethosszig tartó program. A kötet alcíme még közelebb visz a tartalomhoz: Nyelvünk 800 új szava értelmezésekkel és példamondatokkal.
Lassan már öt éve lesz, hogy egy január végi napon rendhagyó magyarórát tartottam Pécsett. Hazafelé a pesti vonat indulásáig volt még időm, így bementem a főtérről nyíló Ferencesek utcájában lévő Bagolyfészek antikváriumba. Korábbi látogatásaimból tudtam, hogy a bejáratot belülről egy hatalmas, lusta kutya torlaszolja el, hát óvatosan nyitottam be, aztán a jószágot félve átléptem. Látásból ismertük egymást a bolt tulajdonosával, el is beszélgettünk a könyvszakma aktuális eseményeiről, és megtárgyaltuk a használt könyvpiac legújabb történéseit. Közben nézelődtem, kíváncsian vettem le a polcról egy-egy könyvet. Hirtelen megakadt a szemem egy tenyérnyi fehér kötésű kötetecskén a bejárattól jobbra lévő polcon. Annyit sikerült megállapítanom, hogy középkori magyar szövegeket tartalmaz, a címe A jó élet módja, 1943-ban adta ki a Szent István Társulat. Vívódtam, hogy megvegyem-e. Féltem családom rosszindulatú pillantásaitól, és megjegyzéseitől, hogy ,,Minek kell neked ez a könyv?''. Bár nagyon szerettem volna, mégsem vettem meg. Már a vonaton hazafelé nagyon megbántam, hogy nem csaptam le a kis kincsre. Annál is inkább bánkódtam, mert bizony ezt a kis könyvet, még zakóm belső zsebébe is egy-két hónapra el tudtam volna rejteni, várva azt az alkalmas családi pillanatot, mikor nagyobb rosszallás nélkül előhúzhatom odahaza.
Aztán teltek-múltak a hetek, hónapok, el is felejtettem a nagyon vágyott kis könyvet. De aztán a nyár végén, a Magyar Könyvtárosok Egyesülete az éves vándorgyűlését éppen Pécsett tartotta, az akkor vadonatúj Tudásközpontban, ahova a TINTA Könyvkiadót is meghívták, hogy állítsa ki az újdonságait a konferencián. (2011-es facebook-bejegyzésünk itt olvasható.)
Umbriai festő, teljes neve Gentile di Niccolo di Giovanni Mazzi, született Fabrianóban a XIV. század harmadik harmadában, meghalt Rómában 1427-ben. Működésének színhelye Velence, Brescia, Fabriano, Firenze, Siena, Oriveto, Róma: e hét városban kifejtett munkásságáról azonban nem kapunk teljes képet, mert nagyszámú freskói csaknem kivétel nélkül megsemmisültek és csupán oltárképek maradtak ránk, amelyekről művész-egyéniségére következtethetünk. E műveinek stílusa mintegy összeköti a XIV. és XV. századbeli olasz képírást, hangjuk a mesemondó, novellázó hangja, előadásuk gazdagságra törekvő, bőbeszédű, kompozícióinál nem monumentális egyszerűséget keres, hanem az élet dús változatosságát kívánja hangsúlyozni s mindent bőséges dísszel tetéz, nem riadva vissza e törekvés közben a zsúfolástól sem. Jacopo Bellini révén, aki tanítványa volt, kétségtelenül hatott a velencei festészet kialakulására.
Gentile rendkívül becsült mester volt korának. A velencei tanács nemcsak történelmi képek festésével bízta meg, hanem különös kitüntetésképp megengedte neki, hogy a velencei patríciusok ruháját viselhesse. E művei tűzvésznek estek áldozatul. Mindjárt utána nem kisebb úr, mint Pandolfo Malatesta bízta meg egy kápolna kifestésével. Ezt egy évszázaddal ezelőtt lebontották. Ekkor lépett megrendelői sorába V. Márton pápa, akinek udvari festője lett. Közben Firenzében a Srozziak, Quaratesik számára festett oltárképeket. A pápa megrendelésére freskókkal díszítette a Lateránt. Egy átépítés ezeket is tönkre tette. Magának a pápának arcképét is megfestette tíz bíboros társaságában. Ez a mű is elpusztult. Ugyancsak Rómában egy Madonna-képpel ékesítette a S. Maria Nuova-templom egyik lunettáját: a templom átépítésekor elenyészett ez is. Sőt ugyanott elpusztult magának a mesternek sírja is. Az egykor nagyra becsült festőt még haló poraiban is üldözte a végzet.
Az a körülmény, hogy sok évet töltött fényes udvartartásokban, előkelő megrendelők körében, megmagyarázza, hogy a díszes ruha, a nehéz brokát, a hímes szövet miért kerül életet második felében oly dúsan képeire. Ezek az elemek érdekes arabeszkekkel tetézik ábrázolásait, amelyekben annyira kedve telt, hogy szívesen helyezte át a bibliai történeteket a saját korába. Nem egy ily műve festői érdekességén kívül még kitűnő adattár gyanánt szolgálhat azoknak, akik a XV. század elejének divatja iránt érdeklődnek. Akik a sokféle európai és amerikai gyűjteményekbe szétszórt oltárképeit tanulmányozhatták, megállapították róluk, hogy azokon Gentile ama vallási miszticizmusnak adott hangot, amelyet a ferencrendiek egész Olaszországban oly népszerűvé tettek. Azokon nem annyira egyéni ihlettség, mint inkább a kornak egy széles medrű lelki irányzata ölt testet.
Képünkön gazdag részletekre darabolt tájban ül a Boldogasszony, ölében a kisded Jézussal, aki elé hosszú és díszes menet élén járul a három napkeleti bölcs. Valósággal fejedelmi felvonulás ez, apródok, csatlósok, udvari nép egész tömegével, az akkor divatos díszruhákban. Ezeknek pompáját a legrészletesebben mutatja be nekünk, brokát, selyem, skófium az utolsó öltésig kidolgozva, a királyok koronái, az ajándékul hozott ötvösművek, a gazdagon szerelt lószerszám mind az akkor elképzelhető legpompásabb kiadásban, de egyben a legrészletezőbben megfestve. Gentile nem volt fukar az arany alkalmazásában s ez némi ódonszerűséget visz képébe. A gazdagság és bőség vágya arra viszi, hogy magában a főjelenetben ember ember hátán tolong s nincs ott egy tenyérnyi helyecske, amelyet ne használna fel a formai gazdagítására. Jó novellázó módjára szereti a változatosságot: nem találunk itt sem két egyforma arcot, sem két egyforma föveget, ezentúl pedig meggyarapítja képének bőségét az állatok mindenféle fajtájával: lovak, tehén, szamár, öszvér, majmok, kutya, teve, leopárd, sólyom, galambok alakja keveredik az emberalakok közé, játszi tereferélő kedvében egy gyíkocskát kúsztat fel a falon. Mintha egy vázlatkönyv minden érdekes feljegyzését ki akarná rakosgatni képén. Nagyon tanulságos ily szempontból a háttér, ahol szinte mikrometrikus hajszálélességgel kapjuk várak és városok képét, tengeröböllel, ringó gályával, sziklákkal, kertekkel, viruló berekkel, a fejedelmi menet teljes képével. Formáról formára, színről színre vezeti a néző szemék, mint egy finom causeur, aki bőségesen gondoskodik érdekes, új dolgok elmeséléséről s egy percig sem untatja azt, aki reá bízta magát. Ezen a kereten belül a piktori érdekességek egész sorát kínálja, oly dolgokat, amelyek e kép keletkezése idején, tehát a quattrocento második évtizede körül művészi újdonságszámba mentek: perspektivikusan állít be arcokat, mintha gyönyörködnék e probléma megoldásában, a rövidülések által előállott új hatásban. Figyeljük meg, mint igyekszik azon, hogy változatossá tegye a hét paripa formáját: elölről, hátulról, oldalt, majd meg rövidülésben komponálja bele a képbe s nincs köztük kettő sem, amely egyforma színű volna. Vannak érdekes, eddig még meg nem kísérelt mozdulat-motívumai, így a csatlósé, aki a szürke paripát vezeti, így a teljes rövidülésben rajzolt apród, aki leoldja az aranyruhás fejedelem sarkantyúját. Ez a korai renaissance hangja, felfedező öröme, tavaszi viruló kedve.
Egy ily művészet természetszerűen nem törekedhetett szerves és tömör kompozícióra. A cselekmény főjelenete szerényen a kép balsarkába került, viszont a kép többi, túlnyomó részét a díszes menet érdekességei foglalják el, amelyek révén szinte belekerülünk egy XV-ik századbeli fejedelmi vadászkirándulásba, mint amilyeneket Gentile, a Malatesták és a római Kuria udvari festője nem egyet láthatott. A biblia ősrégi legendája igazi renaissance-módra átengedi a főhelyet az élet hímes valóságainak.
Lyka Károly
Forrás: Klasszikus képtár. A festőművészet legkiválóbb alkotásainak gyűjteménye színes műlapokon. Renaissance mesterek. 60 színes műlap.
A képeket kísérő, magyarázó szövegeket írták: Divald Kornél, Elek Artúr, Éber László, Farkas Zoltán, Lyka Károly.
Budapest, 1928. Győző Andor kiadása. 32 x 41 cm.
Elhangzott 2015. december 15-én a TINTA Könyvkiadó karácsonyi könyvbemutatóján az MTA Nyelvtudományi Intézetében
Dormán Júlia – Kiss Gábor: Tulajdonságszótár. 3150 személyleíró szó magyarázata és ellentéte, valamint fogalomköri csoportosítása. Tinta Könyvkiadó, Budapest, 2015.
A főiskolán hallgatóimmal beszélgetve gyakran előfordul, hogy meg kell kérdeznem, mit jelent, amit mondtak illetve az sem ritka, hogy közönséges, durva kifejezéseket használnak. Ilyenkor vagy fejcsóválással, vagy szóban is jelzem nekik, hogy ezt helytelenítem. Sokszor értetlenkedve kérdeznek vissza, hogy ebben mi a kifogásolandó. Erre jellemző példa az általuk oly gyakran használt kifejezés a „szívás”, ami szerintük nem hordoz negatív tartalmat. Talán két hete történhetett: egy konfliktushelyzetről beszámolva az egyik hallgatóm mesélte, hogy ő a másik féllel szemben nem akart "púposkodni". Csodálkozva néztem rá, mert ezt a kifejezést még nem hallottam és meg is kérdeztem, hogy mit jelent. "Hát, hogy nem fogom cikizni őt" válaszolta. Újból visszakérdeztem, hogy nem akarja kellemetlen helyzetbe hozni a másikat, azaz nem akar kellemetlenkedni? Igen, erősítette meg az én magyarázatomat.
Ezen előzmények után pár nappal később kaptam meg Kiss Gábor felkérő levelét a Tulajdonságszótár bemutatására.
Dormán Júlia – Kiss Gábor: Tulajdonságszótár (TINTA Könyvkiadó, Budapest, 2015.)
Kíváncsian vártam a könyvet, hiszen már több Kiss Gábor által szerkesztett A magyar nyelv kézikönyvei sorozatban megjelent szótár is segíti publikációs munkámat, illetve ajánlásomra már hallgatóimét is. Hamarosan kezemben tarthattam, a Tinta Könyvkiadó által megjelentetett Tulajdonságszótárt. A könyv előszavának olvasása közben felelevenedtek bennem a fentiekben leírt előzmények.
Milne felejthetetlen mesehőse, Micimackó “gazdája” az író fia, Christopher Robin volt. A magyar mesében a kisfiú neve Róbert Gida lett. Milyen állat lehet a gida? Lehet: fiatal őzike (fiú és lány egyaránt), lehet fiatal fiúkecske (a fiatal kislány kecskét már gödölyének nevezzük), és lehet fiatal zerge is. Őzgida, kecskegida, zergegida. Sohasem fogjuk megtudni, hogy Karinthy Frigyes, a fordító (egyesek szerint persze nem is ő, hanem nővére, Karinthy Mici a mese igazi fordítója) melyik állatra gondolt ezek közül. Persze lehet, hogy egyikre sem, csak valami fiatal „kölyökfélére” úgy általánosságban.
Forrás: http://www.disney.hu/micimacko/
December hónapban született neves magyar nyelvészek, szótárírók életrajzai a "tovább olvasom" gombra kattintva olvashatók.
