Umbriai festő, teljes neve Gentile di Niccolo di Giovanni Mazzi, született Fabrianóban a XIV. század harmadik harmadában, meghalt Rómában 1427-ben. Működésének színhelye Velence, Brescia, Fabriano, Firenze, Siena, Oriveto, Róma: e hét városban kifejtett munkásságáról azonban nem kapunk teljes képet, mert nagyszámú freskói csaknem kivétel nélkül megsemmisültek és csupán oltárképek maradtak ránk, amelyekről művész-egyéniségére következtethetünk. E műveinek stílusa mintegy összeköti a XIV. és XV. századbeli olasz képírást, hangjuk a mesemondó, novellázó hangja, előadásuk gazdagságra törekvő, bőbeszédű, kompozícióinál nem monumentális egyszerűséget keres, hanem az élet dús változatosságát kívánja hangsúlyozni s mindent bőséges dísszel tetéz, nem riadva vissza e törekvés közben a zsúfolástól sem. Jacopo Bellini révén, aki tanítványa volt, kétségtelenül hatott a velencei festészet kialakulására.
Gentile rendkívül becsült mester volt korának. A velencei tanács nemcsak történelmi képek festésével bízta meg, hanem különös kitüntetésképp megengedte neki, hogy a velencei patríciusok ruháját viselhesse. E művei tűzvésznek estek áldozatul. Mindjárt utána nem kisebb úr, mint Pandolfo Malatesta bízta meg egy kápolna kifestésével. Ezt egy évszázaddal ezelőtt lebontották. Ekkor lépett megrendelői sorába V. Márton pápa, akinek udvari festője lett. Közben Firenzében a Srozziak, Quaratesik számára festett oltárképeket. A pápa megrendelésére freskókkal díszítette a Lateránt. Egy átépítés ezeket is tönkre tette. Magának a pápának arcképét is megfestette tíz bíboros társaságában. Ez a mű is elpusztult. Ugyancsak Rómában egy Madonna-képpel ékesítette a S. Maria Nuova-templom egyik lunettáját: a templom átépítésekor elenyészett ez is. Sőt ugyanott elpusztult magának a mesternek sírja is. Az egykor nagyra becsült festőt még haló poraiban is üldözte a végzet.
Az a körülmény, hogy sok évet töltött fényes udvartartásokban, előkelő megrendelők körében, megmagyarázza, hogy a díszes ruha, a nehéz brokát, a hímes szövet miért kerül életet második felében oly dúsan képeire. Ezek az elemek érdekes arabeszkekkel tetézik ábrázolásait, amelyekben annyira kedve telt, hogy szívesen helyezte át a bibliai történeteket a saját korába. Nem egy ily műve festői érdekességén kívül még kitűnő adattár gyanánt szolgálhat azoknak, akik a XV. század elejének divatja iránt érdeklődnek. Akik a sokféle európai és amerikai gyűjteményekbe szétszórt oltárképeit tanulmányozhatták, megállapították róluk, hogy azokon Gentile ama vallási miszticizmusnak adott hangot, amelyet a ferencrendiek egész Olaszországban oly népszerűvé tettek. Azokon nem annyira egyéni ihlettség, mint inkább a kornak egy széles medrű lelki irányzata ölt testet.
Képünkön gazdag részletekre darabolt tájban ül a Boldogasszony, ölében a kisded Jézussal, aki elé hosszú és díszes menet élén járul a három napkeleti bölcs. Valósággal fejedelmi felvonulás ez, apródok, csatlósok, udvari nép egész tömegével, az akkor divatos díszruhákban. Ezeknek pompáját a legrészletesebben mutatja be nekünk, brokát, selyem, skófium az utolsó öltésig kidolgozva, a királyok koronái, az ajándékul hozott ötvösművek, a gazdagon szerelt lószerszám mind az akkor elképzelhető legpompásabb kiadásban, de egyben a legrészletezőbben megfestve. Gentile nem volt fukar az arany alkalmazásában s ez némi ódonszerűséget visz képébe. A gazdagság és bőség vágya arra viszi, hogy magában a főjelenetben ember ember hátán tolong s nincs ott egy tenyérnyi helyecske, amelyet ne használna fel a formai gazdagítására. Jó novellázó módjára szereti a változatosságot: nem találunk itt sem két egyforma arcot, sem két egyforma föveget, ezentúl pedig meggyarapítja képének bőségét az állatok mindenféle fajtájával: lovak, tehén, szamár, öszvér, majmok, kutya, teve, leopárd, sólyom, galambok alakja keveredik az emberalakok közé, játszi tereferélő kedvében egy gyíkocskát kúsztat fel a falon. Mintha egy vázlatkönyv minden érdekes feljegyzését ki akarná rakosgatni képén. Nagyon tanulságos ily szempontból a háttér, ahol szinte mikrometrikus hajszálélességgel kapjuk várak és városok képét, tengeröböllel, ringó gályával, sziklákkal, kertekkel, viruló berekkel, a fejedelmi menet teljes képével. Formáról formára, színről színre vezeti a néző szemék, mint egy finom causeur, aki bőségesen gondoskodik érdekes, új dolgok elmeséléséről s egy percig sem untatja azt, aki reá bízta magát. Ezen a kereten belül a piktori érdekességek egész sorát kínálja, oly dolgokat, amelyek e kép keletkezése idején, tehát a quattrocento második évtizede körül művészi újdonságszámba mentek: perspektivikusan állít be arcokat, mintha gyönyörködnék e probléma megoldásában, a rövidülések által előállott új hatásban. Figyeljük meg, mint igyekszik azon, hogy változatossá tegye a hét paripa formáját: elölről, hátulról, oldalt, majd meg rövidülésben komponálja bele a képbe s nincs köztük kettő sem, amely egyforma színű volna. Vannak érdekes, eddig még meg nem kísérelt mozdulat-motívumai, így a csatlósé, aki a szürke paripát vezeti, így a teljes rövidülésben rajzolt apród, aki leoldja az aranyruhás fejedelem sarkantyúját. Ez a korai renaissance hangja, felfedező öröme, tavaszi viruló kedve.
Egy ily művészet természetszerűen nem törekedhetett szerves és tömör kompozícióra. A cselekmény főjelenete szerényen a kép balsarkába került, viszont a kép többi, túlnyomó részét a díszes menet érdekességei foglalják el, amelyek révén szinte belekerülünk egy XV-ik századbeli fejedelmi vadászkirándulásba, mint amilyeneket Gentile, a Malatesták és a római Kuria udvari festője nem egyet láthatott. A biblia ősrégi legendája igazi renaissance-módra átengedi a főhelyet az élet hímes valóságainak.
Lyka Károly
Forrás: Klasszikus képtár. A festőművészet legkiválóbb alkotásainak gyűjteménye színes műlapokon. Renaissance mesterek. 60 színes műlap.
A képeket kísérő, magyarázó szövegeket írták: Divald Kornél, Elek Artúr, Éber László, Farkas Zoltán, Lyka Károly.
Budapest, 1928. Győző Andor kiadása. 32 x 41 cm.
Forrás: